A zsidó tanácsok tagjai kollaboránsok voltak, vagy embermentők?

Hazánk 1944. március 19-én történt német megszállását követően az ország számos pontján alakultak előbb a német, majd a magyar hatóságok utasítására a helybéli izraelita közösségek vezetőiből álló zsidó tanácsok.

A zsidó tanácsok megítélése kezdettől fogva igen különböző: egyesek őket is felelősnek tartják a vészkorszak borzalmaiért, mások viszont inkább az embermentő tevékenységüket hangsúlyozzák. Az eltérő értelmezések árnyalását tűzte ki céljaként a fiatal történész és publicista, Veszprémy László Bernát a Jaffa Kiadó gondozásában frissen megjelent és az eladási listák történelmi kategóriájában rögtön igen előkelő helyet kivívó Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944–1945 címet viselő könyvében.

A napjainkban a Mathias Corvinus Collegium Corvinák elnevezésű online tudásbázisának főszerkesztőjeként dolgozó Veszprémy széles ismeretekkel rendelkezik a magyar zsidóság történelmét és kultúráját illetően. Többek között említést érdemel, hogy 2016-tól 2018-ig a Szombat című zsidó politikai, kulturális és tudományos folyóirat munkatársa volt, 2019 és 2021 között a Neokohn izraelita internetes hír- és véleményportál főszerkesztő-helyettesi posztját töltötte be, mindemellett pedig 2019-ben ugyancsak a Jaffa Kiadó közölte Gyilkos irodák címmel a magyar közigazgatás holokausztban játszott szerepéről szóló művét.

Most közzétett munkájának alapvetése, hogy bár a magyar zsidó vezetők már 1944 márciusa előtt lényegi információk birtokában voltak a Harmadik Birodalom népirtó politikáját illetően, mégsem tehetők felelőssé a borzalmakért. Tényleges hatalom ugyanis nem volt a kezükben, amellyel komolyabb ráhatásuk lett volna az eseményekre, „vergődő statiszták voltak”, akik mindössze kisebb könnyítéseket és engedményeket tudtak eléri. Számos esetben pedig maguk is a haláltáborokban végezték, ahogyan azt a kötetben idézett Gondos Lajos, a simapusztai zsidó rendőrség – ennek a szervezetnek a gettón belüli élet szabályozásában volt szerepe – parancsnoka megfogalmazta: „úgy Lengyelországban, mint Szlovákiában a Tanács tagjai is éppen úgy áldozatul estek, és életükkel fizettek, mint a többi hittestvéreink. Azért a kis distanciáért nem érdemes gyávának lenni.”

A fentibbek ellenére a szerző szerint a zsidó elöljárókat mégis váratlanul érte az ország német megszállása, pontosabban az a vehemencia és kegyetlenség, amelyet a németek a zsidókérdés „végső megoldása” érdekében tanúsítottak. Egészen odáig ugyanis hitetlenkedéssel fogadták az Auschwitzról szóló híreket, amit jól szemléltet Szabó Ödön néhai békéscsabai neológ rabbi megjegyzése: „Van egy mondás, miszerint az ember nem azt hiszi el, ami van, hanem azt, ami szeretné, hogy legyen.” A gyűjtőtáborok felállításakor sokszor a zsidó tanácsokra hárult a beköltözés szervezése és felügyelése, illetve ismertek olyan esetek, amikor a vidéki gettókban (Szeged, Szolnok, Kolozsvár) a cionisták utasításai mentén a zsidó tanácsok válogatták ki az „értékesnek” ítélt zsidókat, akiket azután nem megsemmisítőtáborokba, hanem koncentrációs táborokba küldtek, noha Veszprémy szerint utóbbiak „szintúgy kegyetlen, potenciálisan életveszélyes” helynek számítottak.

A kötet egyik nagy erénye, hogy írója hatalmas forrásbázist tárt fel az elkészítése során. Az elsődleges források közül több fővárosi és vidéki állami és egyházi levéltárban folytatott kutatást, amin túl amerikai, izraeli, német, szlovák és ukrán levéltárak anyagait is beépítette. Ennek köszönhetően elmélyíti tudásunkat a vidéki zsidó tanácsok működésének történetét illetően, amely – az ottani hitközségek és azok irattárainak pusztulása okán – jóval kevésbé ismert, mint a bőséges dokumentációval bíró budapesti zsidó tanácsé. Mindebből pedig kirajzolódik a szemünk előtt Veszprémy azon megállapítása, miszerint 

Egyebek mellett pénzügyi támogatásokat folyósítottak nekik, futárszolgálatot tartottak fenn, információkat gyűjtöttek a honi zsidóság helyzetére vonatkozóan, valamint tiltakozó jegyzékekben fordultak az államhatalom képviselői felé, hol a gettósítások, hol a deportálások, hol pedig azon vidéki zsidó feljebbvalók ügyében, akiket letartóztattak.

A fővárosi zsidó tanács az embermentésekben is részt vállalt, amelyek közül a legsikeresebb Veszprémy szerint a mindmáig legvitatottabb megítélésű Koszorús-akció volt Budapesten 1944. július 6-án. Ismeretes, hogy azokban a napokban Horthy Miklós kormányzó közvetlen környezetében többen is attól tartottak, hogy Baky László és Endre László, a megszállókkal kollaboráló Sztójay-kormány belügyi államtitkárai a fővárosban összevont csendőralakulatok élén puccskísérletet terveznek az államfő ellen, amiért az elrendelte a deportálások leállítását.

Napjainkig tisztázatlan, hogy Baky és Endre valóban erre készültek volna, ám a szerző az általa feldolgozott források alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a puccskísérlet történetét a budapesti zsidótanács legfelsőbb köreiben találták ki, hogy megakadályozzák a fővárosi zsidók haláltáborokba szállítását. A lehetséges „veszélyre” Ferenczy László csendőr alezredesen keresztül hívták fel Horthy figyelmét.

Veszprémy a könyvében amellett szállt síkra, hogy a kormányzó ezt követően az államcsíny megakadályozása, de a fővárosi zsidóság megmentése céljából is utasította Koszorús Ferenc ezredest, az I. Páncélos Hadosztály vezérkari főnökét, hogy csapataival vonja ellenőrzése alá Budapestet. A szerző mindezt Vörös János vezérezredesnek, a Honvéd Vezérkar akkori főnökének az Amerikai Egyesült Államokban 1979-ben megjelent naplójára hivatkozva írta. Vörös ugyanis 1944. július 5-én arról értekezett a naplójában, hogy az államfő beszámolt neki a puccskísérlet híréről, továbbá közölte vele, hogy „szándékában van a zsidók további kiszállítását megakadályozni, azt akarja, hogy legalább a Budapest területén élő zsidók maradjanak vissza. A megfelelő belügyi szerveket ilyen értelemben kívánja utasítani”. Veszprémy szerint Vörösnek nem volt érdeke hazudni a naplójában, mivel abban önmagára rossz fényt vetett, amikor azt taglalta, hogy saját maga el akarta kerülni, hogy felfüggesszék a deportálásokat, és emiatt „politikai súrlódások keletkezzenek” a németekkel, mi több, még az izraelita honfitársaink vagyona is a megszállók kezére kerüljön.

Bár a Koszorús-akciótól függetlenül Budapest környékéről még nagyjából 24 ezer zsidót szállítottak Auschwitzba, a főváros hozzávetőlegesen 150 ezer fős izraelita közössége elől „sikerrel hárította el a pusztulás rémét” Veszprémy szerint a kormányzó parancsára történt közbeavatkozás. A szerző a korábbi emlékezetpolitikai csatározásokra reagálva amellett tört lándzsát, hogy nézete alapján „a zsidó tanács tagjainak szoros együttműködésével kifundált terv a magyar holokauszt legnagyobb embermentő akciója volt”.   

Miként kötete zárszavában Veszprémy is utalt rá: egyesek közülük valóban „túlságosan engedelmesek voltak”, vagy éppenséggel válogattak a gyűjtőtáborokba került hittársaik közül, számosan viszont aktívan cselekedni igyekeztek az embermentésekben. Ebből kifolyólag műve „végső soron kísérletet tett egy háború után szinte mindenki által támadott, ám érdemben csupán kevesek által vizsgált áldozati réteg, a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének megértésére”.

Jelen sorok szerzőjének véleménye szerint az ifjú történetíró legújabb, hiánypótló könyve ezt a feladatát betölti, így bátran ajánlható minden érdeklődő figyelmébe, akit a magyar zsidóság vészkorszak alatti sorsa foglalkoztat, a legfrissebb kutatási eredmények fényében.

A szerző az MCC Társadalom és Történelemtudományi Iskola kutatótanára.

(Borítókép:  1944. március 19-én hajnalban a német hadsereg alakulatai megkezdték Magyarország megszállását. Fotó:  MTI Fotó reprodukció)