Michelisz Norbert: Mélyütés volt ez az év, el kell gondolkodnom

700 lóerő, hátsókerék-meghajtás, őrület

Három és fél másodperc alatt gyorsul 100-ra az elektromos Veloster, ami az erős TCR autókhoz képest is kiemelkedő, amelyek ugyanezt négy és fél-öt másodperc alatt teszik meg. Szembetűnő volt a különbség, ugyanis a demó alatt az én elektromos autóm mellett az idei évben használt hagyományos versenyautóinkkal Gabriele Tarquini és Luca Engstler rajtolt, és hát simán faképnél hagytam őket. Egyébként 200 km/h-ig is nagyon gyorsan felgyorsul a kocsi, de sajnos hamar elfogyott az egyenes, így 240 km/h körül már fékeznem kellett, mert úgy alakították ki a pályát, hogy a rajtkapun volt a hangsúly, azt mutattuk be több egymás utáni rajttal. Egyébként nagyon izgalmas már az indulás is, megy a visszaszámlálás, aztán piros, narancs és zöld lámpa, utóbbi jelzésénél felnyílik a kapu az autók előtt, és lehet kilőni.

Maga a rajtprocedúra nem túl bonyolult, viszont maximális teljesítménynél, ami 700 lóerő, ráadásul tisztán hátsókerék-meghajtással, nagyon oda kell figyelni, hogy ne pörögjenek ki a kerekek. Én már a bajnokság bejelentésének első pillanatától lelkesen figyeltem, hogy milyenek lesznek az elektromos túraautók, és a mostani első komolyabb találkozásom a technikával csak tovább fokozta az érdeklődésemet. Rendkívül erős, nézői szemmel is izgalmas autókról van szó, amelyek versenyzőként kihívást jelentenek, úgyhogy abszolút nyitott vagyok arra, hogy valamikor még szorosabb barátságot kössek velük.

A rajt megint rémálomszerű volt

Arra is jó volt a pénteki bemutató, hogy másnap lelkesen ültem vissza a jól megszokott i30 N TCR-be, hogy megpróbáljam szépen lezárni az idényt. Az időmérőn bejött a jóslatom, hogy az 5-10. hely közé érhetünk oda reálisan, és a kilencedik helyemnél sokkal több nem volt az autóban. Nem mondom, hogy ideális körülmények között nem lehetett volna még faragni valamennyit az időeredményekből, de annyit nem, hogy az helyezésekben jelentős előrelépést jelentett volna. Az első futam rajtja megint rémálomszerű volt, lefulladt az autó. Az előző versenyhétvégén ugyanez történt, és akkor egyből magamban kerestem a hibát, hogy túl agresszív rajtot akartam venni, de azóta kiderült, hogy technikai probléma áll a háttérben, egyszerűen nem volt meg a szükséges teljesítmény az autómban, hogy leküzdje a tapadási viszonyokat. Ezután a második és a harmadik futamon jobban csúsztattam a kuplungot, amivel borítékolható volt a közepes vagy gyenge rajt, de legalább el tudtam indulni, és nem ragadtam ott a rajtrácson.

A második versenyen így hiába indultam a második helyről, Magnus egyből megelőzött, utána pedig mögöttem Vernay és Azcona is sokkal gyorsabb volt. Próbáltam védekezni ellenük, de nem sok esélyem volt. Nagyon szerettem volna dobogóra állni, de úgy érzem, hogy az ötödik hellyel az elérhető maximumot hoztam össze. Az utolsó futamot élveztem a legjobban, időmérős körökkel üldöztem Tassi Attikát, csak azt sajnáltam, hogy a végén nem csaphattunk össze, mert vissza kellett lassítania az utolsó kör elején, pedig én annak a második felére terveztem, hogy megpróbálom megelőzni.

Nem ez volt a cél a tavalyi bajnoki cím után

Mindig próbálom megragadni a pozitív oldalt, és ha azt nézem, hogy a Hyundai versenyzői közül én végeztem a legelőrébb a bajnokságban, talán lenne is okom valami biztatót mondani, de őszintén szólva ez most sovány vigasz. A tavalyi bajnoki cím után nem az volt a cél, hogy a 13. helyen végezzek. Ez az idény egyszerűen csalódást keltő volt, és most, hogy vége, igazi övön aluli ütésként élem meg. Amíg tartott a szezon, egymás után jöttek a versenyek, vitt előre a lendület és a hit, hogy lehet ebből még egy szép villanás, egy győzelem vagy legalább egy dobogó, amire jó lesz visszaemlékezni, de most, hogy a végére értünk, csak ürességet érzek.

Az egész év a várakozásainkon aluli volt, eleve nagyon gyengén kezdtünk, aztán a Slovakia Ringig volt egy fejlődés, ami után azonban újra megtorpantunk, és nem tudtuk kihozni magunkból a maximumot. El tudom fogadni, hogy vannak nehezebb évek, de arra, ami idén történt velünk, nehéz magyarázatot találni. Az biztos, hogy most egy kis csendre van szükségem, hogy letisztuljanak bennem a dolgok, és kitaláljuk, hogyan tudok visszajutni újra arra a szintre, hogy a bajnoki címért küzdjek. Mert motivációban nem szenvedek hiányt, akár már ezen a hétvégén újra autóba ülnék, hogy bizonyítsak nektek és legfőképpen magamnak. Épp az a bajom, hogy ezt most egy darabig nem tehetem meg, de azon fogok dolgozni, hogy jövőre erősebben térjek vissza.

(Borítókép: Michelisz Norbert az aragóniai versenyen. Fotós: Paulo Maria / DPPI)