Összetörte az apja szívét, mert nem akart koncertzongorista lenni

5 órája Módosítva: 2025.03.28 20:24

A 2020-as Resistance című memoárjában írja Tori Amos, hogy a művészeknek kritikus szerepet kell játszaniuk a zavaros időkben. Szerinte maguk a művészek mutatják meg a kijáratokat a galaxisokba, a jóindulatú univerzumokba, ők azok, akik világokat építenek, történeteket mesélnek, miközben mi, olvasók vagy hallgatók, egy képzeletbeli tűz körül ülünk, vagy táncolunk, azaz van közösségünk, tehát nem vagyunk egyedül.

Nemcsak nekünk, de a gyerekeknek is szüksége van menedékre, sőt ennél többre, még a galaxisokra. A gyerekeknek és a gyakorló szülőknek írta Amos a Tori és a múzsák című mesekönyvet, majd kísérőajándéknak, mintegy lendületből, egy albumot is készített The Music of Tori and the Muses címmel.

A múzsák csókjai

A kötet nemcsak mese, hanem kreativitást fejlesztő segédanyag is. A történetben a még gyerek Tori, aki tehetséges zongorista, megismerkedik a tizenegy éteri múzsával, akik mitikus módon rendszeresen megjelennek neki, és arra bátorították, hogy alkossa meg saját zenei stílusát. A könyv azt is sugallja, hogy mindenki induljon el a felfedezőútjára, hogy találkozzon a saját múzsáival. És persze a mesét zenék illusztrálják, olyanok, amelyek komolyan veszik a gyerekeket, mégis van bennük némi könnyedség is.

Olyan, mintha a kis Tori önmegvalósításának zenés dokumentációját hallanánk.

És szögezzük le gyorsan: Tori Amos egyik legjobb albumával van dolgunk, a művésznő nem úgy tekint a gyerekekre, mintha azok mindörökké középsősök maradtak volna a Mackóvár oviban.

Cipőt a cipőboltból

Az album nem gyereklemez, hanem a gyermeki ártatlanságot és fantáziaáradást megidéző, kilenc dalt tartalmazó Tori Amos-album, aminek első számú múzsája nem egy virágsziromszárnyú tündér, hanem Tori Amos férje, Mark Hawley angol hangmérnök. A művésznő 1994 óta dolgozik vele. Hawley egyik este felvetette, hogy neje zenével is megtámogathatná a történetet, ha már a könyv egy zongorázó kislányról és a múzsáiról szól. Ezek után Tori Amos összerakott egy zenekart, és megszülettek a dalok is. De nemcsak a férj volt a múzsa, hanem – hogy legyen a dologban valami meseszerű is – a művésznő cipői is. Közismert, hogy Amos, mint afféle underground Carrie Bradshow, imádja a cipőket.

Tovább

Deniz az Indexnek: Nem olyan sz*r hely Magyarország, ahogy azt sokan állítják

tegnap, 18:00 Módosítva: 2025.03.28 12:56

Menni vagy maradni? Időről időre előjön az elvándorlás témája, főleg amikor a politikai talaj egyre forróbb és nő a belső feszültség. Erre reflektál legújabb dalában Deniz is, aki bár egyik oldalon sem  foglal állást , úgy látja, elég komoly gondok vannak itthon. A rapper szereti a hazáját, és úgy véli, okkal született ide. Szerinte elvándorlás helyett érdemes inkább arra törekedni, hogy az itthoni helyzeten javítsunk.

„Ebbe a témába nem először nyúlok bele. 13 éve jelent meg a Hazám című dal, ami majdnem ugyanerről szólt, majd néhány évvel később a Holnapután című szám, 2018-ban pedig már Renivel közösen az Ide várlak vissza. Utóbbi szintén azt feszegette, hogy nem olyan sz*r hely Magyarország, ahogyan azt sokan állítják. Vannak ennél rosszabb helyek a világon, és legyünk arra büszkék, hogy ide születtünk” – nyilatkozta lapunknak a rapper. Hozzátette:

„A téma amiatt kezdett el jobban foglalkoztatni, mert a baráti társaságomból és a családomból is többen elhagyták Magyarországot, amit nyilván mindenkinek rossz megélnie. Viszont időközben kialakult bennem ez a kettősség, hogy bár nem gondolom olyan rossz helynek Magyarországot, mint ahogy azt mások beállítják, maga a közhangulat, hogy mindenki egymás torkának ugrik, az egészségügy helyzete és minden egyéb, az én fejemben is kérdéseket vet fel.”

Tovább

Ilyen Bangert még nem kapott a magyar nemzet

március 26., 19:25 Módosítva: 2025.03.27 10:19

A magyar zenének van egy szépsége, amire kevesen figyelnek. Ezt a szegmenst nem tolják mindennap a hallgató képébe, nem is olyan dolog, amitől rögtön átjár bennünket az ismerős érzés, mégis azon kevés terület közé tartozik, amire tényleg rá tudjuk fogni, hogy eredeti. Ez az underground – de nem az az underground, mint tíz éve.

A fogalom olyan sokat változott itthon, hogy ma már sem stílusokban, sem előadók tekintetében nincs köze ahhoz, amit mondjuk a kétezres évek második felében vagy a 2010-es évek elején hallgattunk. Jóformán a szegmens is kicserélődött, így a mai underground könnyűzene tele van új és úttörő arcokkal, mint az Orion Dawn zenekar tagjai.

A csapat hosszú kihagyás után tért vissza, most dobta ki első újkorszakos középlemezét, rajta öt olyan dallal, amelyekkel kiaknázza a posztmodern zene adta minden lehetőséget. Nem köti őket gúzsba sem a slágernyomás, sem a stílusok kötelmei. Banger című EP-jük is ezt bizonyítja, ami a harag különböző formáit járja körbe, de nem azon a klisés módon, ahogy azt várnánk.

Tovább

Újabb jel az égen, ezúttal Eger fölött

március 26., 11:48 Módosítva: 2025.03.27 14:03

Egernek sokféle csillaga van, legyen az regény vagy bor, de ott a The Wallkids is, és a banda nem akármilyen zenét lőtt ki az éterbe. A címe Tavasz, és miről másról szólna, mint a megőrülésről, a szerelemről, a gyermeki megbolondulásról.

Azt mondja Gibbon, alias Nádasi István, a The Wallkids alapító frontembere, hogy a Tavasz nem csupán időutazás, de igazi kali-punk nóta. Szavai szerint „olyan ez a dal, mint amikor az ember turistáskodik a fiatalságában”.

Ez olyannyira igaz, hogy a Tavaszt hallva minden egykori kisdobos és úttörő vagy mostanában cserkész úgy érezheti, kapott végre egy indulót, tényleg a gyerekkorából. Kicsit pörgős, kicsit ordibálhatós, tábortűz mellett ugrálható, hiszen ahogyan a szöveg is mondja:

Itt a tavasz újra, a fejed kicsit furcsa,

szerelemben úszik minden hülye ember,

itt a tavasz újra, azt mindenki tudja,

hogy úgy szép az élet, ha nem nézed, csak éled!

Tovább

Metál a harcmezőről: amikor Tolsztoj és Kafka találkozik a páncéltörő rakétákkal

március 21., 15:33 Módosítva: 2025.03.26 18:42

A Donyeckből származó ukrán progresszív metalcore zenekar, a Jinjer úgy látja, hogy a sátánnak nem patája van, nincs fordított kereszt a homlokán, viszont nagyon is hasonlít Vlagyimir Putyinra. A Rogue című dalban arról énekelnek, hogy az Oroszország elnökének az a célja, hogy minél több vért gyűjtsön, számára semmit nem ér az emberi élet, és az aljas döntéseihez aktiválja szörnyeteg lovagjait.

Nincs még egy olyan metálalbum, amelyen ilyen erősen érződik egy megszállt, harcban álló ország traumája. A Duél című új albumuk címadó dalában azt hörgik a világba, hogy már nem lehet elrejtőzni, a sebek mélyek és szélesek, míg a Tumbleweedben megkérdezik a SUV-jukban, a Spotify-playlisten keresgélő nyugati fiatalokat: Hallottál a viharról, amely felforgatta az otthonom?

Nincs tűzszünet

Az albumon nincs tűzszünet, olyan, mintha közvetlen a hallójáratainkban robbannának fel a Javelin páncéltörő rakéták. A loudersound.com-on azt nyilatkozta az énekesnő, Tatiana Shmayluk, hogy az album az eszmék harcáról, és a két ország konfliktusokról szól. A Duél dermesztő dühe ellenére is számos szöveghelyen kimondottan lírai, szinte halmozza az irodalmi utalásokat, be lehet azonosítani többek között Tolsztojt, illetve Franz Kafkát is, a Kafka című dal megidézi A pert és Az átváltozást is.

Annak ellenére, hogy erős az album költőisége, Tatiana azt mondja, hogy a dalszövegeket egy hét alatt megírta. Eugene Abdukhanov basszusgitáros elárulta, hogy a demók nagy része már 2022-ben megvolt, és hogy soha nem töltöttek egy lemezanyaggal ilyen sok időt, számos felvételt szedtek szét és raktak össze újból.

A kígyó csókja

Nem minden dal szól a cserbenhagyott, kiszolgáltatott, mégis harcoló országról, Tatiana különösen büszke a Green Serpent című felvételre, amely egykori alkoholizmusáról szól. Amikor Eugene – aki már öt éve tiszta – először hallotta énekkel a dalt, olyan erős hatást gyakorolt rá, hogy – miként fogalmazott – könnyek folytak végig az arcán. Majd hozzátette, hogy ez a legjobb dal, amit a Jinjer valaha is írt.


Önts józan vizet a mámoros borba.
Ne válj tomboló viharrá, mert ez egy békés éjszaka.
Nem iszod meg, hanem magadba szívod, és végül elnyel a sár.
A szégyen jobban fáj, mint a fejfájás. A szőlő lehull.

Tovább

Annyira tisztelték, hogy széthordták a holtteste részeit

március 18., 09:48 Módosítva: 2025.03.19 12:07

Perzselő hőség megrepeszti a járdát, a város közel van a forrásponthoz – ez az izgalom kísérhetné a Doves új lemezének, a Constellations For The Lonely megjelenését is, de ez a szövegrész az új album nyitódalának, a Renegade-nek a költői komorságú felütése, és éppenséggel a jövő Manchesterét írja le a Szárnyas fejvadászt idéző disztópiában.

A zenekar az indie-pop egyik nagy tájképfestője, ugyanakkor zenés képalkotó diagnosztikájuk korábban nem mutatott ilyen sötét, monokróm felvételeket, most viszont mindent bevon a sötét ragyogás. És erre magyarázata is van a zenekar három tagjának, Jimi Goodwinnek és az ikreknek, Andy és Jez Williamsnek. A Doves ugyanis kénytelen volt lemondani a 2021-es The Universal Want – egyébként listavezető – albumuk turnéját, énekesük, Jimi Goodwin mentális problémái miatt, ugyanis komoly vitába keveredett önmagával, amikor szóba került az alkohol.

Suskák és galambok

Az énekes és basszusgitáros visszalépett a turnékötelezettségektől, hogy semmi ne veszélyeztesse a gyógyulását, így a Doves minden feladata a két másik alaptagra hárult. A helyzetet súlyosbította, hogy a zenekar nem mehetett vissza a Frank Bough Sound III stúdióba, ami 14 évig volt a safe space-ük, így az albumot főként az ikertestvérek, Jez és Andy Williams az otthonaikban vették fel úgy, hogy Goodwin hol jött, hol nem, attól függően, hogy éppen milyen viszonyban volt a démonaival.

Ha ez sem lett volna elég, az album megjelenése gyártási problémák miatt két hetet késett. A zenekar megpróbált értelmet adni a zűrzavarnak, és elkészítette a legsötétebb, filmszerű energiákat idéző, de tánczenének sem utolsó poszt-rock zajkollázsát.

Magányos szívek klubja

A Constellations For The Lonely olyan, mint amikor kilépünk a moziból, fejünkben még a film képei kavarognak, de már látjuk, hogy az utcán átvonult egy hatalmas vihar, de már csak a nyomait látjuk, miközben dolgozik bennünk a film végefőcíme. Mivel a frontember, Jimi Goodwin kevesebbet énekelt az albumon, a Williams testvérek részben magukra vették ennek a terhét, ami megváltoztatta a zenekar hangképét. Goodwin emblematikus hangja nélkül számos remek dal keresi a helyét a lemezen, de ha többször meghallgattuk az anyagot, megszokjuk Williamsék hangját. Az Orlando című dalnak – amit Goodwin énekel – ihlető forrásvidéke a Wim Wenders Paris, Texas című filmje. Goodwin azokról a férfiakról énekel, akik még mindig a féket javítják, azaz soha nem tudnak idejében megállni.

Tovább

Az énekes következmények nélkül élt, mindig másra kente a balhét

március 12., 18:48 Módosítva: 2025.03.13 13:57

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben sem kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

  • Lucas Marci,
  • Here We Are,
  • letiltott_.
Tovább

Charlie tökéletes gyógyszere: whisky, vodka, grog és kávé

március 11., 06:10 Módosítva: 2025.03.11 19:59

Harminc éve, 1995 tavaszán beszélgettem Horváth Charlie-val a Kongresszusi Központ bárjában, amikor is elárulta, hogy a Jég dupla whiskyvel mindent felülmúló sikere után rengeteg whiskyt kapott a rajongóktól és a barátoktól. Azóta ezek a palackok már bizonyára elfogytak, elvégre eltelt harminc év, és nemcsak az 1994-es album öregedett jól, mint a whisky, hanem a következő, 1995-ben publikált Mindenki valakié is. Utóbbi album a napokban jelent meg a Magneoton gondozásában, először vinyl formátumban.

1995 Charlie pályafutásának talán legsikeresebb éve volt. Debütáló szólólemeze platina státuszú lett, ahogy a Mindenki valakié is, az év végén pedig két telt házas koncertet is adott a Budapest Sportcsarnokban, az egyiket a Tátrai Band tagjaként, a másikat szólóénekesként.

Két dózis egy helyen

A kilencvenes évek közepe sok szempontból a magyar popkultúra mélypontja volt, ekkor jöttek létre futószalagon összerakott fiúzenekarok, lánycsapatok, egy olyan korban, amikor ha valaki alapot ásott, előfordult, hogy vagy vasúti olajtartályt talált a telkén, vagy egy bebetonozott maffiózót, nemzeti színű joggingban. Ebben a zaklatott időszakban a főszerkesztők lapindítón még bőrmellényükre akasztották a csipogót, lapzártakor pedig már fotósmellényben nézték a címlap levonatát, zöld színű bankárlámpájuk fényében.

Ekkor került a boltokba Charlie jazzes funky-pop albuma, ami maga volt a minőség, a fény az éjszakában.

Charlie-nak olyan zenészeket sikerült maga mellé állítania, mint László Attila (gitárok), Lattmann Béla (basszusgitár), Horváth Kornél (ütőhangszerek) Fekete-Kovács Kornél (trombita) Lerch István (billentyűs hangszerek).

Játszd újra, Charlie!

A siker elképzelhetetlen lett volna Lerch István stílusgyakorlataitól, aki bámulatosan érzett rá a bluesos lüktetésű, szélesvásznú funky életképekre. És persze, Horváth Attila vérprofi, intelligens, a Charlie-élményt megépítő dalszövegei adtak hátteret a daloknak, amelyek tele vannak popkulturális utalásokkal.

A Hé, nővér! felütését (A helyzet jó, csak reménytelen) vessük össze a Fonográf A show folytatódik című dalának nyitányával: Tudod, a helyzet az jó, de nem reménytelen. És ott a Játszd újra, Sam! című, a Casablancára utaló felvétel, amelyben a nyomaték miatt elhangzik a szintén a filmet idéző As Time Goes By-sor is. Charlie kollekciója egy hotel minibárjára emlékeztet, amelyben nemcsak whisky található, hanem vodka is (Olvad a jégvilág). Ebben a dalban egy moszkvai hotelbe hív minket egy szédületes vodkaparti éjszakára.

Tovább

Teste negyvenéves férfié, de a lelke egy tizenöt éves lányé

március 8., 11:50 Módosítva: 2025.03.08 21:45

A 2003-ban alakult The Wombats életműve olyan, mint egy elhúzódó pánikroham, amire az adott albumuk lehet a recept. A zenekar annyira civil, hogy sokszor maguk sem hiszik el, hogy a Pop megtörtént velük. Jellemző, hogy az új albumuk, az Oh! The Ocean első dala, a szociális szorongásokat feldolgozó Sorry I’m Late, I Didn’t Want To Come is arról szól, hogy azért késtek, mert valójában el sem akartak jönni. De aztán itt vannak, és lemezt is készítettek, ami alapvetően a csip-csup csodákról és hétköznapi dolgokról szól, illetve magáról az óceánról, ami olyannyira nem tűnt hétköznapinak a zenekar gitárosa, Matthew Murphy számára, hogy egyenesen a Csendes-óceánnak dedikálta.

Unatkozik? Vásároljon vombatot!

A családjával már Los Angelesben élő, Liverpoolban felnőtt zenész arról számolt be a New Musical Expressnek, hogy volt egy különös, funky reggelje, amikor levitte a srácait a tengerpartra, és míg a család játszott, ő csak állt, és nézte az óceánt. Minden olyan volt számára, mintha először látta volna, és hirtelen félni kezdett. Van a The Wombatsban valami valószerűtlen.

Például az, hogy a 2022-es Fix Yourself, Not The World című albumuk a brit albumlista élére került, de valószerűtlen az is, hogy 2024-es Reading & Leeds fesztiválon a Radio One sátor fő fellépői lettek. És az is különös, hogy március 19-én Londonban, az O2 Arénában lépnek fel, míg március 22-én a manchesteri AO Arénában.

Civil a pályán

Ezzel a lendülettel turnéra is mennek, játszanak többek között Párizsban, Münchenben, Berlinben,  Melbourne-ben, Seattle-ben, San Franciscóban, Los Angelesben, Washingtonban és New Yorkban is. Ez ugyebár nem kispálya, ahogy a Grammy-díjas producerük, John Congleton sem az, aki olyan művészekkel dolgozott, mint Laurie Anderson, David Byrne, Lana Del Rey, a Sigur Rós vagy St. Vincent.

A The Wombats úgy került az indie-rock első vonalába, hogy inkább csak a dalaikat lehetett hallani a rádiókban, a zenekarnak nem volt valódi jelenléte. Annak ellenére sem, hogy a fesztiválokon óriási sikereik voltak. A 2025-ös világ körüli turnéjuk viszont azt bizonyítja, hogy továbbra is nagy az igény bájos indie szerenádjaikra.

Tovább

Volt, hogy lázítottak, most már azt mondják, rejtőzz el

március 8., 11:07 Módosítva: 2025.03.09 12:51

Manic Street Preachers Critical Thinking című új albumának borítóján egy aszfaltutat látunk, amire mintha részegen festették volna fel a záróvonalat. David Hurn, a híres dokumentumfotós készítette a képet, aki egy indiánrezervátumba tartott, amikor meglátta a szokatlan burkolati jelet. Az út, amin végigment James Dean Bradfield zenekara, ezúttal is a szabadság útja volt, és ezúttal is azt mondják: írd magad a szabályokat, legyen az a rock and roll vagy a fojtogató közélet világa.

A Manic Street Preachers tizenötödik stúdióalbumát február 14-én adta ki a Columbia, egykori gitárosuk, Richey Edwards eltűnésének harmincadik évfordulóján. A lemez a szokásos magas minőségen túl meglepetéseket is tartalmaz, például három olyan számot, amelyben a basszusgitáros Nicky Wire énekel.

Jobbulást, Nick!

Köztük a címadó dalt és a Hiding in Plain Sight című kislemezslágert is. Az album legkülönösebb felvétele talán a Dear Stephen, aminek története is van. Még 1984-ben a Smiths a Cardiffi Egyetemen játszott, amire az akkor még kamasz Wire nem tudott elmenni, mert beteg lett. Az anyukája mindezt megírta a zenekarnak. Morrissey pedig egy képeslapra firkantott üzenettel válaszolt: Jobbulást, Nick! A dal a tinédzserrajongásról szól, egy óda Morrissey-hez, ugyanakkor a zenekar ide is beszúrt egy kritikus motívumot, ha már Critical Thinking az album címe: Egész életemben a varázslatod hatása alatt voltam... Még akkor is, ha a történelmed elsötétül. Itt Wire nyilván arra utal, hogy Morrissey immár évtizedek óta karcos, kőkemény nacionalizmust képvisel.

Kávéházi forradalmárok

Hogy ez a bizonyos képeslap milyen hatással volt Wire-re, azt a 2010-es daluk, a Postcards from a Young Man is szépen körülírja. A Brushstrokes of Reunionben Bradfield egy festmény hipnotikus erejéről elmélkedik, amit a rákbetegséggel küzdő édesanyja hagyott rá, míg a Deleted Scenesben a közösségi média és az önfeláldozás különös viszonyára hívja fel a figyelmet. A Manic Street Preachers kávéházi forradalmárai tizenöt megjelent album után sem hajlandók lemondani a kritikai gondolkodásról, a kételkedés jogáról. Ezt mutatja meg a One Man Militia grafittiszerű bölcsessége is: Nem tudom, hogy miért vagyok, de azt tudom, hogy mi ellen vagyok. Ráadásul ehhez az örök ellenzékiséghez biztos ízlés társul, megidézve a Simple Mindsot, a Talk Talkot, a Public Image Limitedet és az Echo &The Bunnyment, ugyanakkor a Dear Stephenben a Video Killed the Radio Star zongoratémáját is viszonthalljuk, míg a The Secret He Had Missedben (ft. Julia Cumming) Muse-os prog-rock orgonatémákat.

Tovább

Lady Gaga új lemeze az év alkotása, a mainstreamben nincs vetélytársa

március 7., 14:44 Módosítva: 2025.03.08 12:54

Bármilyen erős állítás is, teljes mellszélességgel kiállok mellette: 2025-ben a mainstreamben nem született még olyan erős lemez, mint Lady Gaga új albuma, a Mayhem. Azon is csodálkoznék, ha év végéig érkezne olyan, ami felveheti vele a versenyt, persze 100 százalékig biztosan nem jelenthetem ki, hogy ez nem történhet meg. Az alkotás változatos, energikus, emlékezetes, és bevállal sok olyan húzást, amit nem hittem volna, hogy 2025-ben egy A-listás popénekes meg mer tenni.

A 14 dalos lemez első és utolsó alkotása megjelent korábban single formátumban, pedig a két szám hangulatában ég és föld. A lemez mégis úgy halad, hogy észre sem vesszük, ahogy az első alkotást mint XXI. századi dark popos dalt egy könnyed, 70-es, 80-as éveket idéző duett váltja a lemez végén.

Azt is meg merném kockáztatni, hogy kidolgozottságában, bátor stílusválasztásában, dallamtapadásában és energiájában is Lady Gaga karrierjének talán legerősebb albumáról van szó.

A Mayhem olyan zenei rétegeket rak egymásra, amiben elvétve lehet csak hibát találni, és bizonyíték rá, hogy Lady Gaga továbbra is a popzene egyik legnagyobb és legikonikusabb neve. Azt is elmondjuk, hogy miért.

Tovább

Pajor Tamás megidézte az elmúlást, így még senki nem hallotta

március 7., 09:00 Módosítva: 2025.03.08 11:56

Lábas Viki, Paulina, Tarján Zsófi, Bagossy Norbert, BéRCZeSi RóBeRT & Rácz Gergő – nem akármilyen névsor, de talán az sem véletlen, hogy Pajor Tamás éppen velük énekli újra Bródy János felejthetetlen lélekdalát, a Filléres emlékeimet.

A dalt kiadó Magneoton leírása szerint „Bródy János Filléres emlékeim című dala az egyik legszebb magyar szerzemény. Megindító körpanoráma, amelyben viseltes tárgyaink őrzik életünk megindító emlékeit. Talán azért tud ez a dal ennyire szívbe markolni, mert elidegenedett világunkban néha a tárgy részrehajlástól mentes állandósága pontosabban tükrözi vissza az elveszőben lévő személyességet.”

Elmúlás és Filléres emlékeim

Ezt a dalt dolgozta fel Pajor Tamás olyan kiemelkedő előadók közreműködésével mint Paulina, Rácz Gergő, Lábas Viki (Margaret Island), Bagossy Norbert (Bagossy Brothers), BéRCZeSi RóBeRT (Hiperkarma), Tarján Zsófi (Honeybeast), és Tamás azt mondja, hogy ezért éppen ezt a dalt, mert 

János a magyar dal nagy alakja. A választás évekkel ezelőtt történt, már akkor beszéltünk arról, hogy csinálnék egy szózenei feldolgozást az egyik dalából. Ez az újratervezés egyben tisztelgés is a nagy ívű Bródy-életmű előtt. És hogy miért pont a Filléres emlékeim került fókuszba, arra azt tudom mondani, hogy ez egy szívbemarkolóan megható dal, amely meglepő irányból dolgozza fel az engem is sokat foglalkoztató témát, az elmúlást.

A szózene Tamás által alkotott műszó, gyűjtőfogalom, amely lefedi komplex, szerteágazó elemekből álló műfaját: „Forrásvidéke a slam poetry, a spoken word, a hip-hop, a sanzon és a hagyományos dalszöveg. János emblematikus dalvilága, szövegközpontúsága miatt sok szállal kapcsolódik a felsoroltakhoz. Az az elbeszélő, közérthető szókészletből építkező, de mélyen költői dalnyelv, amit ő képvisel, méltán vált generációk számára ikonikussá.”

A klipben amúgy, ahogyan ez az alábbi fényképen is látszik, Bródy János is megjelenik.

A Filléres emlékeim című dalt először igen régen, még 1978-ban rögzítették a Magyar Rádióban, vagyis adódik a kérdés, hogy vajon ez a dal igazából miről szólhat most, 2025-ben. Tamás erre ezt feleli:

  • „Az egyik ok, amiért ez a dal ennyire kiemelkedik a rendkívül gazdag Bródy-életműből talán az, hogy a személytelen, tárgyi világon keresztül tükrözi vissza a személyességet. Ettől ennyire megindító.
  • Az idő mind fizikailag, mind filozófiailag meghatározhatatlan entitás. Vasfoga azonban kéretlenül is belekéredzkedik sejtjeinkbe, és kedves relikviáink kopásán keresztül emlékeztet arra, hogy még a földön vagyunk, a siralom völgyében. A mások számára objektív, külső értékkel nem rendelkező kis emléktárgyak épp a hozzájuk való irracionális kötődés miatt felmutatják az emberi lélek és szellem anyag fölött álló nemességét, az emlékek múltbéli jelenvalóságát.
  • Az entrópia kikezdi a felületünket, dolgainkat, arcunkat, de az örökkévaló szépséget és jóságot, amely ezen az árnyékvilágon keresztül is áttűnik, mindörökre fenntartja bennünk valami, sőt javarészt talán át is menti egy eljövendő korra.
  • Ezek a történések viszont akkora lendkerekek, hogy kozmikus mozgásukban talán nem olyan számottevő különbség a 1978 és 2025 közötti időtáv. Ha mégis van változás, akkor az jelenünk leleményes apokalipszisében köszön ránk, amely immáron minden lehetséges ablakunkon kopogtat.”

És most hallgassuk és nézzük, itt, először az Indexen Bródy János Filléres emlékeim című dalának feldolgozását, úgy, ahogyan azt Pajor Tamás újragondolta:

A zenei alapról Tamás azt mondja, hogy „az újrahangszerelés Kőpataki Olivér fiatal zenész barátom tehetséges keze munkája”, a sound Kontor Tamás és Kassai Róbert érdeme, és külön köszönetet mond Diósy Mihály rendezőnek a „gyönyörű, érző videóklipért”, melynek társrendezője Mező Levente, az operatőre pedig Kis Márton. 

Tovább

A pestises maszk űzte el a poszt-Covid rémképeit

március 5., 17:36 Módosítva: 2025.03.06 10:04

Vannak, akiknek a neveltetésük nem engedi, hogy kimondják: a nu-metallal és metalcore-ral kevert goth-rock releváns lehet 2025-ben, márpedig a Lacuna Coil addig fejlesztette a hangzását, míg egyszer csak megalkotta a műfaj egyik legkülönösebb szörnyét. Használják a goth-rock tradicionális eszköztárát, de közben olyan csattogó basszust hallunk a dalokban, hogy nincs az a Korn-rajongó, aki ne cserélné le az Adidas melegítőjét egy steampunk cilinderre.

A legjobb mégis az, hogy a gótikus esztétikába simán belefér a zenekar néhány hete megjelent Sleepless Empire című új lemezének néhol elektrósan zakatoló hangfekvése. És a doomos, horrorfilmes intrók köszönik, jól megvannak a kortárs metalcore-ral, és a klasszikus, Fields Of The Nephilim és Moonspell-féle goth-rock manírokkal is. 

Gót atyafiak

Mintha a Leander Kills megpróbálna egy mesemetál életképet megidézni az M1 A dal gáláján, Tóth Gabival hozni az Evanescence-féle vokált, amire ráriffelték a Szállj fel, szabad madárt és a Deftonstól a My Own Summert, és ebből készítettek egy Eukarisztikus Kongresszus-remixet. Tud ez működni? Nem nagyon, mégis azt kell mondanunk, hogy a Lacuna Coil a szerződésben foglalt megbízást teljesítette.

Ha nem gondolunk a zenekar bohócmaszkjaira, a zavarba ejtő színpadi jelenlétükre, és csak a lemezen lévő programra figyelünk, azt kell mondanunk, hogy a dolog rendben van. A csapatnak remek kompozíciós ösztöne van, és van érzékük a hatásvadász zenés dramaturgiához is.

Birodalmi lépegetők

Igaz, Cristina Scabbia szirénénekének és Andrea Ferro gyűlölettel teli hörgéseinek dialógusa egy idő után unalmassá, kiszámíthatóvá válik. A Sleepless Empire a milánói gothic metal zenekar tizedik stúdióalbuma, amely a 2019-es Black Animát követi, részint visszatérés a súlyosabb, kísérletezőbb irányhoz. Azért vártak a megjelenésére hat évet, mert a Covid megakasztotta a zenekar ritmusát, és hosszú időbe telt, míg visszanyerték motivációjukat a dalszerzéshez.

Nem akartak olyan albumot írni, ami a járvánnyal foglalkozik, már csak ezért is meglepő, hogy az album borítóján egy pestises maszkra emlékeztető grafika látható.

Az albumot Olaszország egyik legszebb városában, a lombardiai Comóban vették fel, míg a produceri teendőket Marco Coti Zelati, a basszusgitárosuk, és egyben fő dalszerzőjük látta el.

Tovább

Itt a zene, amivel a Carson Coma az eurovíziós bojkott ellen lázadt

március 2., 12:00 Módosítva: 2025.03.03 09:47
A Carson Coma „Daddy Said No” című dala, amely a San Marinó-i Eurovízió első elődöntőjén debütált, mostantól a magyar közönség számára is elérhető. A zenekar különleges módon, San Marino színeiben jutott ki a nemzetközi versenyre, ezzel tiltakozva Magyarország 2019 óta tartó távolmaradása ellen. Ugyan vigaszágon sem jutottak be a válogató döntőjébe, mutatjuk a dalt.

A képzelt vagy valós zsarnok apáról szóló angol nyelvű szerzemény több mint egy egyszerű dal – szimbolikus üzenet arról, hogy a magyar zenészek eurovíziós szereplési lehetőségeit évek óta blokkolják – üzeni a népszerű Carson Coma zenekar, akik ugyan vigaszágon sem jutottak be a San Marinó-i Eurovízió-válogató döntőjébe, örömmel osztják meg a magyar közönséggel új dalukat. 

A San Marinó-i jelentkezéssel az volt a célunk, hogy nemzetközileg is felhívjuk a figyelmet arra, hogy Magyarország – apánk kérésére – évek óta nem indul az Eurovízión

– nyilatkozta Fekete Giorgio, a Carson Coma zenekar énekese.

A San Marinóhoz kötődő különleges együttműködés révén a Carson Coma sikeresen eljutott a nemzetközi színpadra, ahol képviselhette azt a tehetséget, amit Magyarország hivatalosan már hat éve nem mutat meg a széles európai közönségnek.

Mi már azzal nagyon boldogok vagyunk, hogy kimehettünk San Marinóba mindezt elénekelni, és most örömmel osztjuk meg a dalt a hazai közönséggel is

– tette hozzá az énekes.

Tovább

Így menekülnek a fiatalok a felnőtté válás elől, mindhiába

február 26., 20:34 Módosítva: 2025.02.27 11:14

Második szólódalával jelentkezett a Még Egy Cukorka zenekar egykori dalszerző frontembere, Hárs Barna. Az előadó mostani száma év végére tervezett szólólemezének előfutára. A Felnőttnek lenni című dal az elidegenedést, a felnőttléttel való szembenézést járja körül, hogy miként képzeli el az előadó fiatalon a későbbi életét, és milyen ahhoz képest a valóság, ami korántsem váltja be a hozzá fűzött reményeket. 

„Nem gondolom, hogy a felnőttség feltétlenül szörnyű lenne. A dalszöveget nem kinyilatkoztatásnak, hanem egy érzelmi mélypontom megörökítésének szántam. Amikor ezt a dalt írtam, úgy éreztem, hogy az egész világ egy hatalmas csalódás. A rendszer, a barátoknak hitt emberek, minden… Úgy vagyunk együtt, hogy valójában nem is ismerjük egymást. Úgy éreztem, nem ezt ígérték, hogy át vagyok verve...” – idézi a hozzánk eljuttatott közlemény Hárs Barnát. A zenész szerint az alkotási folyamat egyik funkciója az, hogy kiírva magából a fájdalmat, a művész újra megtanulja látni a szépséget a világban. 

Tovább

Ő az utolsó macsó, akit nem köpött ki a popzene

február 26., 17:34 Módosítva: 2025.02.26 21:18

A pandémia vége óta a popzene fősodra jelentős változásokon ment át, az erőviszonyok szinte teljesen átalakultak. Ugyanaz az 5-10 előadó tarol a különféle díjátadókon, az elmúlt években pedig főként női sztároktól volt hangos a sajtó. Néha feltűnik egy-egy új, „szélsőséges” arc, countryzenész vagy rapper, akik robbantanak valamit – hisz továbbra is az USA befolyásolja legjobban a mainstreamet –, de stílusilag a rap és popzene mai sztenderdjei pörögnek újra és újra, miközben más stílusokban ritkák a kiugrások. De Sam Fender feszegeti a határokat, szólóelőadóként meglehetősen ritka dolgot képvisel a fősodorban. 

Nem szélsőséges karakter, nem művésznéven vált híressé, de nem is a sztenderd popzenét játssza. Helyette visszanyúl a klasszikusabb 20. századi stílusokhoz, amit mai alter pop hangulattal kever, ehhez pedig jön a mostani mainstreamben kevésbé gyakori, férfias, mondhatni macsó kiállás. Voltaképp egy olyan előadói közeget képvisel,

amilyenre a fiatal, toplistás szólóénekesek között egyre kevesebb példa akad.

Új, People Watching című lemezén emberi történeteket dolgoz fel saját és környezetének tapasztalataira alapozva. Dalai a hétköznapi embereket célozzák és a munkásosztálynak szólnak, aminek fiataljaiért nemrég nyíltan is felszólalt. Arról beszélt, hogy fehérnek, férfinek és heterónak lenni még nem feltétlenül jelent előnyt az életben. Az, hogy hová születünk, milyen családba és milyen társadalmi osztályba, szintén fontos, így a teljes munkásosztály megbélyegzése csak még nagyobb éket ver az egyébként is polarizált társadalomba. 

Tovább

Kell-e jobb múzsa a drogos modellnél és a groupie énekesnőnél?

február 24., 11:49 Módosítva: 2025.02.25 07:33

Azt írja Nietzsche a Túl jón és rosszon című klasszikus elmélkedésében, hogy az érett férfinak újra meg kell találnia azt a komolyságot, amely gyermekként – játék közben – még megvolt neki. Jó kérdés, hogy a Nietzsche-könyv címét kölcsönző Beyond Good and Evil című The Cult-album megszólítja-e bennünk a gyermek komolyságát? Jó kérdés, hogy lehet-e komoly játék felnőtt fejjel is a rock and roll?

Úgy tűnik, erre a legprecízebb válaszokat a The Cult adja. Először jelent meg a The Cult 2001-es, visszatérő albuma vinylen, áttetsző vörös és üvegzöld színű korongokon. Talán vannak, akik még emlékeznek: a zenekar az 1994-es, a grunge-divat utolsó hullámával érkező, cím nélküli lemezzel beleállt a földbe, és évekre eltűnt a színről.

A jó, a rossz és a Cult

Aztán 1999-ben abszolváltak egy sikeres reunionturnét az eredeti tagokkal, Astburyvel és Duffyval, a Guns N’ Roses dobosával, Matt Sorummal, valamint Martyn LeNoble basszusgitárossal, és kedvük támadt új dalok írásához is. 2000-ben, tehát negyedszázada felvették a zenekar egyik legjobb, mégis leginkább alulértékelt albumát.

A gond nem a Billy Duffy hétmérföldes riffjeire épülő dalokkal volt, hanem az Atlantickal, akik azt szerették volna, ha a The Cult lesz az új Aerosmith, és megpróbáltak belepiszkálni a dalszövegbe, a tasaktervekbe és a lemez kislemezének kiválasztásába. Ráadásul az eredetileg felkért producer, a Foreignerből ismert Mick Jones kiszállt a projektből, mert turnéra kellett mennie az anyazenekarával.

Popkultúra-munkacsoport

Astbury úgy érezte, hogy a Beyond Good and Evil potenciális platinalemez lehet, de később már azt mondta, hogy a projektet az Atlantickal való „lélekromboló” munkakapcsolat tette tönkre. Csak a Rise-hoz készült klip, amit egyébként is gyűlölt. Akármilyen jó lett az album, a produkciót körülvevő rossz levegő kihatott a fogadtatására, és bár az Egyesült Államokban a 37. helyen nyitott a listákon, promóció és klipek nélkül az egészet elvitte a cica.

A 9/11-es terrortámadások miatt lemondták a 2001-es európai turnéjukat is, és Ian Astbury kijelentette: a Cultot határozatlan időre „jegelik”. De most eljött az idő, hogy a képzeletbeli Történelmi Igazságtétel Bizottság popkultúra-munkacsoportja újból megjelentesse az albumot, először vinylen, ünnepi kiadásban, friss remaszterrel.

Tovább

Ez a rémálmok elűzésének legjobb módszere

február 23., 18:08 Módosítva: 2025.02.24 09:19

A név kötelez. Az álomfejtéssel és az ezzel rokon prog-metallal főállásban foglalkozó Dream Theaternek napokban jelent meg a Parasomnia című új albuma. A paraszomniának azokat a nemkívánatos jelenségeket nevezzük, amelyek az alvás idején általában az elalvási-felébredési folyamat kisiklásából jönnek létre.

Persze nem kell szigorú orvosi értelemben számonkérni mindent a hetvenperces albumtól, inkább az 

egzisztenciális szorongás

az, ami jellemzi az anyagot, mintsem, mondjuk, az éjszakai ágybavizelés gyötrelmeinek leírása. A Parasomnia az év legjobban várt metálalbuma, tizenhat év után ez az első Dream Theater-lemez, amin újra az eredeti dobosuk, a producernek sem utolsó Mike Portnoy játéka hallható, ő az a dobosisten, aki már 37 éves korában bekerült a Modern Drummer Hall Of Fame-be.

Anyám, az álmok nem hazudnak

A Rolling Stone magazin listáján ő a világ nyolcadik legjobb dobosa, és ez persze csak egy játék, a lényeg az, hogy visszatérésével a Dream Theather megtáltosodott. A Mike Manginit váltó Portnoy azt nyilatkozta a lapnak, hogy a zenekar tagjai lassan a hatvanas éveikben járnak, és feltette magának a kérdést, hogy mennyi ideje lehet még a színpadon. Nem szeretné, ha az ő helyzete hasonló lenne Roger Waters és a Pink Floyd konfliktusához vagy Peter Gabrielnek a Genesisszel fennálló vitáihoz. Hogy aztán maga az album afféle kísérőjelensége lenne az elalvási és felébredési folyamat kisiklásának, azt már nem is olyan könnyű eldönteni.

Színház az egész 

A nyitódal, az In The Arms Of Morpheus az éjszakai zörejeivel olyan, mintha egy kortárs horrorfilm kísérőzenéje lenne, aztán jön a talajmintavétel az elmúlt ötvenöt év progresszív rock és metál irodalmából a Pink Floydtól a Primuson és az Iron Maidenen át a Metallicáig. Ezek a hatások persze csak afféle intarziák, hiszen a Dream Theater egyedülálló muzikalitása, hangszerelési kvalitása megemeli, mintegy idézőjelbe teszi ezeket a motívumokat.

Persze a prog-metaltól két lépés távolságot tartók szerint a dolog mégis unalmas, mert nincs benne semmi szabálytan, semmi váratlan, csak a tökéletesre polírozott hangszerelés. Ezt csípőből cáfoljuk, mert annyi innovatív megoldást hallunk a lefegyverző hangszeres játékon túl, hogy azt gondoljuk: ebben a lemezben benne van még tíz másik album.

Tovább

Belehalni a szerelembe egyszerre isteni és emberi

február 20., 19:20 Módosítva: 2025.02.21 06:39

Nagyon izgalmas, amikor egy filmzenével dolgozó szerző olyan lemezt ad ki, amely nem mozgóképhez készült. A jó filmzene alapvető adottsága az, hogy szavak, vizuális segítség nélkül és intenzíven tud történeteket mesélni. Aki egyszer megérti az ebben rejlő erőt és lehetőségeket, ritkán adja alább, ez pedig Nánási Péterre és legújabb, About Life, Death, Love and God című lemezére is igaz.

A zeneszerző számos színpadi műhöz és filmhez készített már zenét, gyakorta dolgozik gyermeki történetek felfrissítésében, dokumentarista alkotásokon. Ezekhez igyekszik a legközvetlenebb és legemberibb nyelvet megtalálni.

Ahogy minden szerzőnek megvan a saját dialektusa, úgy Nánásinak is, aki a 18. századi klasszikus zene elemeit méri a jelenkor lüktetéséhez. Darabjai emlékezetesek, rövidek, lényegre törők, egyszer Mozartot, másszor kortárs szerzőket idéznek. Történetei vékonyan ívelő hidak a századokat elválasztó szakadékok felett. 

Tovább

Úgy néz ki, mint egy életfogytos, de nincs nála romantikusabb fickó

február 18., 19:09 Módosítva: 2025.02.19 13:23

A tetoválásai tabuk, olyanok, mint a rossz hírek – halljuk a Black & White című Teddy Swims-dalban. Nos ezt nem árt komolyan venni az orkánerejű, soulos hanggal rendelkező Teddy Swimstől, a kivarrt mackótól, aki a füleit is macissá tetováltatta.

A hátán Jézus harcát látjuk az ördöggel, kb. 1/1-es méretarányban, szóval a fickó elkötelezett, olyannyira, hogy a Hit Network Carrie & Tommy című műsorában maga is tetovált egy macit a komikus Tommy Little bokájára. De szerencsére legalább ilyen elkötelezett a retro soul dalok iránt is,

legalábbis erről árulkodik az I've Tried Everything But Therapy (Part 2) című új lemeze is,

amit megelőzött a 2023-ban az I've Tried Everything But Therapy (Part 1), és 2024-ben még egy EP is, ugyanezzel a címmel, de 1.5 sorszámmal.

Soulballadák, Motown-kesergők

Ha akarjuk, az eddigi életműve egy trilógia, ha akarjuk, 2 és fél lemez, de Swims urat ez a legkevésbé sem érdekli, lazább ő annál. Például nagyot ment a TikTokon, amikor a brisbane-i (Ausztrália) Queen Street Mallon váratlanul odalépett egy utcai énekesnőhöz, aki éppen a Lose Control című slágerét adta elő, beszállt, és akkorát énekelt az olcsó kis énekcuccba, hogy beleremegtek a kirakatok.

És közben elfelejtette a saját dala szövegét, meg is kérdezte a lányt, hogy nincs-e súgógépe.

Persze el lehet-e felejteni azt a soulballadát, ami 2024 egyik legsikeresebb felvétele volt, és hónapokig szerepelt a Billboard Hot 100 kislemezlistán, a csúcsot is megmászva?

Nem Swims az egyetlen popsztár, akinek az arca is össze van tetoválva, gondoljunk csak Post Malone-ra, de hogy egyedülálló vokális képességei vannak, így az Isten is arra teremtette, hogy szívfacsaró, erőtől duzzadó Motown-kesergőket adjon elő.

Ne ítélj elsőre!

Teddy Swims igazi aluról építkező, haverkarizmával rendelkező nagydarab srác, aki először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a YouTube-on Marvin Gaye-től Amy Winehouse-ig szinte mindenkit feldolgozott, és mézédes hangja átragyogott a sztenderdeken. Világos volt, hogy saját útja lesz saját dalokkal.

És ekkor jött a Lose Control, az I’ve Tried Everything But Therapy (Part 1) mindent vivő slágere, ami éppenséggel be is árnyékolhatta volna az éppen kibontakozó karrierjét, de hogy nem roppant össze a dal súlya alatt, sőt mintha előre pont azt akarta volna bizonyítani, hogy ő valójában slágerek felett álló sokoldalú művész, aki a pazar poptól, az R&B-n és a countryn át a Motown-soulig mindent tud.

Tovább

Vannak, akik elektromos árammal fiatalítják magukat

február 12., 06:08 Módosítva: 2025.02.13 06:10

Annyi minden lehet a rock and roll múzsája, a csajok, a kocsik, az űrhajók, dolmenek, druidák, királyok, koldusok, miért ne lehetne éppenséggel egy gitárpedál is. A punkot és a glam-rockot kiházasító garázsrocker Hellacopters új lemezét, az Overdrivert valójában a Color Sound márka Overdriver nevű, a hetvenes években népszerű, narancssárga pedáljáról nevezték el, aminek a főnök, Nicke Andersson nagyon szerette a hangját.

De nemcsak ő, hanem David Gilmour, Jeff Beck, Marc Bolan és Joe Perry is hálás volt a pedál tervezőjének, Gary Stewartnak. És e gitárhősök említésével részint be is azonosítottuk a Hellacopters új albumának hangképét.

Vissza a jövőbe

Az addiktív partislágereiről ismert svéd formáció három éve jelentkezett nagy visszatérő albumával, az Eyes Of Oblivion-nel, ami megmutatta, hogy hogy létezik egy olyan tartózkodási hely, ahol egyformán jól szól a korai Aeromisth, a Ramones, a Stooges és a Rolling Stones felpörgetett junky honky-tonks rockja. Szemérmetlen slágeresség, kirobbanó energia,

azaz a nagybetűs ROCK, ami áll az új albumra is,

sőt az új műsor nem más, mint óda az Overdriver pedálhoz, az elektromossághoz, a szerelemhez, mindazokhoz a dolgokhoz, amelyek bizsergető érzést váltanak ki.

A Hellacopters mindezt gyűjtőnéven rocknak nevezi. És nincs mese, a zenekar ugyanazzal a slágerérzékenységgel dolgozik, mint egykoron a szintén svéd ABBA.

Sokáig éljen a rock and roll!

És hogy fokozzuk: a 2008-as Head Off című „búcsúlemez” előtti albumok nyersességéhez képest, most afféle hetyke soft-rock jellemzi őket. Leginkább a Rainbow hetvenes évek végi albumai (Long Live Rock and Roll, Down To Earth), a Whitesnake nyolcvanas évek elejei munkái (Ready An' Willing, Come An' Get It) köszönnek vissza.

A Don't Let Me Bring You Down főleg Rainbow-hatásokat mutat, de a Wrong Face On sokakban megidézheti a 2020-as évek magyar Mobilmániáját is. Persze, a Hellacopters akciórockját nem tudjuk ilyen egyszerűen leírni, meg kell említenünk az MC5-ot, a Thin Lizzyt, a Cheap Tricket és a Sex Pistolst is.

Tovább

Annyira sikeres, hogy onnan nincs feljebb, ezért végez magával

február 11., 05:53 Módosítva: 2025.02.12 06:24

Arról énekel The Weeknd a Reflections Laughing című új dalában, hogy csapdába esett, egy aranyozott kalitkájában él, és nem tud kiadni egy hangot sem. De mindez visszatérő motívum a Hurry Up Tomorrow című új albumán, utalva arra a 2022-es Los Angeles-i SoFi Stadionban félbehagyott koncertjére, amikor is a show kellős közepén megnémult, és le kellett mondania az előadást.

A 22 számot tartalmazó, mozifilm hosszúságú album epicentruma e koncert traumája, amikor is elkeseredetten próbálta a mikrofonba üvölteni, hogy I Can't Fucking Sing! A kanadai énekes albuma egy trilógia búcsúszimfóniája, amelynek az After Hours (2020) és a Dawn FM (2022) című albumok voltak az előzményei.

Meditatív diszkó

De miért is ne lehetne a brazil funktól a meditatív diszkón és prog-rockon át száguldó műsort blockbuster filmmé igazítani? A kérdés naiv: májusban mutatják be az albumhoz kapcsolódó, Hurry Up Tomorrow című nagyjátékfilmet, amelynek a főszereplője The Weeknd lesz. Ugyanakkor, ha valaki vásári látványosságot csinál abból, hogy kinyírja az alteregóját, és a családi nevén futtatja tovább a karrierjét, az tényleg lehet drámai erejű.

De nem biztos, hogy úgy, ahogy The Weeknd szeretné. 

Miért kéne sajnálnunk azt, aki mindent elért,

amit el lehet a pop univerzumában, akinek számos dala lépte át a milliárdos streamelést, akinek rekordgyorsan értékesítik a koncertjegyeit, és akinek a nagy presztizsű Super Bowl döntős koncert is összejött, és most pedig a Hurry Up Tomorrow album is egyszerre 95 országban érte el az első helyet az Apple Musicon.

Öld meg az alteregód!

Valóban, a hírnév terhet is ró az előadóra, de akkor is: kicsit olyan ez, mintha valaki azért panaszkodna, mert a terepjárójára túl magas a súlyadó, és túl sokba kerül kifűteni a kastélyát. Aki búcsúzik, mert belefáradt a sikerbe, az ne csináljon belőle marketingfogást. Persze, a búcsúzás üzletág már évtizedek óta része a popnak,  de az, amit az 1990-ben született The Weeknd művelt, az új szintre emelte ezt a bizniszt, amikor Közel a vég-feliratú óriásplakátokkal szórta tele az Egyesült Államokat.

A vég persze nem a civilizáció pusztulását jelenti, hanem azt, hogy The Weeknd úgy döntött, hogy megöli popsztárszemélyiségét. De még utoljára elhívta egy afféle utolsó vacsorára, azaz egy együtt zenélésre Giorgio Morodert, Lana Del Rey-t, a Justice-t, Travis Scottot, és a Florence and the Machine-t.

Tovább

Egy vulkánkitörés hozza el a reményt

február 7., 14:58 Módosítva: 2025.02.07 20:37

„...ez itt a kúszó láva hangja, vulkánkitörés... a világ robban... ő meg csak zuhan mindezen át...” – olvashatjuk Malcolm Lowry Vulkán alatt című regényének zárlatában. Az idén 30 éves Mogwai The Bad Fire című új albuma – amelynek tasakján egy vulkánkitörést láthatunk – pontosan ilyen. Egy zuhanás az éppen felrobbanó világon keresztül.

Maga a cím régi skót kifejezés, magát a poklot jelenti, de a borító tervezőjét, Dave Thomast nem a biblikus tájak, hanem a régi sci-fi-képregények bolygóközi világa ihlette, ugyanakkor mindenki azt képzel bele a jórészt instrumentális posztrock kompozíciókba, amit csak akar. Nemcsak a zene valószerűtlen, hanem a zenekar karrierje is. Legutóbbi, 2021-ben publikált As The Love Continues című albumuk ugyanis az Egyesült Királyság slágerlistájának első helyén landolt.

Mint a filmeken

Ez olyan abszurd, mintha a 180-as Csoport Steve Reich kompozícióit tartalmazó albuma vezetné a Mahasz-listát, megelőzve Ákost és a Halott Pénzt. Ezt a valószerűtlen sikert négy éve azzal magyarázták, hogy a Covid miatti bezártságban sokaknak jelentett vigaszt a glasgow-i Mogwai komplex hangzásvilágra épülő belső mozija. 

A gitáron, basszuson, billentyűs hangszereken és hegedűn is játszó Barry Burns számára azonban a pokol csak ezután kezdődött: lánya súlyosan megbetegedett. Az orvosok aplasztikus anémiát, más néven csontvelő-elégtelenséget, diagnosztizáltak nála, ami azt jelentette, hogy a szervezete nem termelt elég vérsejtet. Ez egy ritka betegség, évente mindössze 30-40 gyermeket diagnosztizálnak vele az Egyesült Királyságban, de Burns emlékezett arra, hogy gyerekkorában a szomszédjukban szintén volt valaki, ebben a betegségben szenvedett, és bele is halt.

Magángyász

Évek teltek el, míg a csontvelő-átültetés és a kemoterápia után a lánya meggyógyult, ugyanakkor a pánik, a szorongás végig érződik a lemezen. Közben a basszusgitáros, Dominic Aitchison elvesztette az édesapját. Akik a gyászmunkát, a gyász kiáradását várják, azok meglepődnek majd, mert

az album a betegség és a gyász tematizálása helyett elsősorban erőt mutat.

Stuart Braithwaite, a zenekar gitárosa még 2003-ban nyilatkozta a The Heraldnak, hogy ha valami súlyos dolog történne az életében, az lenne az utolsó dolog, hogy dalt írjon róla. Az albumra sokkal inkább hatott William Blake költészete, Braithwaite az ő verseit olvasta akkor, amikor a zenekar az albumot írta.

Tovább

Arizona szülötte egészen Pestig jött, hogy bandát alapítson

február 6., 17:09 Módosítva: 2025.02.07 08:01

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben sem kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

  • Chowteez,
  • Valami lesz,
  • Orion Dawn.
Tovább

Az idő csak illúzió, és az ebédidő a legnagyobb átverés

február 6., 17:07 Módosítva: 2025.02.07 12:12

A Young Knives erős jelzést küldött Landfill című új albumával. Nemcsak azért, mert a cím utal az Arctic Monkeys után feltűnt gitárzenekarok boomjára, amit annak idején sokan az indie szemétdombkorszakának neveztek. Ekkor bukkantak fel a leicestershire-i indie rockerek is, akik túlságosan is magukra vették a titulust, hiszen még húsz év után is eszükbe jutott. A lemezt azonban nem a sértettség uralja, hanem egyfajta filozófiai szemléletet, amely többek között az idő múlására is utal.

Mindezt legjobban a Dissolution című dalukkal fejezik ki, amelyet többek között Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regénye, illetve annak híres idézete ihletett.

Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az. 

Kések, kések, népszerű kések

Ha az idő tényleg illúzió, akkor a pop kétszeresen is az, hiszen a legtöbb esetben – a szerencsés egybeeséseket kivéve – nem a legizgalmasabb dalok uralják a listákat, és általában azok a zenekarok lesznek a legnépszerűbbek, amelyek alkalmasak arra, hogy zenészeiket beragyogja a vakító hype. A Young Knivesra mindez nem áll, cserébe viszont

ők az egyik legkreatívabb és az egyik legjobb ízlésű formáció, amely a 2000-es években feltűnt.

Kevés zenekar próbálkozott kimondottan filozofikus gondolatokkal, és persze maga a pop forma sem biztos, hogy elbírná az elmélkedést a létezés természetéről. Ahogy Henry Dartnall énekes és gitáros fogalmaz a sajtóközleményükben: „Ez a lemez arról szól, hogy elengedjük a dolgokat, mielőtt elveszik őket tőlünk.... Mindennek az elfogadásáról szól, amit a világ rád zúdít, és arról, hogy ne vedd a szívedre.

Száműzni a múltat és a jövőt

Az album tehát afféle vigasztalás, de nem empatikus odafordulással, hanem iróniával, megmutatva azt, hogy a legmélyebb gondolatok is lehetnek bizonyos szempontból szórakoztatóak. A már említett Dissolution című dalban arról énekelnek, hogy a fejünkben lévő gondolatok nagy részét a hiány teszi ki... De sokkal tisztábban látod majd, ha száműzöd a múltat és a jövőt. Az idő tényleg illúzió lehet, de legalább jól szórakozik, aki szereti a meghökkentő, váratlan megoldásokat, például a halandóságról elmélkedő No Sound című számban. Van itt gagyi dobgépre ültetett gyerekkórus, space-rock hatású kelet-európai new wave, így aztán kicsit furán visszhangzik a dal felütése: Azzá váltam, amit olyan jelentéktelennek hittem? Ehhez a napfényes világhoz tartozom?

Tovább

Tizennégy évesen nyomorgott, ma világhírű, pedig már 36 éves korában meghalt

február 6., 07:49 Módosítva: 2025.02.07 06:27
Bob Marley mindössze 36 évet élt, de rövid élete alatt óriási hatást gyakorolt a világzenére. A jamaicai zenészt a reggae egyik legnagyobb alakjaként tartják számon. Legsikeresebb szerzeményei a hetvenes években láttak napvilágot, ekkor lett világsztár, aki társadalmi problémákra reflektáló dalszövegeivel vált ismertté. Halálát követően szobrot is állítottak neki, valamint életrajzi filmet is készítettek róla.

Nyolcvan éve, 1945. február 6-án született Bob Marley, akinek neve egyet jelent Jamaicával és a reggae-zenével. Robert Nesta Marley néven látta meg a napvilágot a karibi sziget egyik eldugott falujában, egy angol apa és egy fekete tinédzserlány gyermekeként. Apja rögtön születése után eltűnt életéből, nem sokkal később meg is halt, Marley csak egy fényképről ismerte.

A zenei karrier reményében tizennégy évesen ment Kingstonba, ahol kezdetben nyomorgott, de aztán szárnyai alá vette a reggae atyjának számító, buzgó rasztafári Joe Higgs. Ő hozta össze a Wailers együttest, amelyben Marley mellett a műfaj másik két legendája, Peter Tosh és Bunny Livingston zenélt. Jóllehet volt néhány helyi sikerük, túl messzire nem jutottak, így 1966-ban a feloszlás mellett döntöttek.

Marley fél évig egy amerikai autógyárban dolgozott, ekkoriban nősült meg. Felesége, Rita haláláig társa, háttérénekesnője maradt, s három gyermekük született, de Marley-nek több házasságon kívüli gyermeke is volt.

„Isten oldalán állok”

Hazatérve újjáalakította a Wailerst, s a reggae gyökereit kutatva tanulmányozta az 1930-as években Jamaicában létrejött rasztafári szektát. A raszták a Biblia sajátos értelmezéséből kiindulva Hailé Szelasszié etióp császárban látták a megváltót, Etiópiában pedig „az Ígéret Földjét”.

A spirituális megvilágosodás után élete, személyisége is megváltozott: nemcsak a jellegzetes, fürtökbe font rasztafrizurát kezdte hordani, visszatért az afrikai gyökerekhez, hitvallását vegyes származására utalva így fogalmazta meg:

Nem állok a fehér ember oldalán és nem állok a fekete ember oldalán, Isten oldalán állok.

A Wailers nem csak szórakoztatni akart, kiállt az elnyomottak, a szegények mellett, a hitről és a szabadságról énekelt, amibe beleértették az általuk megvilágosodást hozó szent fűnek tartott marihuána fogyasztásának szabadságát is.

A Wailers első, Jamaicán kívül is terjesztett lemeze 1973-ban jelent meg, Marley neve a következő évben lett világszerte ismert, amikor Eric Clapton feldolgozta I Shot the Sheriff című szerzeményét. A Wailers 1974-ben a soul nagy csillagának számító Sly and the Family Stone előzenekaraként mutatkozott be az amerikai közönségnek, néhány előadás után azonban kirúgták őket a turnéból, ugyanis sokkal nagyobb sikerük volt, mint a fő attrakciónak. Nem sokkal később Tosh és Livingston a szólókarrier reményében kilépett (mindkettő sikeres lett, de korántsem annyira, mint Marley, Tosht 1987-ben máig tisztázatlan körülmények között lőtték le).

Bob Marley új zenészekkel folytatta, a vokálban helyet kapott felesége, Rita is. 1975-ben jelent meg Natty Dread című albuma, ezen hallható a No Woman, No Cry, egy év múlva a Rastaman Vibration már az amerikai lemezlistán is előkelő helyet ért el. Marley politikai töltetű szövegei égető társadalmi kérdésekkel foglalkoztak, ugyanakkor zenéje lehetőséget adott arra, hogy hallgatói kikapcsolódjanak, rövid időre elfeledkezzenek bajaikról.

A hetvenes években vált szupersztárrá

Telt házas koncerteket adott és világsztárnak számított, Jamaicában azonban még ennél is többnek: élő legendának, prófétának, a nemzet hangjának. Ő népszerűségét kihasználva törekedett a zűrzavaros hazájában szemben álló politikusok kibékítésére,

1976-ban egy ingyenes koncertje előtt két nappal merényletet követtek el ellene, ám sebesülten is a színpadra állt és a béke hangján beszélt.

Végül sikerült elérnie, hogy az ősi ellenfelek két évvel később nyilvánosan, stílszerűen egy Marley-koncerten békejobbot nyújtsanak egymásnak.

Sorra követték egymást kiváló albumai (Exodus, Kaya, Babylon By Bus, Survival) és a remek dalok. Az énekes a színpadon valóságos extázisban zenélt és lüktető muzsikájával hallgatóságát is magával ragadta. Épp egy amerikai turnéra készült, amikor 1981 tavaszán a New York-i Central Parkban kocogás közben összeesett, és

az orvosi vizsgálat alkalmával kiderült, hogy rákbetegségben szenved, a kór átterjedt az agyára, tüdejére és a májára is.

Alig 36 évesen, 1981. május 11-én halt meg Miamiban, temetését Jamaicában nemzeti gyász követte, díszsírhelyet kapott Kingstonban, ahol múzeuma is van. 

Tovább

Lady Gaga új dala felrobbantotta az internetet

február 4., 18:28 Módosítva: 2025.02.05 11:47
A világ egyik legnagyobb popdívája, Lady Gaga új dallal jelentkezett, ami Abracadabra címen debütált, és a márciusban érkező Mayhem című lemezének egyik alkotása. A szám visszaadja az énekesnő pályájának kezdeti hangzását, amikor főként a dance és elektropop világában mozgott, ehhez pedig egy klasszikus, nagy, táncos videóklipet is készített felidézve olyan gigaslágereinek látványvilágát, mint a Bad Romance vagy az Alejandro.

Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a 2025. március 7-re kitűzött hetedik Lady Gaga-album az énekesnő karrierjének egyik legjobban várt lemeze. Eddig három single jelent meg előzetesen a Mayhem névre keresztelt LP-ről, ezek kiadási sorrendben a Bruno Marssal közös Die with a Smile, a Disease és a frissen érkezett Abracadabra. Mindegyik alkotás az énekesnő más-más zenei korszakát idézi fel, így feltételezhető, hogy egy igazán változatos zenei utazást kapunk majd a Mayhemen.

Tovább

Tesztoszteronszag, őserő és egy csipetnyi vadkender

február 4., 10:42 Módosítva: 2025.02.04 19:07
Újjáalakulása után másodszor tért vissza Magyarországra a Pantera, ráadásul a 2023-as dupla barba negrás buli után egy jóval nagyobb helyszínre, a Papp László Budapest Sportarénába. Phil Anselmo és csapata évek óta küzd, hogy levetkőzze az előítéleteket, amiket a banda újraindítása keltett a rajongók egy részében, és ha ilyen profin és kitartóan munkálkodnak, még az sem kizárt, hogy egy idő után célt érnek majd.

Elvitathatatlan tény, hogy a Pantera a metálbandák panteonjának egy kiemelt helyét érdemli, már csak zenetörténeti jelentősége, a tagokban és zenéjükben lakozó erő és kreativitás, valamint a zenekart övező kultusz és rajongás mértéke miatt is – nem beszélve a metál jövőjére gyakorolt hatásukról. Viszont az is elvitathatatlan tény, hogy ez a négy zenész (Dimebag Darrell gitáros, Vinnie Paul dobos – a két alapító Abbott fivér –, Phil Anselmo énekes és Rex Brown basszusgitáros) olyan szinten utálták egymást a végére, hogy 2003-ban – egy évtizednyi üstökösként való szárnyalás után – feloszlatták a bandát, és utána nagyjából 15 évig nem is nagyon kommunikáltak egymással. Vagyis pontosítsunk egy kicsit: Phil Anselmót utálták ilyen szinten az Abbott tesók, hiszen állítólag drogfüggősége és az ebből fakadó viselkedési stílusa miatt bomlott fel a banda.

Ez idő alatt Dimebaget lelőtte egy őrült rajongó (2004. december 8-án), de hiába vetődött fel időről időre, hogy esetleg újra össze kellene rántani az aranytojást tojó tyúkot – Anselmo és Brown benne is lett volna –, Vinnie Paul kijelentette, hogy ő bizony hallani sem akar erről az újraegyesülésről, részéről a Pantera és főleg Phil Anselmo halott, és „nincs az az isten, hogy újra egy színpadra álljanak” – nyilatkozta. Eddig elég egyszerű és lineáris a történet, viszont 2018. június 30-án a dobos meghalt (egyes hírek szerint már 22-én, viszont hivatalosan 30-ára datálják a szaklapok), így már csak néhány jogi akadálya volt annak, hogy újra működésbe lépjen a gépezet.

Többen is sejthettek valamit 2019-ben, hiszen Phil Anselmo és bandája, a The Illegals egy komplett Pantera-show-val turnézta körbe a világot, ráadásul a pletykák itt is megelőzték a bejelentést: többen tudni vélték, hogy Anselmo és Brown Zakk Wylde gitárossal és Charlie Benante dobossal pótolja majd az Abbott tesókat a színpadon. Viszont a Covid–19-járvány közbeszólt, így hiába az előkészületek, a pletykák és a háttérben folyó egyeztetések, hiába az elháruló jogi akadályok és a megegyezés a jogutódokkal, a hivatalos bejelentésre egészen 2022. július 13-ig kellett várni.

Akkor kelt újra életre a Pantera.

Legalábbis a rajongók egy része szerint, hiszen sokan úgy vélték – sőt még ma is úgy vélik –, hogy egy olyan bandát újraindítani, amely ellen a még akkor élő alapítótag foggal-körömmel küzdött, majd halála után még ki sem hűlt a teste, a jogutódok máris „aprópénzre váltották” a fivérek örökségét, nem lehet egyenlő az újraélesztéssel. Sokan úgy gondolják, a banda csak „haknizik” és jó pénzt keres azzal, hogy a Pantera név nagyon jól cseng, és szinte bármelyik fesztiválon eladható headliner fellépőként – kivéve a Rock am Ringen és a Rock im Parkon, de erről inkább Anselmo tehet. A banda viszont nemigen törődik a negatív hangokkal, ugyanis 2023 decemberében újra színpadra álltak és az utóbbi két évben – Magyarországot is érintve – körbeturnézták a világot. 

A turné és a „halott tagok és legendájuk előtti tisztelgés” – ahogy a megmaradt duó nevezi – olyan jól sikerült, hogy nagyon úgy tűnik, ez a felállás tartósabb lesz egy egyszeri „csodánál”. A banda ugyanis január 21-én, Helsinkiben megkezdte 2025-ös Európa-turnéját, miután lezavartak egy gyors kört Nagy-Britanniában is, az újjáalakulásuk után először. A magyar állomásnak, két évvel a dupla barba negrás megőrülés után – a Papp László Sportaréna adott otthont, ahol a texasi groove metal fenegyerekeknek a szintén texasi, crossover thrashben utazó Power Trip és a michigani punk/metal Child Bite melegítette be a színpadot és a közönséget. 

Tovább

Rituális rémtettek üveges csirkeszemekkel

január 31., 19:40 Módosítva: 2025.02.01 12:50

A Nem az a punk, aki… című punktörténet két kötetéhez elkészült a hanglemezes kiterjesztés is, ami persze saját lábán is megáll. Léteznek olyan könyvek, amelyekhez CD-ket mellékeltek kísérőajándékként (például a Pokoli aranykor című plakátokat bemutató képes albumhoz), de vinyllemezt nem szokás, mert a hagyományos LP-ket a méretük miatt nem lehet összecsomagolni a könyvekkel. A Trottel most megcsinálta, csak éppen külön-külön kell összevásárolni a hozzávalókat.

Persze előfordult, hogy hagyományos lemezeket adtak olvasnivalókhoz, gondoljunk csak a Kolobok című szovjet gyerekújságra, amelyben voltak papírvékony, kék színű hanglemezek, amelyeket csak a Gum Áruházban vásárolt lemezjátszón volt érdemes meghallgatni, minden más készüléket hazavágott. De vajon vannak-e olyan magyar könyvek, amelyekhez így vagy úgy, de dukált vinyllemez?

Logók a szeren

Persze, például a Czobor–Horlai-féle angol nyelvkönyvekhez nagylemez, míg Sas József, Józsi, hol vagy? című könyvéhez kislemez dukált. (Az Ottawan Hands Up! című diszkóslágerének Sas-féle feldolgozása a maga nemében izgalmasabb volt a punkok gagyi átiratainál.) De a Nem az a punk, aki… Vol. 1 – Magyar punk 90’s című vinylalbum a könyv arculati elemeit felhasználó önálló kiadvány. A borítón egy 1956-os lyukas zászlót látunk, de ezúttal nem maradt üres a lobogó közepe, a koronás címert látjuk benne az Isten, haza, család szlogennel. Bizonyára utal Arturo Vega az amerikai elnöki pecsétet karikírozó Ramones logóra. Vega azt mondta, hogy mivel Johnny Ramone baseballfanatikus volt, a sasnak a nyilak helyett baseballütőt adott a karmai közé.

Sose bízz egy punkban!

Ilyen geg nincs a Nem az a punk, aki… coverén, viszont a lemezen található programon igen. Az album hátoldalán található definíció szerint – Hungarian 90’s punk, hardcore compilation – a lemez tartalmaz hardcore-t is, de a nyolc előadó közül csak a Leukémia a HC-zenekar. Ők a Trottel kiadásában 1993-ban megjelent lemezükről, a Közel a fejhajlító géphez című albumról adtak két dalt (Haláltánc, Kamion, ha közeleg), ezek a válogatás zeneileg legkomplexebb, legizgalmasabb felvételei, a legprofibbak viszont az Auróra (Viszlát, Iván) és a Prosectura (Ha már nem leszekNyomok a homokban) dalai, nem véletlen, hogy e három zenekar futott be komolyabb karriert a nyolc előadó közül. Ugyanakkor felmerülhet az a kérdés is, hogy miért nem sikerült jobban megmutatnia magát a többi előadónak is?

Tovább

Megrendezték saját halálukat, végül mégis őket verték át

január 30., 11:56 Módosítva: 2025.01.30 15:13

Ha igazak azok az állítások, amelyek szerint az Elvis Costello és T Bone Burnett alakította The Coward Brothers nem más, mint egy transzatlanti szélhámos páros – a halálukat is megrendezték –, akik talán vérrokonok, talán nem, akkor a rock and roll tényleg a legnagyobb svindli. Legalább is erről győzködi a hallgatót az Audible podcastcsatornáján elérhető, háromrészes The True Story of The Coward Brothers című zenés hangjáték.

Ha minden igaz – vagy ha semmi –, akkor Henry és Howard Coward féltestvérek karrierjét Smiley Doc Snipson, egy cirkuszi erőember és szerencsejáték-függő indította el. Henryt 1956-ban fedezte fel egy texasi szórakozóhelyen, akivel szerződést kötött. Henry egy turné során találkozott elveszettnek hitt féltestvérével, Howard Cowarddal, akivel aztán rock & roll kislemezeket készítettek a Justice Recordsnak.

Ó, testvér, merre visz az utad? 

Ezek a bizonyos dalok a maguk módján sikert arattak, de egy idő után mégis hanyatlásnak indult a Coward Brothers karrierje. Snipson, a menedzser kitalálta, hogy

megrendezi a duó eltűnését, elhiteti a közönséggel, hogy repülőgép-szerencsétlenségben haltak meg a tengeren.

A tesók ezután egy karibi szigeten bujkáltak, dalokat írtak, és kazettákat küldtek a kiadóknak, de a gonosz menedzser valójában csak kicsalta tőlük a jogdíjakat. Ha a zene is olyan jó, mint az alapsztori, akkor ne is csodálkozzunk azon, hogy a szórakoztatóipar annak idején csúnyán kihasználta a rock and roll két hajótöröttjét. A posztmodern pikareszk sztorival szemben, egy másik valóság szerint Elvis Costello és T Bone mint The Coward Brothers először 1985-ben dolgoztak együtt a The People's Limousine című kislemezen.

Nagy poptalálkozás

A két ikon 1984-ben találkozott először. Burnett előjátszó volt Costello szólóturnéján az Egyesült Államokban. Gyorsan összebarátkoztak, és együtt adták elő a ráadásszámokat, és már akkor The Coward Brothersnek nevezték magukat, és dolgozni kezdtek a fiktív háttértörténetükön. T Bone Burnett lett Costello 1986-os, King Of America című albumának társproducere, amelynek – minő véletlen – szintén most jelent meg a deluxe újrakiadása is.

A Kings Of Amerika Paul Simon Gracelandje mellett az 1986-os év legizgalmasabb albuma volt, hát persze, Costello a prémiumpop és az art-rock megkerülhetetlen idolja, és T Bone Burnett sem akárki. A hetvenes években Bob Dylan zenekarának gitárosa volt, Grammy-díjas filmzeneszerző.

Tovább
Bezárás