Orbán Viktor ligája, avagy a becstelenek társasága

Semmiben sem szeretem a fekete-fehér felosztást, illetve logikát, nem lehet ugyanis ennyire végtelenül buta módon leegyszerűsíteni a világunkat. A hazai közéletünk is jóval színesebb, mint hogy egy adott kérdésre pusztán csak kétfelé válasz létezzen: a miénk, meg az övék. Időnként vannak próbálkozások „magukfajtákra” és „magunkfajtákra” osztani a nemzetet; ezeket a figurákat szokta a történelem szele – néha lassabban, néha gyorsabban, de biztosan – a közélet szemétdobjára sodorni. A minket körülvevő (geo)politikai szereplőket sem lehet aszerint bekategorizálni, hogy kik a Fidesz miniszterelnökének barátai, és kik az ellenségei. Részben azért, mert ez fájóan nélkülöz minden árnyalati gondolkodást, részben pedig, mert nem gondolhatjuk komolyan, hogy a brazil, izraeli, amerikai vagy akár csak a szlovák politikának az a legfontosabb rendezőelve, hogy ki mit gondol Magyarország kormányfőjéről. Mostani írásomban ennek némileg ellentmondva Orbán Viktor politikai barátait veszem sorba, ami azonban önmagától sajátos képet rajzol fel – nekem az értékeléssel sok dolgom politikai szemtanúként nincs is.

Van egy elképzelésem azzal kapcsolatban, hogy Orbán Viktor miniszterelnök mit lát maga előtt, amikor becsukja a szemét, és arra gondol, hogy „keresztény európai szuverenista patrióták szövetsége”. Valószínűleg a világtörténelem olyan kiemelkedő intellektuális és politikai teljesítményt maga mögött tudó szereplőit látja, mind Winston Churchill, Charles de Gaulle tábornok, Konrad Adenauer, Józef Pilsudski, vagy akár George Washington és Hunyadi János. (Szomorú, de szerintem tény, hogy égető szükség lenne a világpolitikai sakktáblán ilyen szereplők újrafelbukkanására.)

Feltételezhetően magát is odaképzeli közéjük.

Ugyanakkor sajnos ki kell ábrándítsak mindenkit, aki azt gondolja, hogy a Fidesz miniszterelnöke a maga zavaros külpolitikai manővereinek sorával mára sikeresen összeállította a fenti válogatottat a ma fellelhető játékosokból: ez ugyanis legalább annyira távol áll a valóságból, mint a hetekben elhíresült kis narancssárga füzetben összeállított, 2030-ban vb-döntőt játszani hivatott nemzeti tizenegyünk – bár utóbbiban azért legalább reménykedni még lehet. Orbán ligája, és a fenti nagy nevek között ugyanis áthidalhatatlan a szakadék: míg a régi nagyokat összeköti, hogy egy eszme elkötelezett híveiként építettek valamit,

Akárhogy akarják a fizetett tollnokok és hajlongó rajongók, meg a sokat látott szakértők ezt erőltetni a nyilvánosságban, Orbán akkor sem a „konzervatív világválogatottat” rakta össze, ez a liga leginkább úgy írható le, mint Európa becstelenjeinek társasága. Engedjenek meg egy gyors felsorolást a Fidesz miniszterelnökével baráti szövetséget ápoló politikai szereplőkről, és különösebb magyarázat nélkül is igazolódik a megfogalmazott mondat.

Orbán osztrák barátai (FPÖ/Szabadságpárt) az Ibiza-botrány néven elhíresült ügyben kormányzati pozíciójukkal visszaélve azon ügyködtek, hogy egy általuk orosz oligarchának vélt személy részére állami megbízásokat biztosítsanak cserébe azért, hogy az megvásárolja és a párt szócsövévé alakítsa a legnagyobb osztrák napilapot. („De sikerült?” – copyright Kovács államtitkár.)

Orbán francia barátai (LePen és a Nemzeti Tömörülés) könnyen lehet, hogy börtönbe mennek, mert kiderült, hogy elloptak és saját magukra költöttek mintegy hárommillió euró uniós közpénzt. (A „Je suis Marine” kampány résztvevői épp csak az alaptörténetet szeretik elfelejteni hozzátenni, ami viszont teljesen világos, nem pedig holmi „könyvelési hiba”.)

Orbán cseh barátai (Eskü és Motorosok / Prísaha a Motoristé) között van olyan, aki a nemzetközi jobboldal mostanában újra felfedezett kedvenc szórakozásával, a náci karlendítéssel és vállaltan náci relikviák gyűjtésével tölti az idejét.

Orbán portugál barátai között (Elég!/Chega!) van olyan, aki nemes egyszerűséggel bőröndöket lopkod a lisszaboni reptéren, majd azok tartalmát az interneten értékesíti. Tényleg, nem vicc.  

Orbán legújabb lengyel barátai (Szabadság és Függetlenség Konföderáció) sem bonyolítják túl: nemes egyszerűséggel Lengyelország unióból való kilépéséért kampányolnak. Egyébként azért kellett a lengyeleknél új szövetségeseket keresni, mert hiába értettek egyet az eddigi harcostársakkal például a Pride-dal, a bevándorlással, vagy épp az euroszkepticizmus témájával kapcsolatban, ezt a viszonyt a Moszkvának való sorozatos és egyre kínosabb megfelelési vágy a végletekig megterhelte.

Orbán legújabb német barátai (AfD) közül néhányról kiderült, hogy Kínának kémkednek, valamint szintén erőteljesen vonzódnak a náci karlendítéshez. Utóbbiban, mondjuk, hasonlítanak Orbán amerikai barátaihoz is. 

Orbán szerb barátai verőlegényeket küldenek a békésen tüntető diákokra, addig hergelik a saját szimpatizánsaikat, amíg azok autóval hajtanak a tömegbe, valamint – Orbán szlovák és török barátaihoz hasonlóan – külföldi (Soros-) ügynökök által gerjesztett színes forradalmakról és puccsokról hadoválnak akkor, amikor a velük szemben kritikus állampolgárok egyszerűen csak élnek az alapvető gyülekezési jogukkal. 

EU-ból való kilépés, náci karlendítések sora, közpénz- és bőröndlopás, a média átjátszása orosz kézre, a saját állampolgáraik üldözése: ez lenne tehát az igazi szuverenista, keresztény konzervatív patriotizmus. Nem csoda, hogy tetszik a Fidesznek.

Van persze még valaki, aki lassan minden, Orbán Viktorról szól írásban megkerülhetetlenné válik: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Nem tudom, hogy kiderül-e valaha ennek a viszonynak a valódi természete. Amolyan nemzeti érdekek menti barátság? Esetleg annál több: valami személyes lekötelezettség? Vagy még annál is több: valamifajta zsaroló kényszer? Egy dolog biztosan állítható: annak, hogy az elmúlt években

De vajon miért jó mindez Magyarországnak? Nyugalom, a kérdés költői: pontosan tudjuk, hogy nem az. Attól, hogy Orbán a saját személyes – és zavaros – érdekei mentén kiszolgáltatja a teljes nemzetet egy zavaros geopolitikai rulettasztalon, még nem lett olcsóbb a tojás, nem lett színvonalasabb az oktatás, biztonságosabb az egészségügy, nem jöttek haza tömegesen a kivándorolt fiatalok. Sőt éppen fordítva. És, bár valóban nem szeretem a fekete-fehér mátrixban való gondolkodást, a történelmi ciklikusság és törvényszerűség mentén pontosan felrajzolható az írásom elején hivatkozott, valóban komoly történelmi nagyságok sora és a most „patriótaként” hivatkozott becstelenek ligája közötti különbség. Előbbiek nevei megmaradnak az utókornak, mert teremtettek, építettek valamit. Utóbbiak viszont deklaráltan rombolnak, szövetségeket bontanak, így sorsuk nem lehet más, mint végül a megvetés és a feledés. Mert minden rendszer megbukik egyszer.

A szerző korábbi EP-képviselő, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Alice Weidel és Orbán Viktor 2025. február 12-én. Fotó:  Tövissi Bence / Index)