"A végén azt bizonygatták, a hülye én vagyok"

Portré: Sebestyén Peti

2022.11.28. 09:43

Sebestyén Peti közel két szezont húzott le a világbajnok csapatnál, de végül üres kézzel távozott. A kritika persze szüntelen, a szakértők csak hemzsegnek, sokan mégis figyelmen kívül hagyták a körülményeket. Az elmúlt közel három évben Peti útját folyamatosan követtük, végül pedig leültünk, és átbeszéltük a történteket.

Sebestyén Peti pályafutását követem már egy ideje, úgy tíz éve, de azt is tudom, mintegy húsz éve tűzte ki célul maga elé, hogy világbajnok akar lenni. Nincs ez másként ma sem. Nagyjából három évvel ezelőtt, a covid kirobbanásának idején kezdtünk szorosabban együtt dolgozni, részt vettem néhány privát teszten, forgattunk filmet, utaztunk versenyre, beszéltünk egy csomót hivatalosan és barátilag, egyszóval töltöttünk egymással minőségi időt. Peti karrierje a 2019-es év égén megtorpanni látszott, de Tökölyi László álmodott egy nagyot, 2020-ban egy magyar csapattal beállt mögé, és abszolválták az évet. Ami ezt követte, kívülről sokak számára nem volt más, mint egy tündérmese. Peti a világbajnok olasz csapatnál kapott szerződést, ami javarészt a HUMDA Zrt.-nek volt köszönhető, és úgy tűnt, a magyar motorsport ismét megérkezett az áttörés küszöbére. De a dolgok másként alakultak, és a felemás 2021-es szezont egy talán még sötétebb 2022-es követte, a rajongók csalódottsága pedig felszínre került. Viszont a motorsport ennél bonyolultabb, a sportpolitika pedig még inkább, így erőt vettem magamon, és felhasználva minden eddigi információt leültünk, hogy közelebb kerüljünk a valósághoz.

- Peti, ha nyernék a lottón, egészen biztosan vennék egy magányos kis házat a Balaton-felvidéken, ahová bármikor elbújhatok, téged pedig befizetnélek még egy szezonra, és jövőre úgy utaznék veled, mint Lord Hesketh egykor James Hunttal. Te mihez kezdenél egy lottónyereménnyel?

- Valószínűleg én is befizetném magam. De előtte még inkább ingatlanba fektetnék, rendezném a szüleim helyzetét, ha már eddig ők invesztáltak belém, és persze ami marad, abból befizetném magam. Nem szállnék ki természetesen, hiszen eddig sem a pénz miatt csináltam (nevet), viszont utálok félbehagyni dolgokat, érzem, hogy még megvan bennem a tűz, és a lehetőség, hogy végre egyszer világbajnok legyek. Ezt tudom, ezzel tisztában vagyok.

- Ezek után azt kérdem, mennyire értesz egyet Scott Redding és Giovanni Bussei azon elméletével, miszerint egy fillért sem lennének hajlandóak fizetni azért, hogy versenyezzenek, hiszen az életüket kockáztatják. Nálatok pedig, a Supersport vb-n szinte nincs versenyző, akinek ne kellene fizetni azért, hogy versenyezhessen.

- Pont ezen gondolkodtam, hogy a rendszer végeredményben igazságtalannak tűnik, mert mindenki ki van fizetve, csak a versenyző nincs. De nem a pénzért megyek, nem azért versenyzek, hogy jól keressek, sőt általában fizetni is én szoktam. A legutóbbi eset erre jó példa lehet. Mindent rendeztünk a csapat felé, a komplett szezont kifizettük, és adtunk két zsák pénzt, de most, hogy szerettem volna előrelépést, és fogadtam egy angol mérnököt, aki egyben régi barátom is, Andy, a csapat jelezte: nem állják a napidíját, mert az plusz költség. Így, ha akarom, fizessem én. Más választásom nem maradt, és mivel az állandó mérnököm munkája kis híján értékelhetetlen volt, a félretett pénzemből fizettem az extra segítséget. Ez a munkadíj nagyjából megegyezik egy többhavi magyar munkabérrel. Más kérdés, hogy ezért a mérnökért hajlandó vagyok fizetni, mert irtó jó fej, és nagy szakértelemmel bír. Még 2019-ben dolgoztunk együtt, de nem tudtuk befejezni a szezont, mert az egyik futam után leütötte a csapatfőnök fiát, amiért az beszólt neki. Egyébként nem egy agresszív srác.

De vajon mi történhetett abban az elmúlt két évben, amelyben egyébként minden adott volt, és a körülmények alapján alakulhatott volna jól is? Vajon mennyire sikerült boldognak maradni, illetve lehet akkora a tét, hogy agyonnyomja a versenyzőt? Hiszen Sebestyén Peti talán az első professzionális szinten teljesítő versenyző, aki egy újonnan felépült patronálási rendszer kedvezményezettje a HUMDA révén. Megjegyzem, nem egy új, forradalmi ötletről beszélünk, hiszen Olaszországban évtizedes hagyománya van a nemzeti motorsportnak, egykor még állami Moto3-as csapatot is indítottak, Törökországban pedig szintén oroszlánrészt vállal az állam a motorsportban tehetséges versenyzők finanszírozásában.

- Nagyon összetett ezen a szinten minden. Próbáltam végig készülni, a lehető legjobb formában a versenyekre érkezni, és mindvégig pozitív maradni. Ez talán a legnehezebb. Nemrég épp a csapattársam – Lorenzo Baldassari, aki a 2022-es szezon végén összetettben a második helyen zárt - főmérnökével beszéltem, aki úgy fogalmazott: nehéz boldognak maradni, amikor nem jönnek az eredmények, hiszen itt mindenki az eredményeket hajszolja. A körülmények adottak, talán még soha nem voltak ennyire jók, azt hiszem, a HUMDA-tól életem lehetőségét kaptam, és kívülről úgy tűnik, nem tudok élni vele. Elvileg csak a versenyzésre és a felkészülésre kell koncentrálnom, de ez ennél sajnos sokkal összetettebb. Persze boldognak kéne lennem, de amíg nem minden kerek, ez elég nehéz. Nyomás mindig is volt, és mindig is lesz. Az elmúlt huszonpár évben azon aggódtam, hogy vajon mi lesz a családommal és a hozzám közel álló emberekkel, akik folyamatosan csak a pénzt öntötték belém, most pedig azért, hogy miként tudnék még jobban élni egy ilyen hatalmas lehetőséggel, miként tudnám azokat az eredményeket szállítani, amelyekért dolgozunk már évek óta. Direktben persze soha nem merülnek fel ezek a kérdések, de tudat alatt folyamatosan ott nyüzsögnek. Egyébként tök jó, hogy az állami támogatás szintjén is elindult valami, hiszen, ha megnézünk régi felvételeket a Drapál-érából, láthatjuk, hogy több tízezer szurkoló volt kint hétvégente a versenyeken akár a Népligetben, ezért azt sem mondhatjuk, hogy a magyarok nem tudnak szurkolni. Erre jó példa volt Talma és Michelisz Norbi esete is, de tény, amíg nem állok dobogóra, addig az irántam való érdeklődés nem lesz az egekben.

Az eredmény hiánya pedig borzasztóan feszültté tesz. Mert bárhonnan is nézzük, a kérdés folyamatosan ott motoszkál mindenkiben: hogy amúgy mi van? És igen, ha elmegyek egy baráti társaságba, általában megkérdezik, hogy miért megyek ennyire szarul. Erre pedig nem egyszerű válaszolni, hiszen sokkal összetettebb, mint amennyire ez kívülről annak tűnik. Azt hittem én is, hogy egy világbajnok csapathoz igazoltam: ahol minden adott, és működik, mégis úgy láttam, hogy a csapattársammal együtt dolgoznak, körém pedig csak felvették az embereket. A szakmai tudás megszerezhető. A tapasztalat és a versenyzővel való együttműködés nem. Nézzük meg Vinales (Maverick) esetét: téved, aki azt gondolja, hogy a Yamahánál butább emberek dolgoznak, vagy az Apriliánál okosabbak, egyszerűen nem mindegy, hogy egy húzósabb szituációban a csapat miként kommunikál a versenyzővel, vagy a főmérnök milyen alternatívákat képes kínálni, hogy a problémákat orvosolják. Talán ez a legfontosabb, főleg egy ilyen sportban, ahol a századok számítanak, és ahol egy olyan gigantikus kirakót kell kirakni, mint itt. A végeredmény nagyjából millió apróbb tényezőn múlik, nem egyvalamin.

Többen kérdezték, hogy vajon rosszabb motort kapok? És állítom: ez sem igaz, a motor eszméletlen jó, a technikával nincs gond, megkapok mindent. Sajnos emberi tényezőkön ment el minden hétvége. Azon, hogy a főmérnök képtelen volt segíteni és ott lenni az adott helyzetekben. A csapattársam azokkal a szakemberekkel dolgozott, akik korábban is szállították a világbajnoki címeket, hozzám pedig szezon közben igazoltak embereket, akik újak voltak. Így pedig eredményt elérni sajnos nem lehet. Nagyon fontos lett volna a kémia köztem és főmérnököm között, de sokszor még az interakció sem tudott kialakulni, mert lehurrogtak. Ettől függetlenül ez nem atomfizika. Egy R6-os Yamaháról beszélünk, ez nem a MotoGP. Itt minden azon múlik, miként menedzseled a hétvégét. Úgy tűnhet, esetleg magam ellen beszélek, de nem, csak őszinte vagyok. A telemetrián látszik, hogy képes lennék ledolgozni a hátrányt a csapattársammal szemben, csak egyszerűen soha nincs ott a megfelelő ember, aki a hiányzó lendületet megadja. Ismersz annyira, ha valaki azt mondaná, hogy esélytelen ez az egész, és tehetségtelen vagyok, már rég hazamentem volna. De amikor mindig van valami a rendszerben, ami hátráltat, akkor nem igazán lehet mit tenni. Jellemző, hogy általában minden pályának vannak olyan szakaszai, amikor gyorsabb vagyok a csapattársamnál, és van, amikor alig találok körbe. Ez is mind a motoroptimalizációról szól, ahol tapasztalatra és együttműködésre lenne szükség. Ez pedig nincs meg. Az ügyet pedig rendszerint olaszosan oldják meg. Leülünk beszélgetni, én komoly szándékkal érkezem, majd beszélünk két és fél órát a semmiről, és bizonygatják, hogy én vagyok a hülye, végül pedig azt is elfelejtem, miért ültünk le. Nem mondom, hogy rosszat akarnak, de ezzel nem tudok mit kezdeni.

A tavalyi szezonban például - bár soha nem mondták ki - volt egy olyan hang, hogy a csapattársam azért nem lett világbajnok, mert a szezon második felében túl közel kerültem hozzá.

A csapat legfeketébb éve ebből a szempontból a 2019-es esztendő volt, amikor mindkét versenyzőjük a világbajnoki címért harcolt, ők viszont egyértelműen az olasz Federico Caricasulót támogatták a svájci Randy Krummenacherrel szemben. Ennek ellenére a végelszámolásnál a svájci versenyző állt jobban, így megszerezte a világbajnoki címet. Az utolsó versenyekre a csapaton belül olyan mértéket öltött az ellenségeskedés, hogy sem a két versenyző, sem a szerelőik nem beszéltek egymással. A tulajdonosok egyértelműen honfitársukat támogatták, Krummenacher magánúton viszont olyan szerelőgárdával érkezett, amely a csapat segítsége nélkül is megoldotta a feladatot. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a svájci 2018-ban még a csapat saját mérnökcsapatával dolgozott, akiket 2019-re visszarendeltek Caricasulóhoz, Krummenacher viszont egy csomó adatot megjegyzett és elmentett, így könnyebb dolga volt. Az eset óta a csapaton belül egyértelműen létezik egyes és kettes számú versenyző, és azért, hogy a 2019-es szezon ne ismétlődjön meg, az adatcserét sem preferálják egymás között. Ami persze érthetetlen, de attól még ez a valóság. Arra próbáltunk rájönni, ilyen körülmények között vajon mekkora esélyei lehettek Sebestyén Petinek érvényesülni, és esetlegesen egy kegyelt státuszba kerülni?

- Erre én magam sem tudom a választ. Fogalmam sincs. Azt reméltem, ha az eredmények majd javulnak, és előrébb léphetek, a bizalmat is megkapom, de valahogy mégsem így történtek a dolgok. Egyrészt nem gondolom, hogy csak kihasználnak a pénz miatt, másrészt nagyon kellemetlen, ha eszembe jut a tavalyi szezon, amikor elvileg zavarta őket, hogy javulok. Tavaly volt például egy egyértelmű csapatutasítás, hogy szélárnyékot kell biztosítanom a csapattársamnak, utána pedig én is kapok tőle, hogy a kvalifikáció jól sikerüljön. Ennek megfelelően megtettem, amit kértek, segítséget viszont már nem kaptam. Ezekből nem csináltam nagy problémát, szóltam, de nem balhéztam. Ilyenkor azt gondolom, hogy talán túl jófiú vagyok. Tény, csapatjátékosnak tartom magam, de hülye sem vagyok, a sisak alatt a győzelmi ösztön belőlem is előjön, de szándékosan kreténkedni nem akarok. Ettől függetlenül ugyanúgy nyerni szeretnék, mint bárki más, csak nem úgy viselkedem, nem olyan hevesen, mint a többiek. De persze a jó eredmény lenne az egyetlen, ami nem megkérdőjelezhető.

A köridők egyértelműen javultak az elmúlt két évben, ezért Peti is úgy érzi, jobb versenyző vált belőle. Annak ellenére is, hogy szinte soha nem érezte jól magát a motoron.

- Azt gondolom, nem rossz, amit elértem, mégis nagyon bánt ez az egész, és elégedetlen vagyok, mert a körülöttem levő szakemberek is látják, mennyi lehet még bennem. A motorozási stílusomon is változtattam, és fejben is erősebb lettem. A vezetési stílusom leginkább a fékezés terén javult, kifinomultabb és pontosabb lettem, ami azért szükséges, mert tavaly még belefért, hogy húsz centivel odébb fordulj, idén viszont már nem. Talán az elektronika finomhangolásában is javultam valamennyit. Velem együtt viszont a komplett mezőny fejlődött, még a kis csapatok is, azok pedig, akik eddig nehézkesen mentek, kiestek a bajnokságból. Ugyanez igaz a versenyzőkre is. Érkezett egy csomó nagyon gyors pilóta, például Moto2-ből, akik kapásból bivalyerősek voltak, és velük is fel kellett venni ritmust. Végül ott a csapatom, aki erős, jó, és rengeteget segítettek, a motor pedig top, az egész meg valahogy mégsem lett kerek. Ez pedig nagyon frusztráló.

Nem érzem, hogy szándékosan hátráltatnának, mégis érdekes, amikor úgy érzed, hogy megkérdőjelezhető a hozzáállásuk. Sokan állítják rólam, hogy reménykedő típus vagyok, hogy még akkor is a remény hajt, amikor már rég oda kellett volna mondani, és az asztalra csapni. Ez lehet, hogy így van. De versenyzőként talán nem az a feladatom, hogy veszekedjek a főnökömmel. Mindig is igyekeztem megtartani a jó kapcsolatot. Amikor pedig elérkeztem a határaimhoz, és külső segítséget hívtam, teljesen befeszültek. Volt velem jó pár versenyen Tóth Imi, Talmácsi Gábor is, hogy segítséget nyújtsanak és kommunikáljanak a csapattal, de teljesen figyelmen kívül hagyták őket is. Volt, hogy Fekete Bálint versenymérnök elkísért egy versenyre, ahonnan gyakorlatilag kiutáltak bennünket, és megkérdőjelezték, milyen jogon próbálok külső segítséggel előrébb jutni úgy, hogy az extra költségeket is én rendeztem. Dolgozni nem hagytak, mi lettünk lehülyézve, majd a futam után jöttek a számonkérő e-mailek. Nem meglepő módon mindannyian ugyanazon a véleményen voltak a csapattal és a teljesítményükkel kapcsolatban.

Amúgy már a legelső közös teszt után éreztem, hogy valami nem kerek, és kértem is, hogy változtassunk a csapat felállásán. Ekkor az volt a válasz, hogy várjam meg a szezon végét, hátha meggondolnám magam. A dolgok nem változtak, sőt egyre világosabbá vált, hogy ezzel a mérnökgárdával nem fogunk tudni eredményeket elérni a 2022-es szezonban. A csapat azt ígérte, hogy megváltoztatják a mérnökpárost a tél folyamán. A terv az volt, hogy főmérnöknek egy jóval tapasztaltabb, versenyzőcentrikus személyt adnak, a meglévő főmérnökömet elektronikusnak állítják, aki a motorvezérlést finomítja. Ő világéletében ezzel foglalkozott, és ebben vitathatatlanul jó szakember. Mindebből nem lett semmi. Az új idény első tesztje előtt pár nappal közölték, hogy marad a főmérnököm, mellé pedig egy pályakezdő elektronikust vesznek fel, akinek ez volt az első éve.

Peti történeteit hallgatva és egy versenyhétvégén tapasztalt személyes élményeimmel kiegészítve gyakran megfordult a fejemben, hogy a csapattal való kapcsolata sok esetben emlékeztet inkább egy bántalmazó párkapcsolatra, mintsem egy professzionális, üzleti alapon működő sportvállalkozásra. Ebben az egyik fél töretlenül próbálkozik, és mindent megtenne, hogy a sorsa jobbra forduljon, reménykedik szüntelen. A másik oldalon ezzel szemben csak a hitegetés és a félrevezetés sejthető, a sarokpontoknál viszont, amikor a másik fél cselekedne szíve szerint, érkezik egy orbitális letorkollás, ami nagyjából egyet jelent a mossál, főzzél, takarítsál felszólítással, ahelyett, hogy a jogaid vizsgálgatnád. A dorgálást végül simogatás követi, és nyugalomra intés, mely szerint egy tizedik hely is bámulatos, a fejlődés elképesztő, előrébb kerülni nem lehet, ezért tanácsot adni felesleges. Ezen a ponton felmerül bennem a kérdés, vajon mekkora szerepe lehet a sportpolitikának, egyáltalán lehet bármi befolyás kívülről?

- Azt hiszem, nem titok, az olasz csapattársam, Lorenzo Baldassari erős menedzsmenttel érkezett – a fiatal versenyző útját az a Simone Battistella egyengeti, aki anno Andrea Doviziosót is segítette, jelenleg pedig még a Superbike újdonsült világbajnokát, Alvaro Bautistát is segíti – és közvetlenül a Yamaha Racinggel kötött szerződést. Erről természetesen tudtam korábban is, ezért voltak dolgok, amelyeken nem lepődtem meg, mégis voltak olyanok, amikor értetlenül álltam az események előtt.

Fontos megemlíteni, hogy bár rengetegen segítenek Petinek és mindenki megpróbál hozzátenni valamit a közös sikerhez, mégis nagyon nehéz érvényesíteni a versenyző akaratát, ha nincs mögötte egy nemzetközileg, vagy legalább az olaszok számára is elismert, erős menedzsment. Tökölyi Laci szélmalomharcot vívott a végsőkig a csapattal, de olyan szintű visszautasítás érkezett a részükről, hogy Peti a szezon végén javarészt egyedül utazott, amikor pedig kísérővel érkezett, nem mindig volt szívélyes a fogadtatás. Míg más versenyzők mellett szinte megszokott, hogy legalább egy segítő állandó jelleggel tüsténkedik, addig Peti legtöbbször egyedül gondoskodott mindenről.

„Nem tudom, mit hoz a jövő. Nagyon készültem a szezon második felére, sokat bajlódtam az első néhány futamon a vállsérülésemmel, de szerencsére azon is túl vagyok. Próbáltam mindent beleadni, mert hittem, reális esélyem lehet a dobogóra. És azt is hiszem, ebben a kategóriában a világbajnoki cím sem elérhetetlen. Úgy éreztem, hogy muszáj megpróbálni mindent, és egy újabb külsős segítség mint Andy személye is segíteni fog, és hagyják dolgozni, ennek ellenére ugyanúgy hátráltattak, mint bárki mást korábban. Jó, a dorgálás elmaradt, mert a szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen, és egyértelműen magasabb szintet képviselt, mint a főmérnököm. Ezt még a csapat is elismerte, mert azonnal elkezdtek jönni a jobb részeredmények. Adatokat viszont nem kapott, külön számítógépet sem, így folyamatosan egy nap hátrányban voltunk a többiekhez képest. Időközben dolgoztam mental coach-csal is, aki segített abban, hogy ne vegyem magam túl komolyan, mert alapesetben ez mindig frusztrál. Ennek eredményeképp be kellett látnom, nem az életem múlik egy vasárnapi futamon, hétfőn új nap virrad, és az élet megy tovább. Lehetnék más, talán kevésbé reménykedő, de az egész pályafutásom azért tudott felépülni, mert a legreménytelenebb helyzetekből álltunk fel rendszerint. És most sem gondolom másként. Ilyen vagyok, csak akkor lehetek önazonos, ha ilyen is maradok. Másként jó eredményt elérni sem lehet, mert a bőrömből nem bújhatok ki teljesen. Ebben a testben és lélekben kell megmutatnom, hogy mire vagyok képes. Azt hiszem, arra mindenképp szükségem lenne, hogy végre bebizonyíthassam, nem volt hiábavaló hinni bennem.

Peti két szezont töltött az Evan Bros Racing csapatában, az ausztrál szezonzáró után a jövője bizonytalan.

Sokan kizárólag azt látják, a HUMDA támogatásával minden lehetősége adott volt a jó eredményhez, mégis úgy érzem, alapvető tényeket kihagynak. Tény, Petinek egy álma vált valóra azzal, hogy a HUMDA által igazán profi környezetben versenyezhetett, illetve biztosították számára azt a különleges lehetőséget, hogy csak a versenyzésre kelljen összpontosítania. Emellett olyan rendíthetetlen szakemberek segítik felkészülését, mint Czúzni Laci, aki például a saját motorját ajánlotta fel a motokrossz-edzésekre, hogy Peti formában maradjon.

Azonban sokszor beszélgetünk sportról és egyéni sportok felkészülési költségeiről, ahol nem egyszer több tízmilliós összegek merülnek fel, amelyek kizárólag az adott sportoló fizikai felkészülését segítik. Ebben utazásra, spanyolországi edzőtáborokra, nem egyszer műtétekre szánt költségek szerepelnek, amelyek abban segítenek egy versenyzőnek, hogy a versenyekre megfelelő formában legyen. Összehasonlításként egy német versenyző éves felkészülésére és szezon közbeni edzéseire elkülönített összeg nagyjából ötven-százezer euró között mozog. Ekkora pénzről Peti pedig még csak álmodni sem mer, főleg olyan gazdasági környezetben, amiben jelenleg élünk. Így a szituáció kissé olyan, mint egy megvásárolt hajó, amelynek fenntartási és tárolási költségei sokszor a vételár többszörösére rúgnak. Egy hajót ugyanakkor könnyedén továbbadhatunk, viszont a versenyző potenciális sikerét és húsz év alatt belepakolt munkáját a célban nem dobhatjuk el. Ez persze magánvélemény, egy olyan ember magánvéleménye, aki hazánk jelenleg legsikeresebb motorversenyzője mellett lehúzott már néhány évet, és szenvedéseiről eddig nem jegyzetelt, igyekezve fenntartani egy pozitív jövőképet, viszont azok a kritikák, amelyek hozzá nem értésből, információk hiányában születtek, azt mondatták velem, érdemes betekintést engedni a dolgok mélyére.