Helyszínről jelentjük: Man TT

Érkezik egy idős szőke hölgy, alacsony, vézna, bőrét nap perzselte, alaposan helyretesz, miközben kedélyesen beszélgetünk. Származását tekintve bajor, de az utóbbi harminc évben pályabíró minden évben a Man-szigeten. Néhány éve pedig ő lett az egyik legparásabb szakasz biztonsági főnöke, ez pedig a legendás sárga ház, Rhencullen után néhány száz méterrel. Ide érkeznek a srácok úgy kettőötvennel, és repülnek a domb aljáig. A lassabbak csak ágaskodva kerekeznek. Az eligazítás nagyjából abból áll: elmondja mit szabad, és mit nem, mert fotósként még soha nem voltam itt. A házzal szembeni első kapubejáró vonalában például állhatok, de inkább az első kövezésnél. Ha valaki elkottázza, a hátsómba csapódnak a motorok. De rám bízza.

Néhány száz méterrel lejjebb, ahol tisztán látszik a repülő motor – mögötte csak az ég – nincs jó hely, ha beszitál, és buknak, nincs ember ki elmenekülne. Ettől függetlenül mégis az egyik olyan helyszín, ahol nézők tömegesen ülnek a kőkerítésen. Mögöttük egy szúrós sövény, ahová bevethetik magukat, de attól mégis jobb, mintha nyakon verné őket egy Superbike hátsó lengővilla. A kerítésen reggel még francia kolónia foglal helyet, délutánra cserélődik a közönség egy része. Helyi idegenvezetőm még elmondja, átfuthatnék pályazár előtt még az út túloldalára, hátha onnan jobb, de ott meg az a gond, hogy a húsz centis töltés mögött vizesárok húzódik. Ha oda csapódnak, inkább ugorjak az árokba, majd mosolyogva hozzáteszi, a munka legnehezebb része, ha valaki bukik, és helikoptert kell hívni. A helikopter csak a vizesárok mögötti mezőn képes leszállni, viszont a hordágyat az árkon valahogy át kell juttatni. Ilyen instrukciókkal, földbegyökerezett lábakkal vártam az első Superbike futamot. A 2019-es TT első versenyét, melyre olyan sokat várt mindenki, melynek lebonyolításában bevallom, erősen kételkedtem.

Sokak szerint az elmúlt 20 év leghitványabb időjárását látjuk a szigeten, a versenyzők alig tudtak edzeni, többek között ezért is került veszélybe az idei TT. Az időjárás előrejelzés pedig továbbra sem jósolt semmi jót. Bár egy lekésett csatlakozás miatt csak szombatra érkeztünk meg, sokat nem veszítettünk, hideg volt, szél és esett. Vasárnap reggel sok jót ismét nem jósolt senki, de az eső elállt, a szél pedig feltámadt. Noha egy belső forrás szerint vasárnap reggel a hegy legmagasabb pontján havazott, dél körül mégis úgy döntöttek, megrendezik a délutáni edzéseket, így némi csúszással, de felbőgtek a motorok, és megkezdődött az összevont kategóriás edzés. A szél nem enyhült, de annyit mégis segített, hogy hétfőre felszárította a pályát, és potenciálisan is megkezdődhetett, ugyan három napos csúszásban, az első versenynap. A szervezők viszont nem aprózták el, megpróbálták behozni a lemaradást, ezért három futamot terveztek, ezek közül, a normál esetben hat körös Superbike futamot négy körösre csökkentették. Őket oldalkocsisok követték, délutánra betettek még néhány edzést, az estét végül a hatszázasok első futamával zárták.

A várva várt Superbike mégsem úgy alakult, ahogy sokan szerették volna. A négykörös versenyt féltávnál leállították, és idő hiányában eredményt is hirdettek. Bevallom, mindig rossz érzés tapasztalni, amikor egy adott körben elhalad az első két versenyző, a többiek pedig nem érkeznek. Ilyenkor persze megkezdődik a találgatás, egészen addig, amíg a szervezők egy apró információmorzsát nem csepegtetnek. Ez történt most is, csak annyit tudtunk, baleset történt, és várjuk a fejleményeket. Hír viszont később sem érkezett, neveket sem említettek, ami általában rosszat sejtet. A hivatalos bejelentést pedig megelőzte egy ettől sokkal megrendítőbb facebook poszt, amelyet Daley Mathison felesége közölt. „Egyebet nem tudok, csak annyit, mint amennyit kislányunk, Daisy mondott: már az angyalokkal alszik.”

Mathison huszonhét éves volt, nagy reményekkel indult az idei versengésnek. Évről évre egyre jobb teljesítményt nyújtott, a TT Zero kategóriában pedig háromszor dobogóra is állhatott. A verseny harmadik körében bukott a második mérföldnél egy szűk balkanyarban. Ezekben a pillanatokban nehéz bármit is mondani, ünnepelni pedig végképp nem igazán lehet. Így végül az eredetileg kiírt versenytáv egyharmadánál hirdettek eredményt, az első helyen pedig Peter Hickman végzett, aki a tavalyi Senior versenyhez hasonlóan ismét a kawasakis Dean Harrisonnal csatázott. Harrison a második kör végéig vezetett, de a hegyi szekcióban Hickman ismét parádézott, és a célvonalon már ő haladt át elsőként. A futamot nem sokkal később intették le piros zászlóval. Harrison a versenyen szinte végig a helyi Conor Cummins-szal motorozott párban, a verseny egy pontján meg is előzte, de váltóhibára panaszkodott, és elmondta, inkább maga elé engedte ismét. Egyszerűen azért, mert nem akarta bajba sodorni, ha neki esetleg műszaki problémája adódik. Sok mindent nem lehet hozzáfűzni, legfeljebb csak annyit, elképesztő, 130 mérföld feletti körátlagnál miként lehet ezen a szinten higgadtnak maradni, és ennyire felelősségteljesen gondolkodni, noha sejthette, hogy ez a gesztus minden bizonnyal a győzelmébe kerül.

A nagy visszatérők sajnos nem villantottak, Hutchinson csak a tizenharmadik lett, McGuinness az első kör végén kiállt, mint később kiderült, nem volt megfelelő a Norton olajnyomása. De meg kell említenem, sajnos egyelőre nem ez McGuinness legnagyobb problémája. Vasárnap váltottunk még néhány szót, ahol viszont szerencsére elmondta, nem érzi a nyomást, és nem is akarja túlforszírozni az egészet, először ismét szeretné jól érezni magát a motoron, ami persze ilyen minimális edzéslehetőség után nem könnyű.

Michael Dunlop tőle jóval lazábbnak tűnt, szombat este egy nagyobb társasággal érkezett a közösségi sörsátorba, tőle szokatlanul mindenkit közel engedett magához, és nyugodtan vállalta a közös fotókat. Az új BMW-re viszont panaszkodott, és minden bizonnyal csuklósérülése sem segíti. Sokan ennek ellenére azt gondolták, ő az egyetlen, aki a versenyen képes lesz majd meglepetést okozni, de végül nem így lett, Dunlop csak hatodikként ért célba, a végén még Michael Rutter is megelőzte a brutális hangot okádó RCV Hondával.

Bár az új S 1000 RR története nem csak légből kapott, a tekintetben, hogy a Superbike specifikációs versenymotor még nem ért a csúcsra. Hickman a futam után bevallotta, hogy a Superbike versenyen a Superstock motorral ment, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy a boltban megvásárolható blokkot és elektronikát használta, mindössze a futóművet operálták át a Superbike motorból. „Elég jól viselkedett verseny közben, nem hiszem, hogy a hét hátralévő részében változtatni fogunk rajta.” – nyilatkozott az esetről.

Az oldalkocsisok versenyét a Birchall fivérek nyerték, immáron hatodszor, eközben új versenyrekordot is futottak.

A nap második fő eseménye pedig este következett, a Supersport kategória első versenye. A helyszín változatlan volt, az égen pedig Írország felől érkező esőfelhők jelentek meg. Az erdei szakaszon sokat látni nem lehetett. A zord szélben három enduró érkezett a mezőn át, majd velem szemben, a vizesárok melletti töltést választották maguknak. A szigeten egyébként is sokan így néznek versenyt, a földeken viszonylag szabadon járhatnak a terepmotorok, jó helyismerettel sok helyszín bejárható egyetlen nap alatt. Az egyik motoros viszont kitűnt a többiek közül, noha inkognitóban nehezebb felismerni. Mindenestre Josh Brookes, a brit Superbike bajnokság sztárversenyzője, jelenleg Scott Redding csapattársa, nem tud elszakadni a Man-szigettől. Az ausztrál Brookes ment már a világbajnokságon, emellett szerzett bajnoki címeket az angol elit ligában, de néhány éve saját felelősségre rendszeres résztvevője a TT-nek is, kivéve azokban az esztendőkben, amikor aktuális csapata ettől eltiltja.

Ezt követte egy néhány perces diskurzus, melyet egymásnak üvöltözve folytattunk, két elhaladó motor közötti szünetben. Annyit elárult, hogy nagyon kellemetlen számára nézőként itt lennie, és mindent meg fog tenni azért, hogy jövőre újra versenyezhessen. Elképesztő volt látni, amint egy top versenyző, aki egyébként komoly sikereket ért már el itt korábban, milyen gyermeki rajongással képes nézni a komplett mezőnyt, miközben rögzíti az egészet telefonjával.

A Supersport kategória versenyét végül talán az a versenyző nyerte, aki a legjobban rászolgált erre, Lee Johnston. 2012-ben újoncként érkezett a szigetre, az egyik legnagyobb reménységnek számított, de az apró termetű versenyzőt elkerülte a szerencse, és útját megannyi sérülés övezte. Sokszor állt már a visszavonulás határán, és karrierjét édesapja korai halála is nagyban megtörte. Johnston hétköznap egy kivitelező cégnél dolgozik nehézgépkezelőként és sofőrként, idei csapatát pedig szinte a nulláról építette. Egy új R6-os Yamahával állt rajthoz, amit szinte teljes mértékben magára alakított, és már a North Westen bebizonyította, sikeres szezon elé nézhet. Tegnap pedig összejött minden, ami a győzelemhez kellett. A parc fermében felesége és babája várta, ami különösen megható volt, miután néhány órával korábban egy hasonló korú feleség, és gyermek veszített el társat, és apát egyaránt. Amikor Johnstont megkérdezték, mit érzett a leintés pillanatában, csak annyit mondott: „Sírtam, mint egy lány.”

Pedig a verseny közel sem volt egyszerű, féltávnál ezt is leállították, mert a szakaszunkon eleredt az eső. A második körben már ő vezetett, én pedig próbáltam elkapni a pillanatot, amikor áthalad a sárga ház melletti dobbantón. A motor egykerékre ágaskodva érkezett, a következő pillanatban pedig azt láttam a lencsén keresztül, hogy Johnston egyik kezével integet. Mire megfordultam, csak annyit láttam belőle, hogy versenytempóban eltűnik a fák között.

Persze sejtettük, az esőt próbálta jelezni, csak közben próbáltam megfejteni mit érezhetett. Pontosan tudta, hogy vezet, élete első versenyét nyerheti, miközben a családja áll a garázsban és várja vissza. A másodperc tört része alatt integet, egy belső hang azt súgja, jobb félni, mint megijedni, de azt is tudja, ha megijed, soha vissza nem térő lehetőséget szalaszt el. Így néhány századdal később, legyőzve félelmét feljebb vált egyet, és leszarva a világot megcélozza a házfal sarkát enyhén, mert úgy adja ki a legjobban a jobbosban.

A második James Hillier, a harmadik Peter Hickman lett.

Eredmények:

Superbike

Sidecar

Supersport