Se idő, se civilizáció – Utazás a nomádok földjén

Belegondolt már abba, hogy milyen lenne, ha nem számolnánk az idő múlását? Nem lenne naptárunk, sem ébresztőóránk, akkor kelnénk és feküdnénk, amikor a természet arra jelzést ad. Szinte hihetetlen, de az eltűnőben lévő, ám még mindig létező nomád törzsek valahogy így élnek. Most egy magyar fotóművész, Tandel Eszter objektívjén keresztül pillanthatunk be ebbe az egyszerű, civilizációtól mentes világba.

Tandel Eszter Erdélyben született egy olyan multikulturális közegben, amely már gyerekkorától fogva nyitottságra, kíváncsiságra és elfogadásra sarkallta.

Bár azt mindig is érezte: jó lenne a világunk sokszínűségét másoknak is megmutatni, azt a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen kalandokba keveredik.

Fiatal fényképészként egy „véletlennek” köszönhetően kapott lehetőséget arra, hogy egy csapat részeként elindulhasson élete első nagyszabású expedíciójára, amely a Himalájához vezetett a nomád életmódot folytató changpákhoz.

Ez az élmény szinte drogként hatott az életére, azóta újabb és újabb utakat szervez a föld legkülönbözőbb pontjaira, a már említett changpákon túl beépült már többek között a sámánista nézeteket valló mongol rénszarvaspásztorokhoz, de járt a sasvadászatot folytató, illetve kecskepólózó kirgizeknél is. Utazásai alatt igyekszik a lehető legtöbb időt tölteni a helyiekkel, mert vallja, hogy csak így mutathatja be hitelesen az életmódjukat.

„Ahogy egyre inkább beleástam magam az eltűnőben lévő törzsek mindannapjaiba, beigazolódni látszott a feltételezésem, miszerint a világunk minden egyes szeglete egy teljesen egyedi hely, tele csodálatos emberekkel és érdekes történetekkel. Bejárni a nomádok földjét utazást jelent térben és időben is. Ez egy olyan felfedezés, amely rávilágít modern létünk kötelezettségeire, amellett, hogy ráébreszthet bennünket arra: mi az igazi boldogság, mi az élet valódi értelme” – mondta az Indexnek Tandel Eszter. Az alábbiakban a munkáiból közlünk egy összeállítást.

Ladak, India

Eszter első útja Indiába vezetett azokhoz a tibeti származású buddhista hívőkhöz, akik a dalai lámát követve telepedtek le a Himalája hegység ladaki régiójában. Pontos tartózkodási helyük sosem ismert – mint ahogy az a nomád népeknél lenni szokott –, de a changpák jellemzően 4000 méter fölött élnek, hogy pontosan milyen magasan, az az évszaktól is nagyban függ. A telet az „alacsonyabb” területeken vészelik át, ahol valamelyest közelebb vannak a civilizációhoz. A gyerekek ekkor járnak iskolába, ami ugyan nem kötelező, sokan élnek a lehetőséggel.

A felnőttek egy átlagos napja úgy néz ki, hogy amikor a nap felkel, kelnek ők is. Órát nem használnak, csak és kizárólag a természettel összhangban működnek. Ébredés után a férfiak kihajtják a jakokat és a pasmina kecskéket a legelőre, míg az asszonyok otthon maradnak, főznek, tejtermékeket készítenek, vigyáznak a kisebb gyerekekre és állatokra, illetve összegyűjtik az akolból a gyapjúszálakat, amelyekből aztán a kasmír alapjául szolgáló fonalat sodorják. Fontos, hogy ezek az emberek vallásuk okán sosem ártanának az élőlényeknek, nem nyírják meg őket, csupán kisimogatják belőlük azokat a szálakat, amelyek már egyébként is kihullanának.

Eladott portékáikért cserébe rizst, lencsét és szárított gyümölcsöt vesznek, méghozzá annyit, hogy az több hónapra elegendő legyen. 

Ami az egészségügyi ellátást illeti, az gyakorlatilag nincs. Sem gyógyszer, sem kórház, sem orvos. Az asszonyok sátraikban hozzák világra gyermekeiket, vajúdáskor az idősebb generáció tapasztalataira hagyatkoznak.

Mivel ezen a kopár vidéken fák sincsenek, nincs mivel fűteni, így a mínusz 30 fokos hidegben a csecsemőket kecsketrágyába teszik, ez az, ami meleget ad nekik. Az ürüléket a tinilányok feladata összegyűjteni.

Ilyen körülmények között a changpák viszonylag hamar rossz bőrbe kerülnek, ha valaki megéri a 60 évet, az már nagy szó, noha ők az éveket sem számolják, így a pontos születési dátumokkal sincsenek tisztában. Ha valaki meghal, a testét egy kőrakásra teszik, és hagyják, hogy azt az állatok széthordják. Nem túlzás azt állítani, hogy még a haláluk után is másokra gondolnak.

Annak ellenére, hogy nincs könnyű életük, és tisztában vannak azzal, a civilizált területeken mi hogyan zajlik, a mi életünket egy cseppet sem irigyelik. A changpák száma nem amiatt csökken, mert sok fiatal hagyja el a nomád életmódot. Az okok mögött inkább a globális felmelegedést sejtik, ami miatt egyre több állat pusztul el, ez pedig hatással van az emberi törzsekre is.

Kirgizisztán

A fotóművész második expedíciója Közép-Ázsiába, Kirgizisztánba vezetett. Eszter tapasztalatai alapján ide azért már egy picit bekúszott a civilizáció, az itt élő emberek ugyan nagyon büszkék arra, hogy ők nomádok, az ezzel együtt járó életmódbeli kritériumokat inkább már csak nyáron teljesítik, ekkor ugyanis egy speciális, nyárfából és marhabélből készített jurtában élnek, közel a természethez.

Télen jurtáikat maguk mögött hagyva felkerekednek, és közelebb költöznek a lentebbi tájakon fekvő tanyákra, falvakba, városokba, ahol a gyerekek iskolába járnak.

A felnőttek legfőképpen pásztorkodással foglalkoznak, kecskéket és bárányokat legeltetnek, melyekkel aztán a hatalmas állatpiacon kereskednek. A kirgizek lényegében húst hússal esznek, a muzulmán és sámánista vallásuk ezt nem is tiltja. Emellett szívesen készítenek lekvárokat, aszalványokat, cukros ételeket, még a kenyeret is édesen eszik, emiatt sok köztük a cukorbeteg.

Az egészségügy terén a természetes gyógymódok egyre inkább háttérbe szorulnak, probléma esetén jellemzően a legközelebbi faluban lévő orvost keresik fel. A temetkezés is hasonlóképp zajlik, mint nálunk, az elhunytakat földbe temetik. Az esküvő is hagyományosnak mondható, azt azonban megelőzi egy érdekes, számunkra ismeretlen szokás, a menyasszonyrablás. Ha egy fiatal férfi kinéz magának egy hölgyet, és képes betenni egy zsákba, akkor az onnantól a felesége, nincs apelláta, a törvények alapján ez a cselekmény nem is minősül emberrablásnak.

Az „udvarláson” túl a sport- és hobbitevékenységeik is meglehetősen meredekek. Nemzeti sportjuk a kecskepóló, amit ugyan lóháton űznek, a fociszerű játékhoz a labdát egy 35 kilós levágott kecske szolgáltatja.

Emellett ott van még a sasvadászat, ami szintén nagy múltra visszatekintő elfoglaltságnak számít. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a férfiak a sasfészekből kiveszik a nőstényfiókákat, majd háziasítják őket. Ezek a madarak hét-nyolc évig vadászként szolgálnak, majd szabadon elrepülhetnek. Azon túl, hogy a sasok nyulakat és kisebb állatokat simán elejtenek, a szarvasokat és a farkasokat is képesek megölni, mert pontosan tudják, hova kell csípni.

Tajga, Mongólia

Harmadik alkalommal Eszter a tajgából kapott egy kis ízelítőt, méghozzá Szibéria Észak-Mongóliába átnyúló vidékén. Talán mondani sem kell, hogy ebben a térségben a telek rendkívül hidegek, a mínusz 50 fok gyakorlatilag standardnak számít. A nomádok itt szintén gyakran, évente csaknem négyszer költöznek, mindig ott telepednek le sátraikkal, ahol a körülmények a legideálisabbnak tűnnek. A legzordabb hónapokat a fenyvesek között töltik, ahol viszonylagos a szélcsend. Az itt élő törzset összefoglaló néven tsaatanoknak hívjuk, ami nem a sátánokra utal, hanem nemes egyszerűséggel csak annyit tesz: „az ember, akinek rénszarvasai vannak”. A földön ők az utolsó népcsoport, akik még mindig rénszarvasháton közlekednek, az állatok tejével, bőrével kereskednek, ezek eladásával vásárolnak maguknak száraz élelmet, például lisztet, amiből aztán kenyérféléket, lángosokat készítenek, de esznek húst is, amit gyakran a sátraik „plafonjához” rögzítenek oda, ez számukra az úgynevezett kamra.

A kiskorúaknak itt szintén kötelező iskolába járni, így a táborokban – emiatt Eszter fotóin is – csak egészen pici gyermekek vannak. Az oktatás itt úgy működik, hogy télen a 6 évesnél idősebbeket rénszarvasháton leviszik a faluba, ahol aztán egy család fogadja be őket, és egészen az évszak végéig ott tanulnak.

Ebben a közösségben is mindenkinek megvan a feladata, a szülők – nők és férfiak egyaránt – felváltva legeltetik az állatokat, míg a legkisebbek azon szorgoskodnak, hogy visszatereléskor a már karámban lévő rénszarvasok ne szökjenek meg.

Ha valakinek baja esik, a legközelebbi faluba kell vinni, ahol azért van valamiféle egészségügyi ellátás, de a legtöbb problémára igyekeznek helyben megoldást találni. Ami a leginkább feladja nekik a leckét, az a gyermekelhalálozás, aminek a hátterében a gyakori hasmenés áll. Hogy ezt pontosan mi váltja ki, máig rejtély. A asszonyok ilyenkor a közösséghez tartozó sámánhoz fordulnak, aki képes kapcsolatot teremteni a szellemekkel, elhunytakkal. Hitük szerint a távozók az égben élnek tovább.