A magyar újságolvasási kultúrának – illetve valószínűleg nemcsak a magyarnak, hanem minden hasonlóan nyomorúságos médiapiacon így van – van egy egészen különös torzulása. A magyar újságolvasók jelentős része úgy olvas újságot, hogy a véleménycikkeket képzeli ténynek, a ténycikkeket pedig véleménynek. Ez így borzasztóan hülyén hangzik, úgyhogy fussunk is neki még egyszer.
Szörnyűséges magyar szokás lemondani valami szépről, csak mert egy kellemetlen ember hozzáért. Egy egészséges nemzet egészen biztosan nem tagadná meg nyelve szóvicceit, csak mert egy Geszti Péter megpróbálta mindet bekebelezni, a farosszériától a kankurenciáig. Mondjunk le a rapről, a lovakról, a jazzről, a Szigetről és Gryllus Dorkáról, mert ezekhez is köze volt ideig-óráig az egyetlen olyan embernek, aki megpróbálta az infantilis popzenét keresztezni a középkorú totyogással? Dehogy mondjunk. Inkább követeljük vissza, ami nem csupán a miénk, de mellé még jó is.
Nincs azzal semmi gond, ha az ember nem egyformán szereti hazája minden sportolóját. Ha egyformán szereti, az azt jelenti, hogy a sportsikeren kívül nem is számít semmi, minden egyéb körülmény és emberi tulajdonság jelentéktelen egy olimpiai vagy világbajnoki arany árnyékában. Így hát nem kell szégyenkezni, ha valakinek éppen Gyurta Dániel a kedvence a világverő magyar sportolók most már nagyon szűk mezőnyéből.
Amikor meleg van Budapesten, három túlélési stratégiát lehet alkalmazni. Elmenni nyaralni, élvezni a tök üres nagyváros nappalait és főleg éjszakáit, vagy keresni valami közeli állóvizet, és addig ülni benne, ameddig csak elkerülhető a munkába állás. Sajnos a Budapest közvetlen környezetében található tavak gyakorlatilag alkalmatlanok a strandolásra – bár az Omszki-tó nudista szekciója nagyon izgalmas lehet –, így muszáj felhajtani az autópályára.
Több száz ember kirúgása mindig szomorú. A közmédiából az utóbbi napokban futószalagon eltanácsolt alkalmazottak közül sokan kerültek most nehéz helyzetbe. Van köztük ötven feletti, akinek nagyon nehéz lesz új munkahelyet találnia, sokgyermekes családfő, akinek sürgősen valamilyen bevételi forrást kell keresnie, lusta semmirekellő, akire nem lesz szükség a munkaerőpiacon, és tehetséges fiatal is, akinek nyilván csak napokat kell állás nélkül töltenie. Sorsuk nemcsak abban közös, hogy egyszerre tették őket lapátra, hanem abban is, hogy talán az ő példájuk minden szakmabelinek beleveri a fejébe: magyar közmédiánál nem szabad dolgozni.
Az őszödi beszéd után az elmúlt héten újabb sokk érte a magyar közvéleményt. Nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy a magyar politikusok hazudnak, erre most, amikor már majdnem begyógyultak a Gyurcsány Ferenc által ejtett sebek, kiderül, hogy pénzért bárkivel összefekszenek. Ven Csia-pao kínai miniszterelnök látogatásának kapcsán százezrek ébredtek rá, hogy Orbán Viktornak nincs gerince. Szörnyű belegondolni mit fog tenni a magyar választópolgár, amikor rájön, hazájában létezik a korrupció.
Valami nem stimmel az olyan emberekkel, akik nem tudják elfogadni, hogy a pénzükért tényleg csak annak ellenértékét kapják meg. Sajnos Magyarországon sok ilyen ember van. Akik a fapados repülőjegy mellé fizetnek a teljesen értelmetlen gyorsított beszállásért, aztán a buszban állva várnak, míg a többi utas szép kényelmesen átsétál a beszállókártyákat ellenőrző személyzeten. Akik a McDonald’s-ban extra igényekkel állnak elő a hamburgerükkel kapcsolatban, és kelletlen pofát vágnak, amikor a pultos a kiszolgáláson kívül semmi másra nem hajlandó, viccelődve bájcsevegni pedig különösen nem.
Magyarország Európában gyakorlatilag páratlanul vízfejű ország, így a belföldi gyűlölet irányát is a szokatlan demográfiai helyzet határozza meg. Egy olyan országban, ahol a teljes népesség közel ötöde a fővárosban lakik, és ahol a második legnagyobb városban is alig tizedannyian laknak, mint a fővárosban, egyszerűen nincs elég ember a regionális torzsalkodásokhoz. A kapuváriak és a csornaiak persze ferde szemmel néznek egymásra, és Miskolc sem fog Nyíregyháza nyakába borulni soha, ezek azonban játszótéri hisztik az igazi ellentéthez képest. Budapest és a vidék itt soha sem szerette egymást.
Mindenkit mástól kap el a nagyvárosi gépszíj. Van, aki a széles kulturális- és shopping-kínálatnak örül, más már egy mozgólépcső látványától is összeszarja magát, és szerencsére jó sokan vagyunk, akik a hajnali négykor összefüggő taxisor közt dülöngélve cikázó vidám emberektől érzik, hogy igen, ezért érdemes nem valami vidéki putriban élni. 2011 nyarán Budapest legkozmopolitább pontja ennek megfelelően a VII. kerületi Kazinczy utca.
Május 14-én, szombat este Magyarország ismét nekifut, hogy megdöntse a Bayer Friderika által 1994-ben felállított csúcsot, és a 4-nél jobb helyen végezzen az Eurovíziós Dalfesztiválon. A fogadóirodák szerint Wolf Kati és a műfaj szabályainak megfelelően szörnyűséges, What About My Dreams című dala reálisan a kilencedik helyre számíthat, holtversenyben a finn indulóval, és az nem is lenne szégyen. Végülis Ádok Zolinak 2009-ben és Csézynek 2008-ban még a döntőbe sem sikerült bejutnia, ezt a feladatot pedig Wolf Kati már megoldotta.
Történelmet, médiatörténelmet és horrortörténelmet külön-külön is csak kevesen tudnak írni. Hogy valaki egyszerre mind a hármat tudja, az egészen egyedülálló eset. Természetesen a történelemben. Valaki, aki talán egy egyetemista Észak-Mexikóban, de az is lehet, hogy nem, most mégis képes erre a páratlan mutatványra.
Hipsterekről véleményt alkotni olyan nehéz, hogy a legtöbben meg sem próbálkoznak vele. Sőt, eleve olyan életet élnek, hogy azt sem tudják, mi az a hipster. Vagy a vélemény. Vagy az alkotás. Jobb mindenkinek a békesség!
Az ember már megsajnálná Daniel Cohn-Bendit EP-képviselőt, ha nem érezné, hogy a jelenleg éppen politikusként működő egykori diákvezér remekül szórakozik, miközben mosolyogva tűri a Magyarországról nyakába öntött moslékot. Cohn-Bendit a különböző álcái mögött valójában mindig is főállású provokátor volt, aki annál vidámabban lubickol, minél komolyabban képes felkapni valaki körülötte a vizet. Ahhoz azonban nem kell szimpatizálni se hősünk 68-as szélsőbaloldali, se mai öko-antiglobalista-baloldali nézeteivel, hogy tisztességes emberként az ő pártjára álljunk abban az egészen undorító kampányban, ami az utóbbi napokban Magyarországon őellene folyik.
Tehát mi a baj ezzel az Adidas-reklámmal, ami egyúttal az új Justice-szám premierje is volt? Igen, amiben Messitől Katy Perryn át az új-zélandi rögbiválogatottig felvonul mindenki, aki számít. Mármint azon a bajon túl, hogy ezek a grandiózus tornacsuka-hirdetések egyre fárasztóbbak, és az Adidas ráadásul egyszer már csinált egy ennél kettővel jobbat egy kettővel jobb francia elektronikus tánczenei duóval. A megfejtéshez vissza kell kanyarodnunk Lady Gagához.
Pepó Pál! Homoki János!! Czoma Kálmán!!! Lányi Zsolt!!!! Kávássy Sándor!!!!! Jaj, hát mégsem tűntetek el teljesen! Azonnal gyertek ide, öleljetek meg, ti ocsmány nyakkendős, kihízott nadrágú, drága emberek! Mindenki jól van? Nehéz évek voltak? Nézzétek, ez itt Gubcsi Lajos, szeressétek szívből! Ő az, aki megmentette a kipusztulástól ezt a csordányi őstulkot. Van még hely mindannyiótoknak a magyarok istenének ege alatt. Ma ünneplünk.
A Közraktár utcában a CET nem képes elkészülni, két kerülettel odébb a Tűzraktérből próbálják kitenni az őrült nyekergést zenének, a csiricsáré maskarákat divatnak tartó huligánokat. Két, egymástól látszólag független történet, valójában azonban a IX. és a VI. kerületben is az derül ki már megint, hogy mit nem lenne szabad csinálni Budapesten.
Vajon a sajt a mérgező? A paradicsom? A zöldsaláta? A buci? A fasírt? Az a kis szósz? Mindannyiunk érdeke, hogy nagyon sürgősen megtaláljuk a választ. A miniszterelnök úr világosan megmondta, hogy „aki a saját egészsége ellen játszik, az járuljon hozzá jobban a rendszer fenntartásához‟, beosztottai pedig egyértelműen rámutattak, hogy itt nagyon sokan kólával, sült krumplival és az átkozott hamburgerrel törnek a saját életükre. Mi van, ha pont a paradicsom a halálos összetevő? A végén még a lecsó után is adózni kell.
Mára viszonylag közismert tény, hogy a magyar popipar megszűnt. Nem olyan nagy kár érte. Belátható időn belül nem lesznek itt Illések, de még Eddák, Neoton Famíliák vagy Rapülők sem. A popszakma ma már nem karrierlehetőség, koncertek nincsenek, lemezeket nem vesz senki. Illetve hát vannak koncertek, és még mindig vannak magyar emberek, akik néhány lemezt megvásárolnak, ám az ő ízlésük e cikk keretein belül értelmezhetetlen.
Sokszor reklámoztak élő tévéközvetítéseket azzal, hogy a nézők most aztán tényleg történelmet láthatnak, esetenként pedig ez nem is bizonyult hazugságnak. Olyan történelmi eseményt viszont még senki nem látott tévében, mint az utóbbi napok kairói eseményei. Egyfelől mert ez most itt minden bizonnyal tényleg történelem, másfelől pedig mert ilyen fontos eseményről még soha nem lehetett ilyen látványosan és lebilincselően tudósítani.
Pokoli vízió kisért, most már több mint egy hete. Egy budai tájvédelmi körzetbe épített gigantikus villát látok, ahol a komornyiknak öltözött Csipak Péter nyit ajtót. Irtózatos méretű, lovagteremszerű helyiségben olyan jelenet zajlik, amely leginkább egy római orgia és Jay-Z Big Pimpin’ című videóklipjének kombinációja. A hiphop-bacchanália szereplői magyar filozófusok. Heller Ágnes aranyszínű bikiniben ül egy hatalmas trónon, előtte Vajda Mihály tart ezüsttálcát, amelyen kokainbetűkből Lukács György nevét lehet kiolvasni. Heller kaviárból készült, aranyozott százdollárost ragad, és egy slukkra felszippantja mind a 12 betűt. Csak egyet pislog, de én egy pénztárgép csilingelését hallom.
Két szakma van, amellyel kapcsolatban a legyakrabban szokás emlegeteni, hogy képviselőinek különleges hely van fenntartva a pokolban. Az egyik a politikus, a másik a píáros. Így nyilván nem meglepő, hogy e két szép hivatást kombináló politikai szóvivőség még Hyeronimus Bosch híres Gyönyörök Kertje-triptichonjának Pokol-szárnyára sem fért fel. És nem meglepő az sem, hogy a politikusság olyan magas fokára, ahova eddig csak Nyakó István tudott felkerülni, most Szijjártó Péter is felhág.
A végtelennek látszó drámának, amibe Magyarorország most belecsúszni látszik, volt egy különösen szánalmas pillanata a héten. Amikor Kiss Norbert, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Hivatalának vezetője elmagyarázta a nemzetnek, hogy a Schmitt Pál közeléből kikerülő szövegek elemi helyesírási hibáinak tulajdonképpen örülni kellene, hiszen ráirányítják a figyelmet édes anyanyelvünk ápolásának szükségességére.
2010 december 21-én hajnalban a magyar országgyűlés elfogadta a médiaszolgáltatásokról és tömegkommunikációról szóló új törvényt. Ez az egyszerűen csak sajtótörvénynek nevezett izé valódi borzalom. Ahogy a Társaság a Szabadságjogkért még relatíve finoman fogalmaz, súlyosan sérti a véleménynyilvánítás szabadságát és a sajtó szabadságát.
Két hét szenvedés után nagyon úgy tűnik, hogy a Való Világ negyedik szériáját már nehéz lesz megmenteni. A nézettségi adatok lehangolóak, ami különösen annak fényében meglepő, hogy a műsor azon az RTL Klubon fut, amely az utóbbi években még akkor is simán verte a Tv2-t, ha véletlenül valami jó műsorral próbálkozott. Ez a bukás pedig igen vidám hír mindenkinek, aki a gonosz multinacionális vállalatok népnyúzó médiapolitikája helyett az alulról szerveződő, anarchista önszórakoztatásában hisz. De tényleg!
Lehet keseregni a Fidesz eheti nyugdíjeinstandján, de mivel ez a cikk éppen a kesergés fárasztó mivoltáról fog mindjárt szólni, kerüljük most az ilyesmit. Foglalkozzunk azzal a két tanulsággal, amit most már tényleg illene levonni, ha ennyire didaktikusan próbálnak mindenkit rávezetni.
Úristen, majdnem elárulták a hazát. Centiken múlott a nemzet meggyalázása. Komolyan, emberek, ügyeljen már mindenki egy kicsit jobban, ez is majdnem elkerülte a figyelmünket, ha a Magyar Hírlap nem szól időben, itt álltunk volna meggyalázott hazával és elárult nemzettel. Itt lenne az ideje a legmagasabb szinten is feltenni a kérdést, majd meg is adni rá az egyetlen lehetséges választ: be kell nekünk akár egyetlen románt is engednünk ebbe a gyönyörű országba?
Napok, órák vannak hátra a Margit híd részleges átadásáig, és rendes budapestiként most illik egy kicsit szomorkodni valami fontos örökre elvesztésén. Nem kell többé gondolkodni, hogy a Petőfi és az Árpád híd közt hol érdemes nekivágni az átkelésnek. Nem lesz többé lehetetlen időpontokban lezárva mindkét alsó rakpart valamilyen érthetetlen munkafolyamat miatt. És megint lesz forgalom a Szent István körúton, ahol több mint egy éven át nappal is lehetett cigánykerekezni az úttest közepén.
Minden médiafogyasztónak van kedvenc műfaja. Van, aki a sportnál kezdi az újság bújását, más a tévéműsornál, megint más a véres-szexes bulvárhíreknél, és olyan aberráltak is vannak, akik 2010-ben véleménycikkeket olvasnak. Talán hóbortos különcnek tart mostantól a drága olvasó, de én a legjobban azt szeretem, amikor a média úgy összezavarodik, hogy még felháborodni és hisztizni is képtelen.
Voltak évek, amikor az volt a jani, aki minél többet tudott obskurus sorozatgyilkosokról, és a lehető legtöbb koncertfelvétele volt meg valami közepesen ismeretlen kultegyüttestől. Ez már így leírva is borzasztóan hülyén hangzik, pedig tényleg így volt. Alig másfél évtizede a popkultúráért betegesen rajongóknak nem volt még a kezük ügyében a végtelen tudás és a végtelen adat.
Elég nagyot kellett egy hírnek durrannia az utóbbi vöröiszapos napokban ahhoz, hogy bárki meghallja. Geréb Ágnes és az otthon szülés témája (csecsemők! életveszély! vérző nők!!!!) azonban akkor is foglalkoztatná az embereket, ha éppen világháború zajlana. És mindenkinek lenne is róla véleménye. Ahogy egy hölgyismerősöm mondta, miután a heti rendes terhestornája botrányba fulladt az otthon szülés kapcsán egymást legyilkosozó anyukák miatt, ennél már tényleg csak a cigány téma képes hevesebb indulatokat kiváltani a magyar emberekből.