A sportpillanat, ami egy egész nemzetet az őrületbe lökött

GettyImages-515124974
2020.02.22. 14:19

További Alapvonal cikkek

Tovább a rovatra

Az amerikai sport egyik legikonikusabb pillanatának még mindig az 1980-as téli olimpián játszott Szovjetunió–USA-hokimérkőzést tartják, amin a jóval esélytelenebb amerikai válogatott háromszor is hátrányban volt, de végül fordítani tudott, majd az olimpiai aranyérmet is megszerezte. A meccs azóta is a Csoda a jégen néven ismert, nemcsak egyszerűen a játékról szólt, két világrend is összecsapott.

Az 1980-as év nem volt az olimpiák történetének legszebb időszaka, a Moszkvában rendezett nyári olimpiai csonka maradt, mert több nyugati ország távol maradt a játékoktól arra válaszul, hogy a Szovjetunió hadserege bevonult Afganisztánba. A téli olimpia (akkor még ugyanabban az évben rendezték, mint a nyárit) még nem vált nyílt politikai csatározások terepévé, pedig a moszkvai bojkottot már ekkor is lebegtették, de a hidegháborús viszonyok természetesen a sportban is megmutatkoztak, a szovjet-amerikai ellentét tapintható volt. Mindkét országnak különös elégtételt jelentett, ha legyőzte a másikat.

A téli olimpiát, az Egyesült Államokban, Lake Placidben rendezték, de ezen kívül nem sok minden szólt az amerikai csapat mellett.

A hokitorna szuperfavoritja a Szovjetunió volt, ami az előző négy olimpián megszerezte az aranyat, de még többet elárul az erősségéről az, hogy az 1963 és 1979 között rendezett 17 világbajnokság közül 14-et megnyert, és a maradék hármon is dobogós volt.

Míg az USA ebben az időszakban egyszer sem tudott a legjobb három közé kerülni, a szovjetek mellett inkább a svédekről, csehszlovákokról, kanadaiakról szólt a hoki ekkoriban. Az amerikaiak utolsó nagy sikere az 1972-es olimpiai ezüstérem volt Lake Placid előtt.

Fontos különbség volt, hogy a szovjet hokisok a keleti tömb több más játékosával együtt valójában profik voltak, még ha ezt maguk nem is vallották be. Kamuállásokban helyezkedtek el a sportkarrier mellett, míg a nyugati országok jobbára tartották magukat az amatőrszabályhoz, az Egyesült Államok is főként egyetemi ligákban játszó, nem az élvonalat jelentő jégkorongozókat hívott be a válogatottba.

Az 1980-as olimpiára a szövetségi kapitány Herb Brooks rengeteg játékost tesztelt, a kiválasztottaknak először is egy 300 kérdéses pszichológiai tesztet kellett kitölteniük, amivel Brooks elsősorban a stressztűrő képességét mérte fel. Aki nem válaszolt, egyből kiesett. Végül 68 játékossal kezdett el dolgozni, ezt a keretet szűkítve alakult ki csapata. A játékosai közül csak egy volt olyan, aki az 1976-os olimpián is szerepelt, Buzz Schneider. Meglehetősen tapasztalatlan csapatot gyúrt össze, sokat mondó, hogy csak 22 év volt a játékosok átlagéletkora, és a keretből csak négy játékos jutott el az NHL valamelyik fiókligájáig. A csapat gerince már az 1979-es vb-re is kialakult, de még így sem vált rettenthetetlenné a válogatott.

Az olimpia előtt elég kíméletlen programot talált ki Brooks, öt hónap alatt 61 mérkőzést játszatott le csapatával, amivel a sok bodicsekkel is járó európai stílust próbálta elsajátíttatni, mert tudta, csak ezzel lehet esélyük a szovjetek ellen. Brooks felismerte azt is, hogy az amerikai szabványtól eltérő, nagyobb hokipályához is hozzá kell szokniuk. A fizikai felkészítésre is nagy hangsúlyt fektetett a kapitány, gyengébb meccsek után hajlamos volt arra, hogy egyből a jégre parancsolja a játékosokat és sprinteltette őket.

Az amerikaiak elég jól kezdtek az olimpiai hokitornán, öt csoportmeccsükből négyet megnyertek, a legnagyobb meglepetés Csehszlovákia 7-3-as legyőzése volt, és a svédek mögött a csoport második helyét szerezték meg, amivel a legjobb négy közé kerültek. A legjobb négy csapat (USA, Svédország, Finnország, Szovjetunió) körmérkőzéssel döntötte el a helyezéseket, de az azonos csoportokból érkező csapatok hozták magukkal az egymás elleni eredményüket. Az USA és Svédország egy-egy ponttal, Szovjetunió kettővel, a finnek nullával kezdték a kört.

A szovjeteké és az amerikaiké volt az első meccs, ami a papírforma szerint indult. Az első harmad közepén Alekszej Kaszatanov szerzett vezetést a Szovjetuniónak, öt perccel később azonban Buzz Schneider egy távoli lövéssel egyenlített. Szergej Makarov góljával újra a címvédő volt előnyben, de a harmad utolsó pillanatában az USA újra betalált. A korszak egyik legjobb kapusának tartott Vlagyiszlav Tretyak még kivédte Dave Christian 30 méterről eleresztett lövését, de a kipattanót nem tudta begyűjteni, Mark Johnson pedig két védő között lecsapott a korongra és eltette Tretyak mellett a harmad vége előtt egy másodperccel.

A két bekapott gól miatt Tyihonov szovjet kapitány lehozta Tretyakot, és ugyan a második harmadot lehozta gól nélkül a helyére beállt Vlagyimir Miskin, élete legnagyobb tévedésének nevezte később a döntést Tyihonov. Úgy tűnt, minden visszatért a rendes kerékvágásba, a szovjetek rengeteg lövést eresztettek el, és 3-2-re is vezettek is a második harmadban.

Az igazi őrület a harmadik harmadban következett be, hétpercnyi játék után az USA megint egyenlített egy emberelőnyös helyzetben. Johnson lőtte a gólt, de óriási érdemei voltak ebben Dave Silknek, aki még estében is a kapu elé tudta tenni a korongot. Pár perc múlva már az amerikaiak vezettek, Mike Eruzione is betalált, miközben Vaszilij Pervukin kitakarta Miskint. A hátralévő tíz percben a szovjetek kétségbeesetten támadtak. Az amerikaiak nem ijedtek meg, nem álltak be védekezni, továbbra is erőltették a támadásokat, miközben a 8500 fős bevadult közönség is űzte-hajtotta őket. A szovjet csapat saját bevallása szerint is pánikba esett, nem tudott higgadt maradni, elhibázta a helyzeteit, és azt a szívességet is megtette, hogy nem hozták le a kapust a hajrára, hogy emberelőnyben legyenek.

Az utolsó másodpercekben már a közönség is visszaszámolt, az ABC kommentátora, Al Michaels pedig ekkor mondta a később névadóvá vált mondatot.

„Öt másodperc maradt a meccsből. Hisznek a csodákban? Igen!”

Az aréna felrobbant, pedig ezzel az eredménnyel nem járt bajnoki cím, hiszen hátravoltak még a finnek is, az USA akár a negyedik is lehetett. Az utolsó meccs is fordulatosra, bár érzelmileg kevésbé túlfűtöttre sikerült. Finnország a második harmad végén 2-1-re vezetett. Brooks az utolsó szünetben elég kemény mondatokkal rázta fel csapatát.

„Ha elvesztitek ezt a meccset, azt a kibaszott sírotokig magatokkal fogjátok cipelni”

– emlékezett vissza Mike Eruzione. Ha nem is ez hatott feltétlenül a csapatra, az USA fordított, és 4-2-re megnyerte a mérkőzést, és vele az olimpiát is. 

A későbbi statisztikák arra mutattak rá, hogy a csoda leginkább az USA kapusának, Jim Craignek köszönhető, aki élete meccsét játszotta, 92 százalékkal védett, 36 kísérletet hárított. Szakértők szerint abban is nagy volt, hogy nem nagyon hagyott második esélyt az ellenfélnek, ha nem fogta meg a korongot, messzire pattant tőle. Craig a meccs alatt tíz nagyon veszélyes lövésből nyolcat kifogott, emberelőnyben pedig csak egyszer találtak be neki a hét kísérletből. A győzelem másik kulcsának, az amerikaiak védekezését találták. Ezen a meccsen is kifizetődtek Brooks fullasztó korcsolyaedzései, játékosai nagyon gyorsan vissza tudtak térni a védekező harmadba, nem sok teret adtak a szovjeteknek.

A Szovjetunió legyőzése az Egyesült Államokban a mítoszok szintjére került, alig egy év múlta már film készült a csodaszámba menő meccsről, de azóta is számtalan könyvben, dokumentumfilmben és zenében énekelték meg ezt a győzelmet.

A Sports Illustrated (SI) magazin a huszadik század legjelentősebb sportpillanatának választotta meg a meccset 1999-ben, majd a százéves születésnapját ünneplő nemzetközi szövetség is a legjobb nemzetközi mérkőzésnek választotta 2008-ban. Az SI amerikai szempontból jól összefoglalta a hatását:

Talán ez az egyetlen kitörölhetetlen pillanat az Egyesült Államok sporttörténelmében. Egy olyan, amelyik egy teljes nemzetet az őrültbe lökött.

A győzelem az amerikai öntudat és nemzetmítoszok részévé is vált, amire a csapatkapitány Mike Eruzione anekdotázva mutatott rá. „A sztorikat, amit negyven éve hallgatok, így szólnak, attól függően hány éves, az aki mondja: »Emlékszem, hol voltam akkor, amikor megölték Kennedyt, emlékszem, hol voltam a 9/11-nél, emlékszem, hol voltam, amikor felrobbant a Challenger. És emlékszem, hol voltam, amikor mi nyertünk.« Ekkor mindig azt mondom. Mi? Nem tudtam, hogy te is a csapat tagja voltál.”

Eruzione sokáig nem is ismerte Michael csodát kiáltó közvetítését, csak hetekkel később hallott róla, és évekkel később nézte meg magát a meccset.

A csapatkapitány nem is gondolja, hogy csodát tettek volna, sokkal jobban tud azonosulni a kommentátor egy másik mondatával, amit a finnek legyőzésénél mondott: „Ez a hihetetlen álom valóra vált.”

A csapatot sem feledték el, a 2002-es olimpián a játékosok gyújtották meg a Salt Lake City-i játékok kandeláberét. A kerek évfordulókon újra és újra összeáll a csapat egy gálameccsre, nincs ez másként most sem: 2020-ban Las Vegasban ünnepelték, ünneplik a negyvenéves évforduló. A csapatból csak ketten hiányoznak, a 2014-ben meghalt Bob Suter és kényszergyógykezelés alatt álló Mark Pavelich.

A szovjetek teljesen összetörtek a vereség miatt, bár a svédek 9-2-es legyőzésével azért megszerezték az ezüstöt. Tyihonov kapitány az első sorát hibáztatta a vereségért, a játékosok között néhányan azt érezte, hogy Miskin nem volt ráhangolódva a meccsre, ezért nem tudott védeni elég jól. Azt is hibaként rótták fel maguknak, hogy lebecsülték az ellenfelet, amit közvetlenül az olimpia előtt 10-3-ra vertek. Az 1984-es olimpián már újra a Szovjetunió győzött, az amerikaik a csoportkört sem élték túl, de ez aligha vigasztalta a 1980-as vereségnél pályán lévő játékosokat.

 Források:

(Borítókép: A szovjet kapus, Vladimir Myshkin megpróbálja megállítani a korongot az 1980-as téli olimpián / Fotó: Bettmann Archive / Getty Images)



Zoltán Gábor-Ólomszív
Zoltán Gábor
Ólomszív
3392 Ft
John Gottman, Joan DeClaire-Gyerekek érzelmi intelligenciája
John Gottman, Joan DeClaire
Gyerekek érzelmi intelligenciája
4250 Ft