Ha olasz, akkor temperamentumos, nem? Nem igazán: Pecco Bagnaia inkább csöndes, sokszor egyenesen visszahúzódó srác, sokkal inkább az észak-olasz, torinói mentalitás jellemző rá, mintsem az, amit a taljánokról szóló sztereotípiákból megtanultunk. Mindössze huszonöt éves, 1997-ben ugyanazon a napon született – csak jó pár évvel később – mint e sorok szerzője: január 14-én. Ahogy idei legfőbb riválisa, egyben jó barátja, a tavalyi győztes Fabio Quartararo, úgy Pecco is motorsportőrült családba érkezett, noha a versenyzést nem valami magas szinten művelték a rokonok. Azért a faterral és a nagybácsival legalább nézőként eljártak a GP-futamokra.

A kis Francescót aztán a minikrossz felé terelgették, hatévesen már menthetetlenül beleszeretett a motorokba, és csodálattal nézte az amatőr versenyeken rajthoz álló apját. Az már a szerencsefaktor, hogy a család ha nem is volt kimondottan tehetős, azért nélkülöznie sem kellett, még arra is jutott, hogy a fiú pályafutásának első lépéseit egyengessék. Suliból is kimaradozott a sport kedvéért, majd az olaszok egyik legnagyobb motoros legendájának, Valentino Rossinak az akadémiáján kötött ki. Itt nemcsak a technikájára, hanem mentalitására, szemléletére is jó hatással volt a képzés.

Tehetsége elég hamar megmutatkozott, 2009-ben az európai MiniGP bajnokságot sikerült megnyernie, innen a mediterrán bajnokságra vezetett az útja, ahol másodikként zárt, aztán 2011-ben, vagyis 14 évesen a spanyol 125-ös bajnokságban próbálhatta ki magát, nem is eredménytelenül: futamgyőzelem is szerepelt a neve mellett, végül harmadik lett összetettben.

Szépen felépített úton araszolgatott a gyorsasági-vébé felé, 2012-ben már a CEV Moto3-ban húzta a gázt egy Honda NSF250R-nek. Egy győzelem, egy pole és egy leggyorsabb kör, na meg bronzérem volt a mérlege, és joggal merül fel a kérdés, mennyire számít komolynak egy ilyen utánpótlás-bajnokság. Eléggé: abban az évben Alex Márquez lett a bajnok, de nemcsak ő és Pecco jutottak el abból a garnitúrából a királykategóriáig, hanem Brad Binder és Remy Gardner is.

Innen aztán már tényleg a vébé jött, persze lépcsőfokonként: a Moto3-ban kezdetben igazán átütő sikert nem ért el, de utolsó évében hat dobogó, közte két győzelem és egy összetett negyedik hely azért összejött, az esélyesek közt tartották számon. Majd a Moto2-ben egy afféle akklimatizációs ötödik hely után világbajnok lett 2018-ban, a Sky Racing Team VR46 színeiben. A Rossi-akadémia második világbajnoka lett Franco Morbidelli után – honfitársa egy évvel korábban nyerte meg a Moto2-t. Világbajnokként került tehát 2019-ben a királykategóriába, a szatellit Pramac Ducatihoz.

Sokakat meglepett, amikor két szezon alatt elért egyetlen pódiumot, egy összetett 15. és 16. helyezést követően 2021-re a gyári csapatnál kapott ülést. A döntést rengetegen megkérdőjelezték, de gyorsan csattanós választ adott: már a katari idénynyitón elcsípte az első rajtkockát, és be is ért harmadikként, sőt mi több, a szezon végére annyira belendült, hogy Quartararóval a bajnoki aranyért csatázott. Végül talán a terhet nem bírta el, talán csak túlpörgött, de misanói bukása a francia vébécímét eredményezte.

Nyilván hajthatta a visszavágás is, de ami innentől történt, az a közelmúlt történelme: Pecco 91 pontos hátrányból indított huszáros hajrát, Assentől kezdve zsinórban négyet nyert, a végén pedig a szimpla pontszerzésre kellett csupán törekednie. Jószerivel végig csak szenvedett a záróversenyen, de persze nem is kellett fölösleges kockázatot vállalnia, csak akkor veszíthette volna el a végső sikert, ha nulláz, miközben a címvédő Fabio győz. Egyik tétel sem jött be, Pecco történelmi jelentőségű bajnoki arannyal gazdagodott. Mert Casey Stoner (2007) óta először lett egyéni világbajnoka a Ducatinak, és Valentino Rossi utolsó bajnoksága (2009) óta először nyert olasz. Sőt, Agostini és az MV Agusta párosától számolva ötven év kellett ahhoz is, hogy itáliai pilóta, szintén talján motorral érjen a csúcsra.

Nyilván sokat számíthat az is, kik veszik körül az embert, milyen mentoroktól tanulhat, kitől kap tanácsot. Pecco például a műfaj egyik legnagyobbjától, Vale Rossitól, de nemcsak tőle, hanem a Ducati ikonjától, Casey Stonertől is. De nagyszerű csapattársként tartja számon Stefano Manzit és Luca Marinit (még a Moto2-ből), valamint Jack Millert, akivel a Pramacnál és a gyári alakulatnál is együtt dolgozott.

Mondhatnánk, hogy Bagnaia lett az a séf, aki kifőzte magának a sikert, most már nyugodtan jóllakhat vele – utalva ezzel egyik kedvenc hobbijára, ugyanis jó olaszként otthonosan mozog a konyhában, szeret az ételekkel kísérletezgetni. De közben a tradicionális tésztaételeket, mint a paradicsomos-bazsalikomos tésztát is imádja. Kikapcsolódása a családja is, szívesen ejtőzik a nagyszülők kanapéján, Turbo, a tacskó társaságában.

Gyerekként amúgy a motorsport mellett a focit, a kosárlabdát, a futást, a síelést, a snowboardot és a pecázást is kedvelte, ebből az elköteleződésből mára is maradt még: rendszeresen feltűnik az olasz rekordbajnok Juventus meccsein, nekik szurkol – és ez már a második hasonlóság e cikk szerzőjével –, szemben mentorával, Valentino Rossival, aki az ősi rivális Inter fanatikusa, nem véletlenül fotózkodott többször is széles mosollyal olyan legendákkal, mint Ronaldo (nem Cristiano, hanem a brazil, Nazário), vagy Javier Zanetti. Pecco inkább szülővárosa, Torino fekete-fehérjeivel pacsizott szívesen.

Ízlése persze nemcsak sportban és kajákban lehet egy bajnoknak. Ahogy mindenki más, ő is olvas, filmez, teljesen hétköznapi kikapcsolódási formákat űz. Gyűrűk ura, Harry Potter, a Gladiátor, Star Wars, esetleg Stranger Things? Jöhet mind! Könyvekből a legendás sportolók életrajzai mellett egyik-másik könyvsorozatot is szenvedélyesen gyűjti, zenéből a poptól és rocktól kezdve az R&B-n, soulon keresztül a rapig mindenevő.

De vissza a szakmához! Bagnaia motorján az évek során több rajtszámot is láthattunk. A 41-est nagy kedvence, a japán Noriyuki Haga tiszteletére választotta, rövid ideig a 4-est is viselte a motorja, majd egy másik idolja, Troy Bayliss előtt tisztelegve a 21-esre váltott. A Moto2-ben az már Morbidellié volt, amikor Pecco érkezett, így kettővel szorozva a 42-nél maradt, a királykategóriában 63-assal megy. Mottója, a GoFree pedig állítólag nem valami elképesztően magvas gondolatból (meg nem is a gofriból) ered, a 2016-os Japán Nagydíj idején mondta ezt neki egy helyi lány, és megtetszett.

A MotoGP hivatalos oldala összeszedte Pecco eddigi karrierjének öt mérföldkövét, amelyekkel talán nem is érdemes vitatkozni:

2016: áttörés a Moto3-ban. Ekkor jelezte először, hogy érdemes világbajnoki szinten is komolyan venni. Két gyengébb szezon után itt hat dobogó, két győzelem és egy végső negyedik hely volt a mérlege. Nem mellesleg első MotoGP-tesztjét is kiérdemelte, a valenciai tesztnapon a Ducati nyergében a kezdeti 1:40.969-ről 1:36.940-ig gyorsult.

2018: az első világbajnoki cím. Azért az a Moto2-es mezőny sem nyeretlen kétévesekből állt, csak egy pár név: Miguel Oliveira (ezüstérem), Brad Binder (bronzérem), Fabio Quartararo, Alex Márquez, Joan Mir, Luca Marini, Dominique Aegerter, Augusto Fernández, Iker Lecuona, Simone Corsi, Andrea Locatelli, Héctor Barberá, Sam Lowes... Na, itt nyert Pecco nyolc versenyt.

2021: az első királykategóriás futamgyőzelem, Márquez-veréssel. A spanyol zsenivel vívott hatalmasat, amelyből végül győztesen jött ki, méghozzá a Motorland Aragónon. Talán ez indított be egy nagyszerű sorozatot, amely további három győzelmet és két harmadik helyet hozott, és a világbajnoki esélyek is megvoltak.

2022: Ducati-történelem. Az olasz gyártó motorjával soha senki nem nyert még zsinórban négyet a GP-ben, Bagnaiának ez idén sikerült. Assen, Silverstone, Spielberg, Misano. Ekkor jött vissza a pontversenyben.

2022: na, mi más? A világbajnoki cím! Ahogy már korábban kifejtettük, történelmi siker, hosszú szűk időszak után mind a Ducati, mind Olaszország szempontjából.

Nem kérdés, hogy megérdemelte-e, hiszen érdemtelenül nem lehet világbajnokságot nyerni – ezt már Guld kolléga is kifejtette. Kritikusai túlságosan jófiúnak, sótlannak és unalmasnak tartják Peccót, de a győzelmet nem kell magyarázni, főleg egy ilyen zseniális visszatérést követően. Jövőre kicsit más lesz minden, mert Enea Bastianini személyében egy igazi állatot – a szó legnemesebb értelmében – kap maga mellé csapattársnak. Izgalmas lesz!

Fotók forrása: motogp.com és Getty Images