Márquez az elmúlt ötven év egyik legnagyobb motorversenyzője
MotoGP: Buriram
Volt verseny is, mármint a hátsóbb traktusokban, nem mondom, hogy izgalmas, de volt, viszont ez alkalommal semmi másról nem szabad, hogy szóljon ez a cikk, mint arról, hogy Marc Márquez nem pusztán nyolcszoros világbajnok, hanem az elmúlt ötven év egyik legnagyobb motorversenyzője. És ha engem kérdeznek, talán minden esélye meglehet arra is, hogy minden idők legnagyobbja legyen.
Két pont kellett neki Dovizisoval szemben, valljuk be, azért az nem valami eget rengető. Ismerve az idei teljesítményét, még a gatya szárából is könnyedén kirázta. Mégis mindenki megremegett, amikor pénteken úgy odaverte magát, hogy a Honda gyakorlatilag kettészakadt. Jöttek a hírek, aztán egyre durvábbak, végül pont maga, Márquez intette nyugalomra a szenzációhajhász újságírókat: csak az első öt másodpercben nem kapott levegőt, állapota nem volt kritikus, felesleges híreket pedig nem erről kell gyártani a hétvégén.
Végül pontot tett a dolog végére, és a vasárnapi futamot követően már egészen másról szóltak a beszámolók. Marc Márquez nyolcadik alkalommal lett világbajnok, ami a jelen MotoGP mezőnyét elnézve valami elképesztő szám. Az idei szezon végig róla szólt, elsősége egy pillanatra nem volt valós veszélyben.
Márquezt lehet kedvelni és gyűlölni egyaránt, egy valamit elvitatni azonban nem lehet, nyolc világbajnoki címet merő véletlenségből képtelenség bedarálni. Ezt nem a legyek a hordták össze. Persze beszélhetünk a HRC sportpolitikai szerepéről, és egyeduralkodásáról a gyártók szövetségében, talán még egy cikket megér egyszer, de ezeket a világbajnoki címeket ez a fiú leginkább annak köszönheti, hogy valami olyan elképesztő tehetséggel bír, mellyel csak kevesen, eddig leginkább úgy tűnik, hogy rajta kívül ebben a mezőnyben senki.
Gondoljanak bele, egyik nap rommá törnek egy motort, elvileg levegőt is alig kapnak, fájlalják mindenüket, de ahelyett, hogy panaszkodnának, inkább motorra ülnek, és jelzik, az égvilágon nincs semmi gond, csak nyugalmat szeretnének, és mennének. Majd két nappal ezt követően nyernek, úgy, hogy erre valójában már semmi szükségük, mert a cím a tarsolyban, mégis kockázatot vállalnak, és biztos dobogó helyett a győzelemre hajtanak, mert úgy szép ünnepelni a világbajnoki címet.
Igen, egykor Valentino Rossi is ilyen volt, de ez már a Márquez-éra, és ha minden igaz, annak még igencsak a dereka. Ezek után szinte megjósolhatatlan, mire lesz képes a spanyol, aki még csak huszonhat éves. Rossi harminc volt, amikor a kilencediket nyerte, ezek után nem nehéz találgatni.
Badarság lenne azt állítani, hogy a Honda a mezőny legjobb motorja, mert Márquezen kívül szinte senki nem képes vele futamot nyerni, míg az állítólagosan gyengélkedő Yamahából kettő is állt a pódiumon, csak épp egyik sem annak a tetején.
Mert a futam pont olyan volt, mint az egész szezon. Próbálkozni egy dolog, futamot nyerni pedig egy másik, és Márquezzel most sem bírtak. Persze szép lett volna, sőt, költői, amolyan jövőbéli stafétabot átadás, vagy ballagási zászlócsere, ha Quartararo ez alkalommal nem csak az utolsó körig tudja megtartani a vezetést, de nem így történt. A motorsport nem mindig húzható fel romantikus irodalmi szálakra, sem tündérmesére, van, amikor a racionalitás győz, ez pedig ismét Márquez volt. És, hát mit zagyválok én stafétabotról egy huszonhat éves versenyző esetében, aki nemhogy lassul, hanem élete legjobb formáját nyújtja, és ezt még fokozni is képes évről évre.
Gondolom a Yamahánál izgultak, hiszen egy Petronas győzelemmel végre kikerülhettek volna a mumus szerepéből, mely szerint a Hondával szemben ők bizony nem engedik, hogy szatellit motor álljon a győzelmi pódiumon – Zarco esetében legalábbis többször megkapták – hiszen pont a futam előtt engedélyezték a franciának a nagyobb fordulatszám használatát, mert jól állt felhasználható motorblokkok terén. És azt hiszem, a Yamaha is odaadott neki mindent. Ha képes lett volna rá, megverhette volna Márquezt, de nem így alakult. Volna, volna, volna...
Sokan állították, hogy Quartararo múltkori nyilatkozatából, melyben inkább azt fejtegette, megtiszteltetés volt számára Márquezzel harcolni, a lemondást lehetett leszűrni, mely szerint fejben nem képes a győzelemre. Ezt akkor elutasítottam egyértelműen, a történtek után viszont kissé kételkedni kezdtem.
Persze két vereségből, mely végződhetett volna egyértelmű győzelemmel is, egy újonc esetében nem vonnék le messzemenő következtetéseket, de talán mégsem szerencsés az „örülök, hogy megismerhettem főherceg úr, megtisztelő volt öntől kikapni” – megnyilvánulás.
Azt gondolom, Quartararónak talán most lesz a legnehezebb szintet ugrania, és elhinnie, hogy igenis képes lehet rá.