F. Tóth Benedek: Bukott diktátorok falva

Képtelen történet közepébe csöppentem. Nem akármilyen sztori. Lehet, hogy erről beszélni sem volna szabad, de annyira hihetetlenül hangzik, hogy muszáj megírnom.

Húzós év volt 2024, a vége is melós, de az ünnepek után volt egy szabadnapom. Egy külvárosi kocsmában üldögéltem, a helyiek pubnak mondanák. Tegnap még karácsony volt, ma meg a fél világ ide zsúfolódott. Az emberek vagy boldogtalanok, vagy a boldogságot keresik – vagy csak isznak, amikor erre lehetőségük támad.

A sarokban találtam helyet, a terem fénye oda alig világít be. A félköríves bokszban már ült valaki, de intett, hogy ketten is elférünk, és vihogva hozzátette, hogy még egy fél vietnámi lányosztálynak is jutna párna.

Asztaltársaságomról látszott, hogy nem azért van itt, mert szomjas. Kezét feles poharakból álló erdő közepén pihentette. Az üreseket ujjal tolta el magától, a telieket meg maga felé terelgette. Magában motyogott, aztán rám nézett. Az egyik poharat felém bökte. Az asztalra barackillatú pálinka löttyent, ő meg szentségelt, hogy kárba vész a drága. Úgy beszélt hozzá, mintha egy nőhöz szólna. Azt krákogta, hogy egy férfi szívét csak ez melegíti fel igazán, és noszogatott, tartsak vele. Nem fáj, tette hozzá.

Az ismeretlen vigyorgott, majd közelebb húzódott hozzám. No, nem kell félni, nem olyan vagyok, mentegetőzött, magában megbízom. És ha nem bíznék, akkor is… Mindegy már. Valakinek el kell végre… ki kell beszélnem, amit láttam. Aztán mondja meg maga, hogy normális vagyok-e, vagy megőrültem, mondjuk, az alapján, hogy ennyi mindent összeittam, biztosan az utóbbira szavaznék.

Egy ideig méregetett, mintha elbizonytalanodott volna, hogy tényleg mondja-e, vagy visszatérjen a pohárerdő rejtekébe, de aztán nagy levegőt vett, és mint aki egy szuszra akarna mindent elmesélni, belekezdett a történetbe.

Szóval, az úgy volt, hogy karácsonyra elutaztam a szüleimhez vidékre. A Bakonyon túl laknak, Béb és Homokbödöge között, Ugodon. Csöndes falucska, de történetünk szempontjából ez mindegy is. Várpalotán volt dolgom, és úgy döntöttem, átvágok a Tési-fennsíkon Csőszpuszta felé. A munka miatt két napja nem aludtam, hullafáradtan ültem a volánhoz. Pedig tudtam, hogy kávét kellene innom, a benzinem is kevés volt, de arra gondoltam, Zircen majd tankolok.

Alig hagytam el Palotát, amikor ólmos fáradtság tört rám. Az agyamra mintha köd ereszkedett volna, az utat is alig láttam. Folyton el akartam aludni, a műszerfalon a benzinlámpa meg úgy világított, mint valami kibaszott csillag. Alighanem elbóbiskolhattam, mert arra riadtam fel, hogy letértem az útról. Csodával határos módon nem mentem neki semminek, nem borultam árokba. Az autó egy vörös murvával felszórt erdei úton vitt. Erdészeké lehet, keréknyomok jelezték, hogy használják. Meg akartam fordulni, de nem is út volt az, hanem fák sorfala között futó egyirányú ösvény.

Így mentem egy darabig, érzésem szerint valahol az Öreg Futóné környékén járhattam, amikor egyszer csak háztetőket vettem észre, kéményükből füst szállt az égbe, majd megpillantottam egy jelzés nélküli benzinkutat. Ott, a semmi közepén. Ott, ahol szó szerint nem kellene lennie semminek. Se háznak, se benzinkútnak. Néztem a GPS-t, de mindenütt csak erdőt jelzett, még az útnak sem volt nyoma, amelyen álltam.

Az erdő megritkult körülöttem, és egy kisebb domb tetejéről olyan látvány tárult elém, amit képtelenségnek véltem. A völgyben egy komplett falucska bújt meg. Nem sok házzal, mindössze három-négy utcával, de a legfurcsább az volt, hogy a házak között egy zsinagóga állt, valamint egy ortodox, egy buzogányos és egy keresztes templom, és még egy mecset is, apró minarettel.

Betértem a benzinkútra. Még ki sem szálltam, egy idős alak sietett felém. Messziről kérdezte, hogy miben segíthet. Olyan szépen és választékosan beszélt, mintha könyvből tanulta volna. Amikor közelebb ért, csak akkor láttam, hogy nem is magyar. A magyarok legalábbis nem úgy néznek ki, mint ez az ember. Ráadásul esküdni mertem volna rá, hogy tudom, ki ő, csak a neve nem jutott az eszembe. Az arca ismerős volt. Tájékozott embernek tartom magam, követem a híreket, a világ eseményeit, talán ezért is éreztem úgy, hogy a férfi, aki előttem állt, és a névtábláján az állt, hogy Kovács János, a legkevésbé sem Kovács János.

A kutas mindenesetre megtankolta az autómat, kedvesen arról érdeklődött, hogy mi járatban errefelé, és még arról is értekezett, hogy idén sem lesz fehér a karácsony. Aztán bementünk a kasszához, de mielőtt fizettem volna, kávét is kértem, duplát, szigorúan elalvás ellen. S amíg a férfi kedélyesen főzte a feketét,

A férfi ekkor megállt, rám nézett. Úgy beszélt, mint egy színész, aki minden mondatát előre begyakorolta, ám zavarát így sem tudta leplezni. És ahogyan beszélt, és arról magyarázott, hogy ez egy ősi falu, s hogy az Árpád-kor óta élnek itt emberek, bevillant, honnan ismerős ez az alak. A szavak önkéntelenül buktak ki belőlem: maga kiköpött Evo Morales, Bolívia bukott elnöke, a férfi meg talán túlságosan gyorsan is rávágta, hogy ő Kovács János, a benzinkutas, majd visszafordult, hogy felszolgálja a kávét. Később már nem szólt hozzám, csak mosolygott, de láttam, arra várt, hogy igyam meg a kávét, és minél gyorsabban tűnjek el a kútjáról.

Tankolás után, bár azt kellett volna tennem, nem fordultam vissza. Begurultam a főtérhez, leparkoltam. Meglepően nyüzsgő élet, ünnepi vásár közepébe csöppentem. A feldíszített fenyőfa, a hanukagyertya és a gondosan megépített jászol körül bódék sorakoztak, kürtőskalács illatát éreztem, lacipecsenyés kínált sülteket, a törökmézesnél gyerekek gyülekeztek. Gondoltam, egy sült kolbász jólesne, de amikor megálltam a szakács előtt, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ő is ismerősnek tűnt. Faragó Miklós mesterszakács vagyok, szolgálatára, mondta, én meg mertem volna esküdni, hogy ő Nikola Gruevszki, Észak-Macedónia volt, börtönbüntetése elől elmenekült miniszterelnöke.

Úgy éreztem, mindenki engem figyel, de ez érthető volt, hiszen idegen voltam a faluban. Ráadásul szemmel láthatóan az egyetlen idegen. Életemben nem ettem ilyen gyorsan sült kolbászt, szinte egyben, rágás nélkül betoltam, majd egy kopaszodó, szemüveges, ékes magyarsággal beszélő férfitól vettem forró teát, és nem tudtam másra gondolni, hogy ő Asif Ali Zardari, Pakisztán bukott elnöke, aki egykor korrupciós vádak elől menekült el hazájából. Az orvosi sátor előtt az Albániában megbukott politikus, Sali Berisha adott ügyeletet, a törökmézes pedig le sem tagadhatta volna, hogy ő Charles Taylor, Libéria véreskezű, bukott és háborús bűnökkel vádolt vezetője. Hiába kántálta tökéletes magyarsággal, hogy ide nézz, törökméz, fele cukor, fele méz, a számba keserűség gyűlt, a gyomrom összeszűkült, és próbáltam minél gyorsabban visszajutni az autómhoz. Azt eddig is tudtam, hogy Magyarországon letelepedési kötvényért schengeni tartózkodási engedély, letelepedési engedély jár, de olyat még nem láttam, hogy ennyi öreg bukott diktátor élne egyetlen faluban.

Mire a kocsimhoz odaértem, Fenyvesi zászlós állta utamat. A zubbonyán legalábbis ezt a nevet olvastam, de nem volt benne semmi Fenyvesi, s nemhogy magyar, de még európai sem. Esküdni mertem volna, hogy Jean-Bertrand Aristide, Haiti puccsal megbuktatott egykori elnöke kéri tőlem kifogástalan magyarsággal, hogy álljak arrébb, de mire elárulta volna, miért, a főtérre begördült egy kék színű furgon, rajta felirat, Bakony Kovásza Pékség, a járműből pedig, isten bizony!, ahogy most itt ülök, így történt, kommandósok szálltak ki, majd körbefogták a furgonból kilépő Marcin Romanowski volt lengyel igazságügyi miniszterhelyettest, és bekísértek a városházára.

Öt perc múlva már az erdőben jártam, magam mögött hagytam ezt a furcsa települést. Nyomtam a gázt, sűrűn néztem a visszapillantót. Nem követtek. A szívem még Zircnél is dobogott, infarktus kerülgetett. Apáméknál beálltam a garázsba, attól féltem, utánam jönnek, felismerik az autót. A karácsony gyorsan eltelt, és most itt ülök, és egy vadidegennek mesélek egy olyan faluról, amely lehet, hogy nem is létezik, csak a fantáziám szüleménye. Lehet, hogy kevesebbet kellene dolgoznom, a végén tényleg bekattanok.

A férfi ekkor leküldött egy felest, a poharat az üresek erdejéhez tolta. Nem hisz nekem, ugye, kérdezte, én meg azt feleltem, hogy mindegy, hogy hiszek neki vagy sem, de ha ez a bukott diktátorok falva ott van a Bakonyban, akkor erről már alighanem minden újság írt volna. A férfi ekkor felkacagott, megivott még egy felest, és az alkoholtól elnehezült fejét az asztalra ejtette.

Két napra rá Veszprémben volt dolgom, és hazafelé Várpalotánál lefordultam Csőszpuszta irányába. Lassan mentem, hátha észreveszem a vörös murvás bekötőutat, ami elvezet a bukott diktátorok falujába, de nyomát sem láttam. Az út kihalt volt, és Csőszpusztáig csupán egyetlen járművel találkoztam, egy kék színű furgonnal, de olyan gyorsan haladt, hogy esélyem sem volt arra, hogy megnézzem, mit írtak az oldalára. Csak annyit láttam, hogy valamilyen pékség. Aztán már a furgont sem láttam. Mintha ott sem lett volna. Mintha soha nem is járt volna arra.

A szerző Zsoldos Péter-díjas író, az Index főszerkesztő-helyettese, a kultúrarovat vezetője.

(Borítókép: Egy erdei út a Bakonyban. Fotó: Shutterstock)