A városi motorozás dicsőségére

- Mit szeretnél Karácsonyra? - tette fel anyám a klasszikus kérdést.

- Téli motoros kesztyűt - feleltem az igazsághoz híven, enyhén lila kézzel és némi lelkifurdalással, ismervén a motoros ruhák árszabását.

- Legalább már télen nem akarnál egy kicsit leszállni arról a szarról? Muszáj, hogy engem mindig törjön a frász? Egyetlen ép ember nem motorozik télen!

- Hát de a futárok, na...

- Szeretném emlékezetedbe idézni, hogy tudtommal nem vagy futár.

Gyanítom, nem kevés motoros folytatott már le hasonló társalgásokat (sajnos sokszor joggal) aggódó anyjával. Engem mégis különösen elszórakoztat ez a dolog, ha belegondolok városi motorozásom dicstelen kezdeteibe. Nem hantáznék arról, hogy már kisgyerekkoromban megérintett a motorozás szele, és hasonló patetikus vallomások, mert harmincéves korom előtt fel nem merült életemben ez a téma, legalább eggyel kevesebb dolog, amin anyám aggódjon.

Amikor viszont elhatároztam, hogy autósoktató lesz belőlem, szembesültem az (akkor még) kötelező követelménylistával: A, B, C kategóriás jogosítvány. Egy elég kellemetlenül forró nyarat töltöttem állig motoroscuccban, nulláról kezdőként a kispályán egy csomó, nálam mintegy tíz évvel fiatalabb, eleve motorral érkező nyikhaj között, esetenként felnyalva a pályát, nem kevésszer a teljes kétségbeesésbe sodródva, hogy minek nekem ez a baromság már ennyi idősen. (Egyetlen reménysugaram a később csatlakozó Márta néni volt, hatvanéves tanulótársam, aki, idézem: frissen elvált, és most van ideje ilyen érdekes dolgokra is, mert végre nem kell gatyákat mosnia.)

Ősz végére a zsebemben tudtam a korlátlan motoros jogosítványt, és megesküdtem anyámnak, hogy ez nem jelenti azt, hogy motort is fogok venni, csak a papír kellett. A következő héten megvettem az első, kissé leharcolt, kék Honda CBR125-öst (az eladó számát nemrég szanáltam a telefonomból: Mátészalkai Hondás Ember néven szerepelt).

Sejtettem azért, hogy ez még nem a végső állomás, de halálosan elégedett voltam az első utammal haza a belvárosba, sőt a bulinegyedbe: parkolás a széles járdán a házam előtt, fél perc, nulla idegeskedés, nulla forint. Később jártam vele a reptérre dolgozni is, az Üllői úton kifogyott benzinnél kitanultam, meddig is lehet elmenni egy tankkal, boldogan éltünk egész tavasszal és nyáron. A bringánál is jobban megkönnyítette a városi közlekedést, nagyon hamar hozzászoktam, hogy gyorsabban, egyszerűbben vagyok ott mindenhol, mint autóval, csak hát vagy hideg van vagy meleg, és cuccot is csak annyit viszek, amennyi a táskámba fér, de hosszú biciklis múlttal ez nem egy súlyos nehézség.

A következő nyáron aztán az első tapasztalatom az autópályán a 125-össel inkább dermesztő volt, mint bármi egyéb. A jobb sorsra érdemes városi kismotort másfél órán keresztül húztam kilencezres fordulaton, mire Akarattyáig értem, visszafelé pedig bőven beértem a hetes úttal.

Szerencsés hazaérkezésem után néhány órával elkezdtem nézegetni a CBR600-asokat, mondván, valamivel Balatonra is le kell menni, még jó, hogy anyámnak megfogadtam, tényleg nem veszek már nagyobb motort, minek az nekem (figyeld meg, jövő ilyenkorra majd beállítasz valami eszement hatszáz köbcentis állattal, hogy majd még azt is fogadjuk be a családba - hangzott el a fogadalom után egyből).

Valóban piszkált egy kicsit, hogy oké, legyen valami komolyabb, amivel el lehet hagyni a Budapest táblát, de tényleg minek kéne kilencven százalékban városi használatra egy hatszáz köbcentis sportmotor, aminek a határait bőven nem tudom, és soha nem is merném kimotorozni. Azután pedig megtaláltam a tökéletes kompromisszumot. A kis CBR-ek (125R és 250R) és az igazán komoly sportgépek (600, 650 és 1000RR, vagyis a tiszteletet parancsoló Fireblade) között ott van ez a kis zárvány, ez a méltatlanul keveset keresett és keveset szereplő átmenet, a CBR500R - álmaim motorja.

Sokat mutat a dologról, hogy a konkrét keresgélés előtt erről a típusról még csak nem is hallottam, a néhány eladásra kínált darab diszkréten megbújik a népszerű nagyon kicsik és nagyon nagyok között, ez az elegáns kék-fehér például abban a pillanatban az egyetlen ilyen színű volt az országban (jelenleg a használtautón egy sincs belőle ebben a színben, és a típusból is összesen tíz darabot hirdetnek).

Az 500R zsenialitása számomra abban mutatkozik meg, hogy majdnem a megszólalásig úgy néz ki, mint hatszázas nagy testvére, viszont az alig kisebb hengerűrtartalom ellenére gyakorlatilag pontosan feleannyi, 48 lóerővel bír. Hogy ebben mi a poén egy sportmotornál? Pont az a kezesbárányság, amitől az embernek nincs az az érzése, hogy tulajdonképpen kettesbe váltani is teljesen fölösleges vállalkozás, mert már egyesben is kirepül a középkezdő motoros alól a Váci úton (na, meg persze a jogosítvány-kategóriák is indokolják létezését - a szerk.). Az úgy néz ki, de mégsem az persze lehetne csalás is, és az áramvonalas, kicsit agresszív külső takarhatna egy lomhább robogószerűséget is, de nem takar: pontosan úgy gyorsul, hogy az bőven megfelelő városba is, nem tűnik pazarló hülyeségnek, viszont hibátlan autópályán is, szenvedés nélkül, dinamikusan hozza az odavaló sebességet, és még hatosban sem hagy cserben egy rendesebb előzéskor. 155 volt a maximum, ameddig egyszer egy fél percig húztam, az már érezhetően feladat volt, de akkor amúgy is elkezdtem elképzelni, hogy mivé lesz az emberi test 155-nél, ha én most itt teszek egy rossz mozdulatot, és úgy döntöttem, hogy a 120 is bőven megfelelő nekem is, a motornak is. Mindenesetre nagyon tisztességesen meg lehet húzni, azonnal otthagyja az összes autót, de nem halálközeli élmény, mint jóval erősebb társai, sőt nem is inspirál őrültködésre és lámpától lámpáig gyorsulási versenyekre.

Mint látszik, nem vagyok sem a sebesség, sem a nyaktörő mutatványok megszállottja, az ideális motorostúra számomra a kilencven körüli kellemes kacskaringózás az árnyas fák alatt, mondjuk, Etyek és Budaörs körül, vagy a Börzsönyben, kicsit eldugottabb, de nem extrém dzsungeltúrának minősülő utakon.

A lényegi hangsúly viszont nem a szabadidős túrázáson van, hanem a funkcionális, mindennapos használaton, pazarlásnak éreztem volna hobbiállatnak megvenni bármit is, ami több mint egymillió forintba kerül (négyévesen, hibátlanul, ellenben extrém sok, 80.000 körüli kilométerrel 1,3 millióért vettem akkor). Sőt, ritka kivételekkel azt is pazarlásnak érzem, hogy az ember csak úgy menjen a menés kedvéért annak ellenére, hogy a szabadidős motorozás persze élmény, de a protestáns etika azt súgja, mégiscsak legyen a dolognak valami célja is.

A mindennapos városi és környéki fel-alá, munkába, ügyintézni és lehetőleg mindenhová járásra éjjel-nappal használt CBR500R hihetetlenül megbízható társ most már több mint két éve. A kötelező körökön, egy gumicserén és egy kis önhibán kívüli balesetben letört fékkaron kívül egyszer sem kellett hozzányúlni, pedig négyéves motorhoz képest extrém futással vettem. Most fogja betölteni a százezret, és egyetlen rossz perce nem volt még alattam soha.

Még sportmotorosan kényelmetlennek sem lehet mondani, igaz, Villányig menet már beáll tőle az ember dereka, de egy-kétszáz kilométerig fel sem merül kényelmetlenség, egyébként az üléspozíciója valamivel kevésbé tankra fekvős, mint nagyobb társainak, és itt a nőket külön bátorítanám: közepes magasságommal simán leér a talpam, le sem kellett ültetni. A szelet csak gyakorlatilag fekvő pozícióban fogja fel, de legalább váltogatni is lehet, fekhet is rajta az ember, és ha már beáll a derék, akkor rendesen ülve is teljesen megfelelően el lehet érni a kormányt.

Ami pedig kifejezetten a sportosság előnye városban, az nem is a gyorsulás, hanem a fordulékonyság, kezdőnek is könnyű vele manőverezni, és teljes biztonsággal fér el az összes autósor között, 192 kilóját tologatni sem nehéz, ha a helyzet azt kívánja, minden szempontból könnyen kezelhető.

A rugózás lehetne valamivel puhább is, de ugye, sportmotortól ezt nem várja az ember, tetszettek volna valami túrásabbat venni akkor. Szó nélkül bírja a Kerepesi vagy a Váci út állapotát, persze az ember igyekszik odafigyelni a kátyúk kikerülésére is, de edzettnek kell ahhoz lenni, hogy mindet kívülről ismerjük.

Ma már nagyon nehezen mondanék le a városi motoros létformáról. Néhány dolgot tudomásul kell venni hozzá, például nem lehet akárhogy öltözni. Aztán, hideg van, meg esetenként meleg is, ha nagyon finnyásak vagyunk, a tökéletes motoros idő nagyjából két hét szeptemberben, meg két hét májusban. De nem vagyunk nagyon finnyásak, mert a közlekedési macerákon annyit könnyít, hogy ezért megéri öltözni is, praktikusan pakolni is.

És igen, a városban motorozni extrém odafigyelést kíván, az autók minden rezdülését érezni kell, nincs elbambulás, podcasthallgatás, beszélgetés, és sajnos még így is lehet baj. Kell hozzá egy kis időjárástűrés, rendesen komolyan vett balesetvédelem, és egy kis fegyelem, cserébe nagyon sokat lehet vele egyszerűsíteni az életen.

Pontos odaérés a város bármelyik végébe az autós ötven helyett huszonöt perc alatt, parkolás gyakorlatilag bárhol ingyen, engem ez meggyőz a kényelmetlenségekkel szemben. Egyszerű szerkezet, minden harmadannyiba kerül, mint akár a legegyszerűbb autónál, nem is szólva a 3,5 liter körüli fogyasztásról.

És van még egy vetület, ami talán csak nekem szempont, de mégis: frissen tart. Az a fajta autós tespedés, hogy el lehet bambulni, ülésfűtés, hátradőlés, rádiótekergetés, telefonálás, "nincs kedvem kiszállni" nyűgösködés meggyőződésem, hogy egy kicsit elhülyít és elkényelmesít. Ha az embernek három ügyet kell elintéznie a városban, autóból mindig olyan kellemetlen kiszállni, még elolvasol három cikket, bicikliről és motorról csak úgy lepattansz, felpattansz, valahogyan agilisabb maradsz. Szellemileg és reakcióidőben sem hagy eltunyulni, olyan éles figyelem kell hozzá, ami autóban ülve idővel megkopik, elfelejtődik. Motorral az ember folyamatosan figyeli az egérutakat, gondolatot olvas, pásztáz mindent, ami veszélyt jelenthet, azonnal reagál, nem ér rá nyújtott hangon panaszkodni. Ez egyfajta szellemi frissességben tart.

Nekem ez sokat adott a vezetésoktatáshoz is, ma már nem bánom, hogy ez volt a követelmény, egy általános autós rengeteget tanulhat akár egy B kategóriával vezethető kis robogón is, amellett nem árt ismerni más szemszögeket is. A veszély persze tagadhatatlan, viszont nem muszáj követni a lámpánál gyorsulási versenyt játszókat: még úgy is épp elég veszélyes az egész, ha óvatosan csinálod. Az autósokkal való együttélés persze nem tökéletes, de pozitív irányba fejlődik: ahogy egyre többen vagyunk, úgy egyre több autós számol velünk, engem például a Hungária körúton rendszeresen komplett sorok engednek előre, pedig ez nem is kötelező, csak udvarias dolog.

Mindenesetre nem reménytelen.

Vehettem volna a sportos küllem helyett egy sokkal jobban pakolható, mindenre is jó nagytestű robogót is persze, egy Suzuki Burgman vagy egy Yamaha Xmax 400 bőven kielégítené ugyanezt az igényt, nyugodtan le lehetne vele menni Balatonra az összes cuccal együtt, még öltözni is szebben lehetne egy robogós lábtartóhoz, de követni kellett a "jaj, de menőn néz ki" ősi parancsát.

A városi motorozásra mindenkit rábeszélnék, aki nem szállít több gyereket vagy rengeteg cuccot munkához, ez a dugóknak sem tenne rosszat, még a bringás vitáknál hangoztatott leizzadás sem merül fel. A folyamatos nagymotorhasználatra talán kevésbé, tudom, vannak kevéssé praktikus elemei. Azon belül viszont merem ajánlani, hogy akit a "minek ennyi lóerő a hétköznapokba" logikus megfontolás tart vissza, gondoljon az ilyen kedves köztes megoldásokra, mint ez a zord külsejű, de nagyon barátságos CBR.

A motorozás élmény is, nekem viszont elsősorban az élet egyszerűsítéséről szól. Nem tudnék egész télen lemondani erről, bár nulla fok alatt már inkább biciklizem, az legalább tényleg felmelegít. Minden másra ott a téli motoros kesztyű.