És köszönöm mindezt Szeredás Emerencnek

azajto ea horvathjudit net-3860
2022.06.06. 15:32 Módosítva: 2022.06.06. 15:50
Az Örkény színház előadása szokatlan, koncertszínházi formában dolgozza fel Szabó Magda leghíresebb regényét, Az ajtót, melyben tapintani lehet a női jelenlétet. Kritika.

Mostanra elmondhatjuk: hosszú évek tiszteletre méltó, nem mindig célba érő törekvése után a zsigerekre és a lélekre ható színház összeért a szellemet mozgatóval az Örkény színházban. Korábban láttunk ott is erősen intellektuális, európai trendeket követő, formakereső vagy épp -bontó, mégis összességében unalmas előadást, melyen kívül maradtunk, ami azt bizonyította, hogy az intellektuális színház önmagában kevés. Molnár Ferenc A hattyú című csodálatos művének színpadra tevése és máig tartó frenetikus sikere bizonyította, 

ösztönök és lélek felkorbácsolódása nélkül nincs színház,

legyen az bármennyire modern, trendi vagy intellektuális. Szabó Magda mára egyre nagyobb pályát futó műve, Az ajtó az Örkény olyan kísérlete, ahol az újat mondani akarás, az átdolgozás, a forradalmian új kivitel nem ment az emberábrázolás és a katarzis rovására. Ahol valódi új forma született, és ez a forma nem ölte meg az eredeti művet, hanem úgy emelte meg, hogy annak minden értékét megtartotta.

Pogány Juditnál jobbat elképzelni sem lehetne

Szabó Magda Az ajtóval − ahogy Szabó István különös erejű filmadaptációjával is – beírta magát az örökérvényű klasszikusok sorába, mely sornak az a sajátja, hogy nem kell újraértelmezni, mindig, minden korban, minden körülmények között megállja a helyét, méghozzá azért, mert érvényes és mélyen emberi.

Ennek dacára az Örkény színház javarészt női alkotókból álló stábja (Gáspár Ildikó rendező, Ari-Nagy Barbara dramaturg és Matisz Flóra Lili zeneszerző) Szeredás Emerenc történetének mégis merőben új formát adott emlékkoncert alcímű műfaji megjelöléssel, mely még a nyitottabb színházlátogatókban is első hallásra döbbenetet vált ki. Ha ugyanis valakitől, hát akkor az egész életét tragédiája feldolgozásával töltő és mások szolgálatába állító háztartási alkalmazottól semmi sem idegenebb, mint egy koncert rockzenével és verbunkos népdallal, hogy az I Can Boogie-ról meg a Hazám, hazám modernített verziójáról már ne is beszéljünk.

És mégis, olykor a merészség, ha átgondoltsággal és főleg lélekkel párosul, képes a műfaji újjáteremtésre, ahogy az Örkény előadása is. Jegyezzük meg azért, hogy ennek, mint ahogy a rendező Gáspár Ildikó bevallása alapján az alapkoncepciónak is

elengedhetetlen része volt Pogány Judit személye, akinél jobb Emerencet képzelni se lehetne,

és akinek különösen mély empátiára épülő színészi nagysága nélkül ez az előadás sem az lenne, ami.

Az Örkény produkciójának középpontjában, ahogy a regénynek és Szabó filmjének is, ez a titokzatos, traumákkal terhelt életű asszony figurája és énjének megfejtése áll, s végül arra a konklúzióra jut, hogy ez az individuum megfejthetetlen, tehetünk ugyan megfejtésére intellektuális, verbális vagy racionális úton kísérletet, fölösleges, mert aki két ikerhúgát látta meghalni, anyját pedig egy kút mélyén odaveszni, s ezzel kell továbbélnie, annak mindenfajta további élete ennek a traumának a lehetetlennel egyenlő feldolgozására tett kísérlet, illetve ennek következménye lesz.

Az előadás másik fő szála Szabó Magda és Emerenc cseppet sem egyenrangú, problémákkal és elhallgatásokkal terhelt viszonya, melynek nem egyenrangúsága mindkét irányból érvényes és értelmezendő. Emerenc életigazságai, miszerint az írónő nem hőse, hanem rabja a munkának, s minek élni, ha már senki nem örül az embernek, felülírnak minden intellektuális megközelítést és cizellált létfilozófiát.

Pogány Juditról tudható, hogy életében is volt egy a Szabó Magda, és Emerencére kísértetiesen hasonló kapcsolata Etával, a két elemit végzett cseléddel, aki élt már, amikor a művésznő megszületett, egész életét végigkísérte, Pogány Judit pedig ott volt a halálakor, így keretezve azt a történetet, azt a kötődést, melyet egy interjúban élete legerősebb kapcsolatának nevezett. Pogány enélkül is el tudta volta játszani Emerencet, de a küldetésében sok hasonlóságot hordozó csabaduli asszony megformálásában bizonyára ez is segített.

Az alázat és sebzettség kevercse, a közeledés-távolodás lélek írta dinamikája, az írónő küzdelme önmagával és Emerenccel a központi vonalai az Örkény Színház előadásának,

mely zenés mivoltának nem a modernizálás, hanem inkább a dimenzióváltás a célja, a történet minden eszközzel, jelmezekkel, díszlettel és zeneileg is el van emelve, másik dimenzióba küldve, a fekete-fehér ruhákkal és a díszletekkel tulajdonképpen az űrbe lőve, ezzel is jelezve, hogy Emerenc nem ebből a világból való.

Kibomló jellemek

Szandtner Anna is tökéletes rendezői döntés az írónő szerepére – ő is az alapkoncepció része volt Gáspár Ildikó fejében –, s ahogy legtöbbször korábbi örkényes szerepeiben, teljesen intellektuális alapon közelíti és ábrázolja Szabó Magdát, kiváló ellenpontját adva a zsigereiben létező Emerencnek.

Mindazonáltal a kolosszeumos díszletet kissé szájbarágósnak, túl monumentálisnak érzem, még akkor is, ha a tudás, a műveltség, a kultúrába vetett hit, tehát Szabó Magda szellemi szférájának, írói monumentalitásának szimbólumaként jelenik meg Emerenc tökéletesen zsigeri, már-már ufójellegű világával szemben. 

Az előadás gyakorlatilag kettejük kapcsolati dinamikájára és már-már költői különbözőségére épül,

minden egyéb szereplő ezt a duót hivatott díszletbe rendezni. 

Vajda Milán Szobotka Tiborja tökéletesen hozza az írónő árnyékában élő, önmagában alig létező, tökéletesen jellegtelen figurát, hálátlan egy szerep, mert nem szabad látszani, és ez sikerül is neki.

Patkós Márton, aki legutóbb a 150 országban látható, a rendszerváltásról szóló sorozatban, A besúgóban futott, illetve fut nagyot, itt egyetlen szó nélkül, pusztán mozgással, gesztikulációval, fizikai és persze szellemi jelenléttel játssza Violát, az írónő kutyáját, aki jó kutya módjára levesz mindent, és nem tud nem közel kerülni a valódi főszereplőhöz, Emerenchez.

Matisz Flóra Lili zenei matériája igen gazdag, a Baccara Yes Sir, I Can Boogie-jától Jacques Brel Ne me quitte pas-jáig terjed, erős meglepetésekkel, olykor ugráló szerkesztéssel, még Erkel Bánk bánjának Hazám hazámja is berecseg a térbe, szerencsére nem felcsendül, az ízlésesen modernizált verzió épp a felcsendüléstől ment meg minket.

Az előadás terjedelmes, de nem hosszú, van íve, kibomlanak a jellemek és a helyzetek,

különös tekintettel Emerenc gyermekkori tragédiájára, illetve az ajtónyitási és a megalázási jelenetre,

mely a kulcsa mindennek, Emerenc méltóságvesztésének, ami szerencsétlen, ám jellemző módon mégis az írónő érthető és kényszerű önzésének következménye lesz, ki mondana le ugyanis egy televíziós közvetítéssel egybekötött díjátadóról, különösen akkor, ha sokáig nem volt a rezsim kegyeltje, s a díszes eseményt végre munkássága elismerésének érzi.

Az előadás mind zenei, mind térelrendezési és díszletelemeivel, fekete-fehér jelmezeivel távolítani próbál, ám a színészi játék és a Szabó Magda-mű olyan erős, hogy nincs az a gépezet, mely a lélek történéseiről elvonná a figyelmet. A Szeredás Emerenc-emlékkoncert nemcsak az Örkény, de az évad egyik legerősebb produkciója, a grúz Doiasvili rendezte vígszínházi Sirállyal vetekszik, és megőrzi azt az alapvető tételt, hogy legyünk bármekkora szellemi nagyságok, fussunk be bármilyen nagy írói, tudósi vagy egyéb karriert, az igazi hősök láthatatlanok, akik egy életen át alázattal mossák a világ szennyesét.

(Borítókép: Horváth Judit)