Nincs meglepetés, se csalódás, ettől a lemeztől pont ennyit vártunk

Talán még nem felejtette el a világ Lukas Graham nevét, aki 2015-ben 7 Years című számával felszántotta a slágerlistákat. Azon előadók köréből való ő, akik a mai napig erőteljes tömegeket mozgatnak meg, függetlenül attól, hogy az átlaghallgató nagyjából egy nótát vág csak tőlük. Graham persze ennél többet is letett már az asztalra, a fent említett szám mellett 2018-as albumán a Love Someone sem futott rosszat, most pedig új lemezzel rukkolt elő a hallgatóság számára, akik idén Magyarországon is láthatják majd a popsztárt. Ez a 4 (The Pink Album).

Se nem amerikai, se nem Graham

A 2023-as SZIN várható sztárfellépőjéről mindenekelőtt el kell oszlatnunk egy tévhitet. Lukas Graham – minden közhiedelem ellenére – nem egy személy. Amit mi átlagosan Lukas Graham néven illetünk, az egy formáció, mely három törzszenészt tartalmaz. Ők név szerint Magnus Larsson, Mark Falgren és a név forrásaként számító frontember, Lukas Forchhammer. Leegyszerűsítve kicsit olyan a sztori, mint a Bon Jovi estében, ahol szintén Jon Bon Jovira lett felhúzva a brand, mégis a Bon Jovi egy zenekar, amely öt muzsikusból alakult meg, és hódította meg annak idején a világ színpadait.

A rajongóknak talán nem új keletű az információ, de érdemes lehet megemlíteni, mivel a befutásuk kérdésében igen fontos. A csapat ugyanis 2011 óta aktív, a kezdeti években pedig Dániában és Nyugat-Európában kellően szép sikereket értek el, de az amerikai piacra nem törtek be, hazánkban pedig szintén nem voltak még ismertek. A körzeti népszerűségük miatt a Warner idővel felfigyelt a csapatra, szerződtette őket, 2015-ban kiadták második lemezüket, amely a kék album néven is ismert lett – mivel gyári formában megegyezett a 2012-es album nevével. Ezen szerepelt az igazi sikert meghozó 7 Years című dal is, ezzel szerette volna a Warner befuttatni a srácokat az amerikai piacon, amelyen néhány dalon osztozott is azonos nevű elődjével.

Végül megjött a várva várt áttörés 2016-ban, nemzetközi kiadvány is készült a kék lemezhez, melynek folytatásaként 2018-ban megjelent a lila lemez, most pedig a pink lemez. Míg a lila inkább a gospel, a soul és a grandiózus, de kissé sötét dallamok világában barangolt, addig

A lemez könnyeden idézi vissza bennünk a 2010-es évek slágerközpontú popzenéjét. Nem távolodott el sokat a 2015-ös kék lemeztől, viszont elődjével szemben egy olyan érába hozza be a tíz évvel ezelőtti, virágzó popzenei szcénát, amely bizonytalan abban, hogy valójában mely stílusok és előadók képviselik a valóban populáris zenét, hogyan kategorizálható be a mai mainstream, kik számítanak most igazi szupersztárnak a popszakmában.

Vannak, mert jó, hogy vannak

A lemezen található néhány kollaboráció remek marketingeszköz, ahogy Khalid, G-Eazy, Mickey Guyton neve ráerősít a nótákra. Ettől függetlenül valahogy nem válnak igazán prominenssé ezek az előadók a dalokon belül, Lukas Forchhammer énekesként könnyedén ledominálja a jelenlétüket. Jellegzetes erős, olykor éles, hangszíne és kimondottan magasra írt dallamívei különleges párosítást nyújtottak eddig, mely valószínűleg kiemelt módon hozzájárult a zenekar sikeréhez.

Mégis, a korábbi Lukas Graham-albumokhoz képest itt valahogy sokkal sterilebbek ezek az éneksávok. Nincsenek meg rajtuk azok a finom, bizonytalannak tűnő, érzelmes – nehezen vibratónak nevezhető – remegések, melyek Lukas hangját igazán egyedivé tették. Ezzel szemben sokkal direktebbek a témák, de az élessége is több, ami, bár erőteljes,

A pink lemez emellett kimondottan homogén. Nincsenek sem a dallamvilágban, sem hangulatában, sem érzelmileg nagy kiugrások, egy stabilan jó színvonalat idéz. Vannak picit izgalmasabb és jobban megjegyezhető, valamint kicsit monotonabb nóták, mint a zenei albumok zömén. Hozza a kötelezőt, és akár még leendő slágereket is tartalmazhat, amennyiben arra ráharap a hallgató.

A korongról először megjelent single, a Lie talán nem is nevezhető promóciós kislemeznek, hiszen még 2019-ben adták ki – vagy csak a Covid vágott derékba egy jól kitalált marketingráfutást. Ezen túl, még az album kigurulása előtt több nóta is kapott egy kis felvezető szerepet, név szerint a Home Movies, az All Of It All, a Share That Love, valamint a Wish You Were Here. A dalok szinte fájdalmasan rádióbarátra lettek szerkesztve, egy kivétellel mind a predesztinált, kb. háromperces limitnek fejet hajtva.

Összesítve nem hatott túl nagy meglepetésként az album, de Lukas Graham munkásságának talán nem is az a szerepe. Az egyszerű, életről írott dalok a közönségnek szólnak, nincsenek művészieskedő, eltúlzott megvalósítások vagy progresszív törekvések.

Lukas Graham sokakban méltán erősítheti az egyslágeres előadók vonalát, mint Carly Rae Jepsen, de alapvetően nem ez a helyzet. Időről időre születnek a csapat kezei között olyan nóták, amik meg tudják mozgatni a hallgatóságot, valamint olyan erőteljes törzsközönséggel bírnak a srácok, hogy a mai napig túrnéképesek komolyabb megerőltetés nélkül is. Ez bizonyítja létjogosultságukat, amelynek hamarosan személyesen is tanúi lehetünk.

Addig is szóljon Lukas Graham és a 4 (The Pink Album)!