42 év: a kor, melyben a nő felfedezi önmagát

Mottó: Csütörtökönként adj fasírozottat férjuradnak, mert hanem teszed, aznap éjjel álom szemedre nem jövend.

Hát igen, van, akinek máig ez a mózesi tízparancsolata, és ha ez egy év alatt, vagy inkább egy élet alatt egyszer hibádzik, mert egy szimpatikus ebnek adtuk oda a boltból hazafelé cipelt darált húst, s így férjurunk csütörtöki menetrend szerinti fasírozottjának lőttek, nem is merünk a színe elé állni. Az úr színe elé. Mrs. Bradshaw ezen a csütörtök estén nem nagyon mer az úr, Mr. Bradshaw elé állni, vagy legalábbis mielőtt odaáll, a fasírt helyett a puszta tükörtojással és a rósejbnivel, jó mély levegőt vesz. Mindenesetre ez a jó mély levegő egy új élet kezdetének ígérete.

Nagy idő telt Willy Russell darabjának születése, és a kultikussá vált 1989-es angol–amerikai film, Lewis Gilbert alkotása és mai korunk között, persze valójában épphogy csak egy szemhunyás, ám, a férfi–női szerepek átrendeződése, a női érdekérvényesítés, az életfelfogás, az egyenjogúság és a jóllét mint az egyik legfőbb mozgatórugó és életvezetési tényező alaposan átírta a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkat. Lewis Gilbert rendező pedig bevonult a filmtörténetbe.

hanem gyereket szül, osztályvezető lesz, pályát módosít, férjhez megy, elválik, vállalkozik, bikramjógára vagy dzsesszbalettra jár, önmegvalósít és a csúcsra tör, ne adj' isten, államfő lesz. Egyszóval mozog az élete, nem pedig áll, mint a 37 fokos nyári levegő vagy a liverpooli férjes asszony, Shirley Valentine napi rutinba merevedett mindennapi létezése. Persze ma is van vidéki Magyarország és vidéki Anglia, ma is van falu és kisváros, ahol más az időszámítás és az (egykor volt?) társadalmi elvárásokra való fittyet hányás mértéke, de ma már egy negyvenkét éves városi nő a legritkább esetben sem temeti magát a háztartásba és férje kiszolgálásába úgy, hogy egykori lénye utolsó leheletével tudja csak magát onnan kirántani.

Pedig Shirley Valentine-nal, vagyis Mrs. Bradshaw-val ez történik, meg a véletlen, merthogy a váratlan görög tengerparti utazás képében eljövendő kibontakozáshoz és az ezzel járó drámai személyiségváltozáshoz azért a barátnőn keresztül vezet az út. Egy megnyert keresztrejtvény pályázat, egy váratlan ajándék, egy görögországi út, ám a kibontakozás már egyéni erőt és kivitelezést igényel.

Egyszerű az alaphelyzete a Centrál Színház monodrámájának, melynek sikeréhez annak címszereplője, Balsai Móni nagyban hozzájárul. A rendező, Ujj Mészáros Károly és a színház nyilván bekalkulálta ezt a nem csekély tényezőt, egyik legnépszerűbb színésznőnk elbűvölő személyiségét, lehengerlő életrevalóságát, sokoldalúságát, meggyőző erejét és színészi játékának hatását. És jól is tette.

Willy Russel a világ színpadait bejárt, s ott frenetikus sikert arató darabjával azonban a nagykönyvben megírt angol munkásosztálybeli háziasszonysorson túl

mely más-más kontinensen, országban, vidéken és szocializációs közegben nyilván másként szól, de ismerjük azokat a nőket, akik életüket áldozzák egy voltaképp megnevezhetetlen cél érdekében, miközben nemcsak ruháik színe fakul kis az évek során, de önnön lelkük is beleszürkül a monotonitásba, a meglepetés, kaland, kihívás és váratlan fordulatok nélküli létezésbe. Akik évtizedek óta valamilyen láthatatlan kód vagy elvárásrendszer mentén élnek, nem véve tudomást arról, hogy a világ változik körülöttük és ők maguk is változnának, ha figyelnének belső hangjaikra. Hát ez az, ha figyelnének. Shirley Valetine azonban figyel, és bár külső segítséggel, de megnyomja a vészcsengőt.

A Shirley Valentine az önmagunkkal való találkozáson túl az attól elválaszthatatlan szabadság színdarabja is, a bátorságé és merésé, azé a nagy kérdésé, hogy ha akár csak egy nyaralás erejéig, de meg merjük-e tenni azt, amit meg szeretnénk, le merjük-e győzni önmagunkat, mely önmagunkat valójában nem is legyőzni kell, hanem épp eredeti formájában megtalálni. Mert ahogy az ifjúkori, középiskolás Shirley Valentine-ban, mindannyiunkban ott van a szemtelen, lázadó, életvidám, provokatív lény, aki az életet párbeszédre hívja, próbálgatja, játszik vele, míg nem betagozódik valamiféle társadalmi, családi stb. rendbe, és akkor ennek a játéknak vége. Pedig nem kéne, hogy vége legyen.

Shirley Valentine-ban egy véletlenül kapott repülőjegy és egy véletlen találkozás izzítja fel a bátorságot, mely először csak egy görögországi tengerparti nyaralásig, majd önmaga lelki-szellemi-szexuális megtalálásáig, végül az ottmaradásig tart, s innentől a férjnek, gyerekeknek, a világnak kell majd hozzá alkalmazkodnia, ha meg akarja őt találni, szerezni, szeretni, a világnak kell követnie őt, és nem fordítva. Az önmagunkra találás döbbenetes energiákat és pszichés felszabadultságot ad, mely a szerelemmel kapcsolatban is örök igazságokat fogalmaz meg, például azt, amikor az ember immáron nem a másiktól való függést keresi a dologban, hanem az életbe szerelmes, s önmagába, s innentől kezdve voltaképp tök mindegy, ki a partner.

a munkásosztály lélekölő mindennapjaiba, a szegényes lakásba, a bevásárlószatyrok, konyharuhák és idejében az asztalra tett vacsorák kis rádiuszú körforgásába, innentől a szabadság van, a felhőtlen szabadság, amihez kellett az a húsz év önnön vállalt rabság, ezt azonban senki másnak nem róhatja fel az ember, mint önmagának.

Az egyre népszerűbb, legkülönfélébb szerepeiben egyre több arcát megmutató színésznőnek a Centrál színpadán egy teljes este áll rendelkezésére arra, hogy egy az övétől valószínűleg jelentősen eltérő karaktert saját vonásaival, fantáziájával és színészi eszköztárával összefésüljön, a darabot végtelen empátiával és energiával teszi színésznőként színpadra, a bejárt útból elsősorban az önmegvalósításra, az ahhoz szükséges bátorságra és az út végén álló fényre fókuszálva. Belőle még nem kopott ki az akarás, mint Shirley Valentine-ból és akárhogy próbál olykor tenyeres-talpas proli lenni, a benne lévő fény miatt a finomságát semmilyen körülmények közt nem veszti el. Shirley Valentine-ként nagy utat jár be a cekkerektől és a némaságtól az önmagával történő aktív perbeszédig, olyan ívet vázol egy bő óra alatt, mely a valóságban csak hosszú évek munkájával sikerülhet. És akkor is csak a bátraknak.

(Borítókép: Balsai Móni a Shirley Valentine fotóspróbán 2022. április 26-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)