Kettőt jobbra, kettőt balra

Füst a zene, a kultúrház nagyterme kaptárként zsong. A parkett pulzál, a tömeg darabosan mozog. Káosznak tűnik, mégis ütemre megy a kettőt jobbra, kettőt balra, vagy még ez is összevissza, ringó nádas a plafon felé nyújtott karok sokasága. Odafent diszkógömb tükörlapkáin törik darabokra fény és hangulat. A hangfal ordít, a fiúk üvöltenek, a lányok felszegett állal, teli torokból éneklik, hogy „ha szombat este táncol, fejre áll az egész világ. / Minden mozdulata lángol, Travoltának érzi magát”.

Boldogság ez is. Izzadt, csapzott, felajzott, vággyal teli. Neotonos neonfényben fürdik az est, úvében villannak fogsorok és ruhára tapadt szöszök. A látvány beleég a retinába, így marad meg örökre a kiöltözött kamaszkor.

A fal mellett, az egymás mellé tolt széksor végén magányos árnyék ül. Talpa a földön, bal lábfeje ritmusra emelkedik, süllyed. Légdobos is lehetne, vibráló ujjai miatt meg zongorista. Hangtalanul énekel, a dallamot dúdolja, és közben a parketten táncoló Verát bámulja. A lány karcsú alakja fel-felvillan a tömegben, olykor mintha a sarok felé nézne, de ezt csak az árnyék gondolja így. Reméli.

Bécikém, itt az idő, huppan az árnyék mellé Karesz. Kigombolt inge alatt a teste gőzölög. Zihálva beszél, szinte ordít, és az árnyék pontosan tudja, hogy Karesz mit akar. Nem kérem le, üvölti vissza, és érzi, a hangja remeg. Ám Karesz nem tágít, az árnyék vállára támaszkodva magyarázza, hogy Sanyi egy senki, azt hiszi, hogy ő Pierre Cosso a Házibuliból; mondjuk, hasonlít rá, tény, de akkor is csak egy bunkó.

Az árnyék hálás a szavakért. Sanyiról tudna ennél rosszabbakat is mondani, mégsem mozdul. Karesz a fejét vakarja, hanyatt dől, majd valami olyasmiről értekezik, minden második szavát érteni, hogy a szerelemben az a jó és a rossz, igen, így, egyszerre, hogy a bátrakat még bátrabbá teszi, a gyávákat meg gyávábbá. Ő viszont tudja, mi a gyávaság ellenszere, különösen, ha a barátságról van szó. Merthogy a szerelemnél nincsen komolyabb dolog ezen a világon.

Ezt mondja Karesz, aki nem éppen úgy néz ki, mint Sanyi, akit az istenek alighanem kifejezetten azért teremtettek, hogy a nők még csak véletlenül se vehessék le róla a szemüket, és hívhatnák akár Adonisznak is. Karesz az árnyékra néz, majd Sanyira, megint az árnyékra, aztán így szól: lehet, ezt még megbánom, de érted teszem, barátom.

Az árnyék nyúlna Karesz után, de a fiú eltűnik a tömegben. A következő pillanatban megbomlik a táncrend. A káosz közepén, ott, ahol Vera és Sanyi táncol, kozmosszá formálódik a tér. Mindennek helye lesz. A táncolókból formálódó körnek és a középen egymásnak feszülő két alaknak. A hangfalakból üvölt a refrén, „Mikor szombat este táncol, szikrázik a szemüvege”... Sanyi és Karesz ritmusra üti egymást, az univerzum jó koreográfus, a dal végére pedig a kidobólegények is megjelennek a parketten.

A kibontakozó görög dráma sok nézőt vonz. A zene elnémul, a fények kigyulladnak. Kareszt és Sanyit ujjongó sorfal között vezetik ki a teremből. A dídzsé olyasmit hörög röhögve a mikrofonba, hogy elnézést az intermezzóért, a táncest folytatódik, s hogy a kedélyek megnyugodjanak, következzen egy szívhez szóló nóta.

A fény kialszik. A vaksötétben nincsenek árnyak, csak csönd és szuszogás. Béci felemelkedik a székről, óvatosan megindul abba az irányba, ahol Verát sejti. Szerencsére felizzanak az összebújós lámpák, szolid, lusta sugaraik Vera felé tartanak.

Béci megáll Vera mellett. A lány a büfébe indulna, de a fiú elébe fordul. Szabad, kérdezi, de amint Vera szemébe néz, tudja, hogy már évek óta szabad volna. Gyöngéden megfogja a lány kezét. Az érintés áramként fut végig testén. Minden, ami eddig rezgett benne, toporgott vagy remegett, most megnyugszik. Végtelenbe nyújtózó harmónia veszi körbe, és miközben Phil Collins édes-bús hanggal énekli, hogy „I’ve been trying, ooh, so long”, karjaiban tartva Verát úgy érzi, hogy a mindenségben ennél biztonságosabb hely nem létezik.