Az orvosok azt mondták édesanyámnak, nem élem meg a tizennyolcat

A 63. Év Sportolója Gálán önt választották az Év parasportolójának. Mit jelent a kitüntetés?

Nagyon nagy meglepetés volt, egyáltalán nem számítottam rá. Egyrészt a koromból adódóan sem, másrészt pedig általában ebben a kategóriában paralimpikonok szoktak győzni. De amennyire meglepett, ugyanannyira örültem is neki, nagy megtiszteltetés, hogy engem láttak a legjobbnak.

Megható köszönőbeszédében úgy fogalmazott, hogy a betegség diagnosztizálása után kilátástalan és keserves éveket élt át. Mi adott erőt a talpra álláshoz, hogyan birkózott meg a teljesen új élethelyzettel?

13 éves voltam, amikor diagnosztizálták a vesebetegségemet.

Szerencsére nem így történt, most 57 éves vagyok, de ehhez nekem is rengeteget kellett hozzátennem. Nagyon jó orvosokkal és dietetikussal találkoztam, de abban az időben a magyarországi veseátültetési program még gyerekcipőben járt. Előírtak egy 40 grammos fehérjediétát, ami rendkívül megterhelő volt, 

Ennek köszönhetően viszont a méreganyagszintem és a vérértékeim majdnem teljesen normalizálódtak. Tehermentesíteni akarták a hólyagomat, így három hónapig állandó katéterem volt, viszont amikor kivették, nem tudtam pisilni. Kanadából kaptam egy hólyagpacemakert, ezek a dolgok sem könnyítették meg a mindennapjaimat... Nem volt egyszerű, de nagyon fiatalon, nagyon hamar be kellett látnom, hogy nincs más út. Mindent elolvastam a betegségről, és mivel akkor már létezett veseátültetés, ez tartotta bennem a lelket, hogy talán eljuthatok a transzplantációig.

A betegsége előtt is sportolt?

Igen, több sportot is kipróbáltam, tornáztam, asztaliteniszeztem, úsztam, úttörő és középiskolás koromban lőttem is – innen jött a biatlon –, aztán viszont, amikor ez az egész kiderült, onnantól nem kaptam versenyengedélyt. Természetesen ettől függetlenül mozogtam és folyamatosan sportoltam tovább, egészen 32 éves koromig, akkor kerültem művesekezelésre.

Azóta még több ilyen orvosság létezik, de az én szempontomból ez is nagy mázli volt. És bár jó esélyeim voltak, de négyszer volt akut vesekilökődésem, aztán még további három műtétre is sor került...

Nehéz ilyet kérdezni, de volt olyan, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább?

Igen, pont az imént említett kilökődéseket és műtéteket követően.

De pont amikor ennyire mélyponton voltam lelkileg, akkor jött be az osztályra egy lány, aki akkor jött haza Manchesterből, a Szervátültetettek Világjátékáról. Ott hallottam először a szervátültetettek sportjáról, azonnal el is döntöttem, hogy nekem ott a helyem, van lehetőségem visszakapni valamit a fiatalkoromban elvesztett álmaimból.

Jól veszem ki a szavaiból, hogy ha nincs a betegség, akkor is a sportban képzelte volna el az életét?

Igen, bár azt nem tudom, hogy olimpikon lettem volna-e, ahhoz kivételes képességek kellenek. Nekem jó képességeim vannak, de nem biztos, hogy kivételesek. A fogyatékossportban is kellenek hasonló tulajdonságok, mint az ép társainknál, de nyilván nálunk teljesen más a mezőny. Viszont attól, hogy a múltunk, a paramétereink mások, ugyanúgy meg kell dolgozni a sikerért. 

Mennyi idővel sportolhatott újra az operációt követően?

Miután hazakerültem a kórházból, decemberben jelentkeztem az akkori egyetlen egyesülethez, a Magyar Transzplantáltak Kulturális és Sportegyesületéhez, márciusban pedig már kaptam egy meghívót az első versenyre. Sopronban volt, úgy voltam vele, hogy elmegyek, megnézem. Addig szervátültetettekkel csak kórházban találkoztam, akik azért általában nem mindig voltak túl jó állapotban, ott viszont életerős, egészséges, sportos transzplantált emberek vettek körül. Az egy kulcspillanat volt, 180 fokos fordulatot vett az életem.

Mindig is tudtam, hogy a mozgás a legjobb gyógyszer, amikor pedig újrakezdtem az úszást, azt vettem észre, hogy aznap, amikor úsztam, nem kellett bevennem vízhajtót, heti három edzést követően pedig gyakorlatilag egy hónap múlva teljesen abba is hagyhattam. Normalizálódtak a vérnyomásértékeim, a szteroidoktól átalakult testem kezdte visszanyerni régi önmagát, és ezzel én is saját magamat. Ez volt 1996-ban, egy évvel később pedig már ott voltam Sydney-ben a nyári játékokon, ahol az úszás mellett asztaliteniszben is indultam.

Hogy jött képbe a síelés?

Szmodits Gábor veseátültetett sporttársam – aki sajnos már nincs köztünk – nagyszerű sífutó volt, ő figyelt fel rám. Tudta, hogy korábban lőttem, odajött hozzám és azt mondta, menjek el vele egy edzésre, mert szerinte nekem jól menne a sífutás és a biatlon. 

Síelni egyébként mindig is szerettem, van is erről egy vicces történetem. Főiskolán bekéredzkedtem a testnevelés szakosok sítáborába, nagyon jó fej volt a szervező tanár, azt mondta, hogy ha marad hely, elvisznek. Szerencsére maradt, így mehettem én is Szlovákiába, ahol az utolsó napon volt egy verseny. Ha már ott voltam, nyilván elindultam, és mindenki nagy meglepetésére megnyertem a tesisek előtt. A tanárnő az Év Sportolója Gála után rám is írt, hogy gratulál, és hogy a mai napig emlékszik arra a táborra, és büszkén meséli ezt az anekdotát, hogy „zöldfülűként” mindenkit magam mögé utasítottam.

A 2020-as kanadai Szervátültetettek Téli Világjátékán a legeredményesebb magyar sportoló volt a megszerzett három aranyéremmel. Számított rá, hogy ennyire sikeres lesz, vagy önmagát is meglepte ezzel a remek teljesítménnyel?

Én lepődtem meg leginkább... Van olyan az ember életében, amikor minden sikerül, ez pont egy ilyen verseny volt. Érmeket korábban is szereztem, de három első hely csak egyszer, a már említett ‘99-es Salt Lake City-i Téli Játékokon jött össze.

Mennyire tér el az edzésük, felkészülésük vagy a versenynaptárjuk az ép társaikétól?

Nekünk évente egy nagy multisporteseményünk van. Egyik évben a Szervátültetettek Nyári Világjátéka, a másikban a Téli Világjátékok, illetve az Európa-bajnokság. 

majd a versenyek előtt az edzőtáborokban van lehetőség élesben készülni. Ahogyan a paralimipát, úgy ezeket az eseményeket is felhasználják arra, hogy rávilágítsanak a hátrányos helyzetben élők sportjára, és esetünkben a szervátültetettekre.

Azt is elárulta, hogy minden verseny után köszönetet mond ismeretlen donorjának és a jóistennek. Vallásos?

Nem, de biztos vagyok benne, hogy valaki azért fentről vigyáz rám. Én is próbálok magamra, de önmagában azt hiszem, ez nem lett volna elég. 

Nemcsak sportolóként, hanem a Magyar Szervátültetettek Szövetségének elnökeként is sokat tesz a szervátültetettek sportjáért. Hogy érzi, milyen lehetőségei vannak ma Magyarországon a hátrányos helyzetű atlétáknak?

Mi nemcsak sport-, hanem érdekvédelmi és kulturális szövetség is vagyunk. Van egy betegedukációs programunk, amiért Brüsszelben díjat is kaptunk.

Egyébként mindig is közösségi ember voltam, öten vagyunk testvérek, alighanem ez innen eredeztethető. Általános iskolában, gimnáziumban és a főiskolán is vezettem valamilyen közösséget, és amikor 1997-ben hazajöttem Sydney-ből, az akkori szövetség elődjének elnöke, Székely György meglátta bennem ezt a vénát, és beválasztottak az MTSE elnökségébe. Ezután megalapítottam a Szervátültetettek Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Sportegyesületét, összeszedtem a megyében több mint 30 transzplantáltat, és velük kezdtünk el közösen dolgozni. Aztán amikor Gyuri 2014-ben meghalt, alelnökként én vettem át a helyét az elnöki poszton. Azóta nagyon sok minden mást is csinálunk, ahogy mondtam, sokkal többek vagyunk egy sportszövetségnél. De hogy konkrétan a kérdésre is válaszoljak, szerintem abból a szempontból idén szintet tudunk lépni, hogy már nemcsak a budapesti, hanem a vidéki egyesületeknél is olyan edzéslehetőséget tudunk majd biztosítani a sportolóinknak, egyfajta bázist, amire régóta igény van.

Hány szervátültetett él ma Magyarországon?

Nagyjából ötezer, ebből körülbelül 10 százalékot tudunk bevonni a sportba. 

Ennek több oka is van, az egyik, hogy nem jelentenek minden potenciális donort. Magyarországon a vélelmezett beleegyezés törvénye van érvényben, ami azt jelenti, hogy ha valaki nem szeretné, hogy a szerveit halála után felhasználják, akkor a háziorvosánál tehet nyilatkozatot. Ha ne adj' isten odakerül a sor, hogy valaki agyhalott lesz, akkor az az első dolog, hogy ezt lekérdezik. Ha nincs nyilatkozat, akkor elindítják a donációs folyamatot.

A Paralimpiai Bizottsággal milyen viszonyt ápolnak?

A Magyar Paralimpiai Bizottság Köztestület az ernyőszervezetünk, amelynek tagja a Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB), a Magyar Hallássérültek Sportszövetsége (MHSSZ), a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség (MSOSZ), a Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny- és Szabadidősport Szövetsége (FODISZ), illetve mi, a Magyar Szervátültetettek Sport, Kulturális és Érdekvédelmi Szövetsége (MSZSZ). 

2022-ben az olaszországi Bormio ad otthont a téli játékoknak. Címvédőként egyértelműen a kanadai teljesítmény megismétlése a cél?

Jó lenne, de számomra elnökként már nem a saját eredményeim az elsődlegesek, sokkal inkább a szövetségi feladataimra koncentrálok. De a lehetőségeimhez mérten mindent megteszek majd a sikerért.

Mit üzen, mit tanácsol azoknak az embereknek, akik esetleg most élik meg a korábban már említett kilátástalan, keserves éveket?

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig fogok élni, tényleg voltak olyan időszakok, amikor nagyon el voltam keseredve, éjszakákat sírtam át. Mindenkinek keresnie kell egy jó példát, amibe kapaszkodhat. Nem véletlenül választottam bevonuló zenének az Év Sportolója Gálán az LGT slágerét: Nem adom fel! Soha nem lehet tudni ugyanis, hogy mikor jön egy olyan váratlan pillanat, ami mindent megváltoztat. És ha bármilyen lehetőség az ember elé kerül, azt ki kell használni.

Ezt a tanácsot pedig meg is fogadtam, e szerint éltem az életemet. Így ha eljön az idő, hogy végleg le kell adnom a kulcsot, akkor ha visszatekintek, tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, hogy kimaxoltam a lehetőségeimet.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)