Trump úr klímapolitikájának margójára

Ha lesznek még ötven vagy száz év múlva történészek, úgy gondolom, „az ökológiai katasztrófa kiteljesedésének koraként” írnak majd ezekről az évekről, amikben éppen élünk. Ez lesz a vezérmotívum, ami mellett eltörpülnek, lábjegyzetekbe szorulnak a politikusok, csaták, olimpiák, a celebek viselt dolgai és mindaz, ami ma a nyilvánosságot megtölti. Persze, éppen ezért az embereknek alighanem kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy történészkedjenek. 

Viszont az ökológiai katasztrófa, a világvége ugyanakkor remek üzlet is, nem csupán ijesztő tény (szerintem tény, persze erről is folynak viták, amikben szintén jókora üzleti potenciál van). A fogyasztói társadalom lelkesen termeli és zabálja („termelő zabálás”, írta erről József Attila) a legkülönfélébb katasztrófanarratívákat. Ezek három alaptípusát (én is az egyikbe tartozom) próbálom röviden jellemezni. Egyvalami közös bennük: valójában nem a világvégéről szólnak, hanem rólunk, a társadalmunkról. És ez, ha úgy tetszik, egyfajta garancia is a világvégére. 

Ne legyen igazam.

Aprócska hír, hogy Tibetben – hivatalosan a Kínai Népköztársaság Tibeti Autonóm Területén, amely nagyjából annyira autonóm, mint a Magyar Zárt Körű Részvénytársaság Népi Felülete, Németh Szilárd, csak sokkal szebb – évről évre egyre korábban és egyre melegebben köszönt be a nyár. 

A nyár beköszönte alapvetően mindig örömteli hír, a nyár olyan, mint Gombóc Artúr önképe, mindenki szereti, vagy legalábbis majdnem mindenki. Főleg azok, akiknek kevés jut belőle – annak idején az inuitok közé küldött első hittérítők kétségbeesve kértek vatikáni jóváhagyást, hogy a poklot a bevett szokásoktól eltérően hideg, szeles helynek írhassák le, mert a forróság és a nagy tüzek érzékletes képe még a végén sátánimádókat farag a megváltandó eszkimókból. Az engedélyt persze megkapták, hiszen ők a pokoltól való félelmet árulták, márpedig a pokoltól való félelem mindig akkor a legkelendőbb, ha a pokol roppantul hasonlít az adott valóságra.

A tibeti nyár – olyan ez, mint egy Boris Vian-regény címe – mindazonáltal azt jelenti, hogy Tibetben, közel négyezer méteren gatyarohasztó meleg van. Évek óta rekordmelegeket mérnek, olyan melegeket, amikre még a legöregebb lámák sem emlékeznek, bárhogy is verik őket a kínai titkosrendőrök. Márpedig a kínai szabályozás szerint a 22 fok fölé emelkedő napi átlaghőmérséklet hivatalosan nyárnak tekintendő. (Emeljünk kalapot egy olyan rendes ország előtt, ahol még az évszakokat is precízen előírják.) Lhászában a hőmérséklet az utóbbi években 25 foknál is több volt, néha 30-ig is felkúszott, ami – nyár ide, nyár oda – bizony inkább katasztrófát jelent (a katasztrófa részét), mint felhőtlen örömöket, strandlabdát, jégkrémet és más efféle nyári vigasságokat. De így tálalva – hurrá, nyaralunk! – a katasztrófa is rögtön vidámabb. Pedig a tibeti régió felmelegedése – Délkelet-Ázsia vízkészletének egy jelentős része tárolódik ott megfagyva – katasztrofális következményekkel fenyeget a világ legsűrűbben lakott területein és persze globálisan is. Az már csak hab a tortán, hogy klimatológusok kimutatták például az amazóniai erdőirtások közvetlen hatását a tibeti gleccserek fokozott olvadására, és nem csak úgy, mint a káoszelméleti közhelyekben – valaki köhécsel egyet Pekingben a KKP Központi Bizottságában, és Orbán Viktor a Karmelitában adót vet ki a malacperselyekre –, hanem direktbe, pacekba. Minden mindennel összefügg, ez alapvetően egy kis bolygó, csak akkor tűnik roppant nagynak, ha a MÁV szokványos menetidejéből indulunk ki.

De persze a tibeti nyár remek dolog. Pozitívan is nézhetjük. Megfogalmazás kérdése az egész.

 Vannak világvége-tagadó, világvége-relativizáló és világvégefüggő fogyasztók. (Én például ez utóbbiak közé tartozom.)

A világvége-tagadóknak a legegyszerűbb eladni a világvégét, egyszerűen azt kell nekik bizonygatni, hogy mindig volt globális felmelegedés, az üvegházhatás pozitív dolog, hiszen az üvegházak arról híresek, hogy gyönyörűen nőnek bennük a szobapálmák, és színes papagájok szórakoztatják a közönséget, a felolvadó permafroszt helyén majd végre kukoricát és más hasznos dolgokat lenget a balzsamos Zephyr, az örök jég alól előkerülő talajból pedig olyan energiahordozók és nyersanyagok termelhetők ki, amelyek segítségével a szép, napos idő még tovább fokozható. „Ha meg nem nő rendesen a mi acélos búzánk az északi sarkkörön túl, akkor majd kissé kitoljuk ezt az északi sarkkört” – mondhatta volna Sztálin elvtárs Liszenko elvtársnak, ha olyan hülye lett volna, mint Donald Trump. 

Hogy, ugye, mindenütt lesz világvége, de Magyarországon nem. Itt is lehetne, ha az ellenünk fenekedő háttérhatalmak sikerrel járnának, de nem lesz. Megállítja a kerítés. Ehunniában minden nagyon jó, holnap is minden nagyon jó lesz, tegnap is eléggé jó volt már – régebben voltak gondok (erről szól a Himnuszunk is, nincs mit tagadni rajta), de mi azokat már gyökerestül, amint az köztudott. Nagyon meg vagyunk elégedve, ha meg emelkedik a tengerszint, végre ingyér’ lesz tengerpartunk, nem kell érte az olaszokkal bizniszelni. A hétvégére országszerte meleg strandidő várható átmeneti esőkkel a vetésnek, és persze a Normafánál kiadós havazás. Természetesen időközben özönvíz és szárazság Afrikában, áradás és aszály Indiában, kánikula Tibetben, onánia Oslóban (azok a perverz skandinávok!), tornádó Kansasban. De itt nem. Ez itt nem Kansas. A világot ellepő balesetekben, kataklizmákban, szerencsétlenségekben magyar áldozatokról nem érkezik jelentés. Az áldozatok jelentéstelenek.

Egyszerű, instant fogyasztásra szolgáló, vidám UV-színű műanyagba csomagolt termék.

A világvége-relativizálás már összetettebb dolog. Különféle, szinte már testreszabott világvége-forgatókönyvekkel dolgozik. Megakadályozási és túlélési stratégiákat árusít egyénre lebontva. Hátránya, hogy leginkább a nyugatosodott, viszonylag tehetős társadalmak viszonylag tehetős rétegeinek értékesíthető, ám éppen ez adja a vonzerejét is. A lényege, hogy nem pusztán a világvége kerülhető el („még éppen időben vagyunk, még van öt [tíz, húsz, száz…] évünk, 23 óra 59 perc van, de még nem éjfél”), de apróbb mágikus szertartásokkal (fogyasztói szokásaink szimbolikus reformjaival) a világvégét előidéző társadalmi-termelési rend, a fogyasztói kapitalizmus is fenntartható marad. Így életünk totális megváltozását megelőzhetjük, ha gondosan, hittel végezzük új rituáléinkat, valamint – mert az igazi hívő mindig szem előtt tartja mások megváltását is – környezetünkben lelkes térítésbe kezdünk.

Ez a fajta világvégebiznisz, ha egyszer beindul, tulajdonképpen önfenntartó, sőt – afféle MLM-ideológiaként sokszorozza meg magát. Alaptézise az, hogy a globális, társadalmi szintű problémákat perszonális, egyedi problémákként mutatja be, és a rituális és jelképes kényelemáldozatokért cserébe önfelmentést, sőt egyfajta fensőbbségtudatot kínál. Ezt azután kiterjesztve akár társadalmi szinten is átélhetővé válik, amikor a nyugati, posztindusztriális társadalmak fogyasztói lenézően vagy éppen dühösen mutogatnak azoknak a területeknek „tudatlan, elmaradott” tömegeire, ahová országaik – vagy inkább ország-multicég fúzióik – a szennyező ipari termelést exportálták. Hiszen, úgymond, egy ócska robogóval a hengerműbe dolgozni járó kínai proli vagy egy pálmaolajcégnek esőerdőket irtó borneói paraszt sokkal nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után, mint a bio-fairtrade-ökotudatos boltokban vászonszatyorba vásároló jólszituált és iskolázott nyugati városlakó.

Ez a világvége-árucikk is sokszínű, de már árnyaltabb, újrapapír-csomagolásának színei inkább visszafogottak, mint rikítók, meleg pasztellek, nem kikeribenettonzöld és telekommagenta; érdekes, kreatív, sokkal több aktivitást vár el a végfogyasztótól, mint az előző.

És van, persze, a harmadik réteg, a világvégefüggők, akiknek semmi sem jó. Nem hiszik el, hogy a világvége csak humbug, de nem is tudnak felhőtlenül örülni annak, hogy a világvége megakadályozása valójában milyen jó móka. Magamról tudom, hogy ez is egy fogyasztói réteg, hiszen én is idetartozom. Mivel a világvége egy globális és totális termelési mód, a kapitalizmus következménye, ez a réteg kétségbeesetten globális és totális – lehetőleg antikapitalista – alternatívákat keres. Ám ezek az alternatívák – gondoljunk csak az ökológiai diktatúrára, ami egy teljesen új, ipartalanított termelési és életmódot lenne hivatva bevezetni, és ezzel alighanem azonnalivá tenné a globális társadalmi katasztrófát – nem túl vonzóak. Márpedig, bár ez a réteg meg van győződve arról, hogy a világvége elkerülhetetlen (én is meg vagyok), hogy belül kerültünk már a kataklizma eseményhorizontján, mégis keresi a kiutakat, vitatkozik, olvas és újraolvas, konferenciázik, ír – fogyaszt. Sosem hittem volna, hogy klimatológiai szakcikkek terminológiáját fogom kiszótárazni, mert gőzöm sincs róluk, vagy érdeklődéssel fordulok a történeti éghajlattan felé, ami igazán sosem érdekelt.

Ráadásul az egészben még csak sok örömöt sem találok, hiszen ez a fajta világvége-árucikk éppen komor, kissé persze hübriszes, fekete csomagolásával tűnik ki a többi közül. Spleenes, mint egy Novalis-vers, mint egy újspengleriánus Nyugat alkonya. Ez is ad egyfajta önhittséget (azt mind a három ad), de ez inkább a haldokló hipochonder öntudata, hogy na ugye, ő megmondta.

Hogy mi a megoldás? Hogy van-e valami megoldás, lehetséges-e a világvége elkerülése? Ez már nem a világvégebiznisz területe. (Egy filozófus ismerősöm szerint az egész csak a méltóságteljes halálról szól – márpedig én nem hiszek a jó halálban.)

Ha (ha!) az emberiség túléli ezt a katasztrófát, egészen máshogy fog élni, egészen másmilyen lesz, mint ma. De addig is a világvége eladható (ahogy mindig is eladható volt, vallások, szekták és lunatikusok árucikke, amit még az sem erodált, hogy sosem adtak rá rendes garanciát).

Egyszóval: a világvégebiznisznek csak a világvége vethet véget. A többit majd meglátjuk, ha lesz mit és lesz kinek. 

Kívánok mindnyájunknak jó éjszakát és persze kellemes nyaralást!

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:   A Nyang folyó völgye Tibetben, Kínában 2012. augusztus 11-én. Fotó: Costfoto / NurPhoto / Getty Images)