A szappanoperák titka, ezért kattantunk rá régen mind

További Tudomány cikkek

Igazi függőség volt még pár éve is egy-egy jó brazil vagy török sorozat, és ma már ugyan a streaming dominál, az idősek és a gimnazisták még mindig nem vetik meg a délutáni szappanoperákat. Mi a titkuk ezeknek a végtelen hosszúságú, ismétlődő konfliktusokat tartalmazó történeteknek?

A harmincas évek amerikai szappanoperáit délután és nem főműsoridőben vetítették, és tisztítószereket gyártó cégek szponzorálták őket (a Procter&Gamble például), innen ered a becenevük is, a szappanopera. Az amerikai szappanopera célközönsége a mindenkori háziasszony volt. Ma már a sorozatok – a streaming miatt – ugyan kikoptak a fősodorból, ezek az objektíven és tudományosan-hivatalosan is egyszerűnek tekintett produkciók, azonban a jelenség még létezik, és ma már a pszichológia is megtalálta a magyarázatot, miért nézte boldog-boldogtalan, diplomás és szakképesítés nélküli, gyerek és felnőtt, férfi és nő a leginkább venezuelai, brazil, mexikói, amerikai telenovellákat.

Sőt, Ingmar Bergman is lelkes Dallas-néző volt.

Nyugat-Európában a középiskolások és a nyugdíjasok voltak a legnagyobb szappanopera-fogyasztók, de például Amerikában, Kelet-Európában, Ázsiában a lakosság minden korosztálya kapható volt a végtelen történetekre. Miért szegezett oda a képernyőhöz több millió embert a Vad angyal vagy a Rabszolgasors, az Esmeralda vagy a Dallas?

Szórakoztató sztereotípiák

A szappanoperák irreális és túlzó történetszálai a valóságtól teljesen elrugaszkodva erősítették az előítéleteket és a fekete-fehér gondolkodást. Az, hogy sokszor végtelen időtartamúak, szintén csábító bennük, többgenerációs közönséget vonzanak. Van, hogy valaki először a szüleivel kezd el nézni egy szappanoperát, majd kinőve a gyerekkorból egyedül folytatja.

A nézők érzelmi kötődését a hosszú együttlét, a kiszámítható, stabil jelenlét, az ismerős arcok, az összetartozás érzése megszilárdítja.

Az agyunk szívesebben kapcsolódik ismerősökhöz, így nem csoda, hogy a rajongók erősen kötődnek a szappanopera karaktereihez, akiket a hét több napján is rendszeresen nappalijukban üdvözölhetnek.

Az agyunkban található tükörneuronok nem tesznek különbséget a valódi emberek és a tévé képernyőjén látható fikciós karakterek között, ha kapcsolódásról van szó.

Ugyanazt a szereplőgárdát több évtizeden keresztül nézni érzelmi stabilitást jelent – különösen a mai bizonytalan és változó világban. A szappanoperák hosszúsága miatt a nézők jól ismerik a karaktereket, múltjukat, fejlődésüket, és akik stabilan követnek egy szappanoperát, még bennfentesnek is érezhetik magukat, mert az új nézőkkel szemben tudnak mindent. Intimitást éreznek a karakterekkel, és hogy ők is a fiktív képernyőcsalád tagjai, így ha baj történik valamelyik taggal, személyes tragédiának élik meg. Ha a szappanoperákat egész évben heti öt napon keresztül sugározzák, a rajongók jobban ismerik ezeket a karaktereket, mint akár saját rokonaikat, és intenzív érzelmeik igaziak lehetnek (emlékezzünk rá, amikor Isaura felszabadítására gyűjtöttünk).

Álproblémák a valódiak helyett

A filmmel töltött idő kikapcsolódást jelent, és átmeneti menekülést a való életből, a néző valaki más életének stresszére koncentrálhat, és nem a sajátjára. A szappanoperákat azért is szeretjük, mert emlékeztetnek arra, hogy mások élete még keményebb lehet, mint a miénk – halálos betegségek, nőrablások, megcsalások. Ehhez képest mi az, hogy még mindig az 5 százalékos fizetésemelésért küzdünk?

Az erős érzelmek a fantázia és a valóság határának átmeneti elhalványulását eredményezhetik.

De szerencsére ez a ritkább. A legtöbb rajongó szét tudja választani a realitást és a szappanoperák világát. A cselekményfordulatok szórakoztatják a nézőket, de szerencsére ezen sorozatok évtizedek óta próbálnak egyre több igazi problémát felvázolni, például a függőséget, meddőséget, mentális problémákat, bántalmazást, veszteséget és a traumák következményeit.

(Borítókép: Mario Arango / Getty Images)