München volt a minta a balassagyarmati túszdrámához

1973. január 7-én, vasárnap este tíz óra után néhány perccel a 18 éves Pintye András és 17 éves öccse géppisztollyal és pisztollyal túszul ejtett húsz diáklányt a balassagyarmati Geisler Eta Leánykollégiumban. A kétes hírnevű fivérek, akiknek a nevelésével a járási pártbizottságon személyzeti előadóként dolgozó anya sem sokat foglalkozott, a fegyvert és a lőszert apjuk, a helyi határőrkerületi párttitkár laktanyai páncélszekrényéből lopták el.

Szinte mindent megkaptak

Ha van bűncselekmény, amelynek meghatározó eleme a családi háttér, akkor a balassagyarmati túszdráma a sor elejére kívánkozik. Az apa szegénysorból indult, akit a sorkatonaság után – megfelelő iskolai végzettség híján – tiszti iskolába küldtek. Az egyenruhában nagy embernek érezte magát. Szorgalmasan vette a lépcsőfokokat, közben feleségül vett egy falubéli lányt, akit pártvonalon szintén kádernek szemeltek ki. Mindkettőjüket a karrier és a hatalom hajtotta. Három fiukra – Andrásra, Lászlóra és Tiborra – nem sok időt fordítottak. Beosztásuk miatt szinte egész nap távol voltak, jó anyagi körülmények között éltek, telt mindenre a fizetésükből. A nevelésen és a szülői szereteten kívül a gyerekek is megkaptak szinte mindent, amit csak akartak. Miközben az apa masszív alkoholista lett, a fiúk mind nagyobb balhékba keveredtek.

A fivérek elszabadult hajóágyúként viselkedtek, botrányt okoztak mindenütt, ahová csak betették a lábukat: iskolában, presszóban, moziban. A nagyobbik fiú, András kopaszra borotválta a fejét, bandában járt, és Balassagyarmaton kívül a fővárosban is megfordult. Aztán váratlanul elcsendesedtek, nem csináltak ribilliókat, mert készültek a „nagy bulira”.

A két nagyobbik testvér hónapokkal korábban elhatározta, hogy hatalmas balhét csapva elhagyja az országot. Azt tervezték, hogy túszokat ejtenek, és szabadon bocsátásukért cserébe pénzt és járművet szerezve Nyugatra szöknek. A túszejtés ötlete Andrásnak jutott eszébe az 1972-es müncheni olimpia túszdrámája kapcsán, amit elmondott néhány barátjának, de azok nem vették komolyan, így nagyobbik öccsét, Lászlót vonta be az akcióba.

– Felmegyünk Pestre, a Nagykörúton felülünk egy buszra, a sofőr elvtársnak pedig azt mondjuk: – Most pedig irány a Ferihegyre!

– Hogy gondolod? A busz teljes közönsége előtt?

– Hát persze, ha valakinek fegyver van a kezében, az parancsol mindenkinek!

Aztán változtattak a terven.

Tettük, amit mondtak

András és László vasárnap este tíz után fegyverekkel és más támadóeszközökkel simán besétált a lánykollégium első emeletére, ahol a téli szünetről visszatért húsz lány éppen aludni készült. A fivérek összeterelték a lányokat a 14-es szobába, és túszul ejtették őket. A hajnalban megszökött öt lány az utcán két járőrbe botlott, akik először nem is akarták elhinni a történteket.

Az egyik túsz, a leánykollégium lakója évtizedekkel később így emlékezett vissza az első percekre:

Felkapcsolták a villanyt, és kiabálni kezdtek, hogy ki az ágyból, és öltözzünk. Tettük, amit mondtak, bár akkor még nem gondoltuk, hogy ez véresen komoly. Néhány lány arra hivatkozva, hogy a mosdóba kell mennie, lement a földszintre, mert csak ott volt vécé, és így simán kijutottak a kollégiumból.

Kiugrott az ablakon

Balassagyarmaton szükségállapotot rendeltek el, és a helyi hatóságoktól a belügyi vezetők vették át az irányítást, a Pintye testvérek pedig megfogalmazták követeléseiket. A felsorolásban szerepelt lefüggönyözött autóbusz, repülőgép a Ferihegyi repülőtéren, kézigránátok, fegyverek, egymillió dollár, százezer nyugatnémet márka, négyszázezer svájci frank és az ország első emberének aláírása annak bizonyítására, hogy a pénzt önként adták nekik.

A várost egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók lepték el. A kollégiummal szemben levő épületekben mesterlövészeket helyeztek el. Az utcán hatalmas barikádokat emeltek. Eközben a szobában szörnyű állapotok uralkodtak. A lányok nem mehettek ki a mellékhelyiségbe, voltak napok, amikor órákig kellett a falnál térdelniük, és aludni sem engedték őket.

A negyedik napon az egyik lány az ablakhoz rohant, egy vödröt dobott ki, tele szeméttel, és hirtelen átlendítve magát kiugrott az ablakon, majd egy zászlórúdba kapaszkodva a járdára zuhant. Lábtörést szenvedett.

Az akció irányítói a helyi kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát, Samu Istvánt kérték fel túsztárgyalónak. Napokig a doktor vitt be élelmet és vizet a szobába, illetve közölte a kint lévőkkel a híreket. A fivérek mindvégig kitartottak képtelen követeléseik mellett, és azzal érveltek: mivel a hivatalos ideológia szerint a szocializmus legnagyobb értéke az ember, a rendszer nem engedheti meg magának, hogy akár csak egy túszt is kivégezzenek.

Hamar kiderült, hogy a rendszerellenes tüntetőkkel szemben magabiztosan fellépő rendőrség technikailag sincs felkészülve egy túszakció kezelésére. Bármennyire is hihetetlen, de nem volt épkézláb lehallgatóeszközük sem. Szabó László újságíró, a Kék fény című tévémagazin műsorvezetője 1989-es riportkönyvében elárulta, hogy az imperialisták segítettek:

A felszerelt, igen érzékeny, Angliából repülőgépen hozatott lehallgatókészülék, amelyet már este rátapasztottak a falra, nemcsak felerősít a parancsnokságon minden szót, hanem automatikusan rögzíti is, ha valaki a teremben megszólal.

A szovjet elvtársaktól kábító gázlövedékeket és hozzá rakétapisztolyokat kaptak, de kiderült, hogy használhatatlanok: senkit sem kábítanak el. Ezután a rendőrkapitány-helyettes gyógyszert kért a főorvostól, amivel elaltathatják a túszszedőket. Samu István azzal szerelte le az ötletadót, hogy egy elmeháborodottal szembeni kemény fellépés tűzharchoz vezetne, és halomra lőnék a gyerekeket.

Aztán január 12-én, pénteken az idősebb fivér óvatlanul az ablakhoz lépett, amikor több lövés is eltalálta. Percekig nemcsak a lányok, a rendőrök sem hitték el, hogy meghalt. A boncolási jegyzőkönyv szerint három találat érte: a jobb karján, a hasán és a mellkasán. Testvére azonnal megadta magát a szobába érkező rendőröknek.

„Úgy, ahogy ő látta jónak”

Az ügyészség a vádiratban letöltendő börtönbüntetést kért a túszdrámát túlélő Pintye Lászlóra, és a korabeli igazságszolgáltatás nem is sokat vacakolt az ítélet meghozatalával.

A Balassagyarmati Megyei Bíróság 1973. február 15-én, 20-án és 22-én zárt ajtók mögött tárgyalta az ügyet. A visszaemlékezések szerint a bíró sajátos felfogásban vezette a tárgyalást. Az egyik tanú utóbb elmondta:

A bíró, amikor feltette a kérdést, kikapcsolta a magnót, meghallgatta, hogy mit válaszolunk, majd azt mondta fel a mikrofonba, amit ő gondolt. Amikor az egyik lány elmondta az eseményeket, de nem elég drasztikusan, a bíró azt is rámondta úgy, ahogy ő látta jónak.

Egy másik áldozat arról számolt be, hogy a kihallgatáson és a tárgyaláson is nagyon féltek. Úgy kezelték őket, mintha a fiúk cinkostársai lettek volna. Elmondása szerint nem kapták meg azt a törődést, amire lelkileg szükségük lett volna. Sértő hangnemben beszéltek velük, ezért úgy érezték, mintha őket is meg akarták volna büntetni.

A bíróság az elsőrendű vádlottat aljas célból hivatalos személy ellen, több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete, lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés bűntette, légi jármű jogellenes külföldre vitelével történő tiltott határátlépés bűntettének előkészülete, valamint húsz rendbeli, aljas célból elkövetett, tizennégy esetben sanyargatással is járó, személyes szabadság megsértésének bűntette miatt

A börtönbüntetést Tökölön a fiatalkorúaknál, aztán Szegeden a Csillagban, Budapesten a Kozma utcában, majd Szegeden fejezte be, amikor is jó magaviselet miatt 11 év és három hónap után, 1984. április 12-én feltételesen szabadult.

Pintyén kívül négy további vádlottra szabtak ki szabadságvesztést. Az volt a vád ellenük, hogy bár tudomásuk volt a fivérek tervéről, nem jelentettek a hatóságnak. Egyikük emiatt négy év letöltendő szigorított börtönt kapott, de a legenyhébb büntetés is fiatalkorúak fogházában letöltendő nyolc hónap szabadságvesztés volt.

Szigorú hírzárlat

A túszdrámáról szigorú hírzárlatot rendeltek el. A történtekről a közvélemény csak utólag, az MTI néhány soros híréből értesülhetett, amelynek címe szerint „fegyveres banditákat tettek ártalmatlanná Balassagyarmaton”. A részletek azonban a későbbiekben is elmaradtak.

Hatala Csenge, aki 2015-ben Hírzárlat címmel könyvet írt a történtekről, beszámolt arról, hogy 

A külföldi sajtóra azonban a pártállam gyakorlott cenzorai sem tudtak szájzárat tenni. A Der Spiegel című német hírmagazin 1973 februárjában cikket közölt a magyarországi túszdrámáról. Nálunk viszont még csak érintőlegesen sem említették az akciót, mintha meg sem történt volna. Ehhez képest a Népszava 1989-ben arról írt, hogy „a balassagyarmati túszdráma annak idején erősen fölkavarta a közvéleményt”.

Az események több író fantáziáját is beindították. Sükösd Mihály 1976-ban fejezte be, de csak öt évvel később jelentethette meg a Törvénytevő című regényét, amelyet nyilvánvalóan a balassagyarmati események ihlettek. A történet szerint balos elhajló fiatalok egyikük apjának fegyvereit meglovasítva elfoglalnak egy leánykollégiumot, és radikális politikai követelésekkel lépnek fel. 1986-ban a korszak bestsellerírója, Végh Antal Könyörtelenül című regényében írta meg a saját verzióját, amelyet felhasználva 1989-ben Gazdag Gyula Túsztörténet címmel forgatott filmet. „A túszok többségét felháborította Végh Antal regénye és a film” – állította a Népszabadságnak adott 2015-ös interjújában Hatala Csenge, a túszügyet feldolgozó dokumentumkönyv szerzője. Rajta kívül máskülönben az egyik szemtanú, Finta Kata tett közzé még visszaemlékezést Túszdráma Balassagyarmaton címmel.

Epilógus

A túszdrámát követően a szülők megváltoztatták a nevüket, és a déli határ mentére költöztek. Hátralévő életüket már új néven élték le. De nevet változtatott László is, aki leérettségizett, és kitanulta a lakatos-, a liftszerelő- és az esztergályosszakmát is. Hatala Csenge szerint

Különösen azt fájlalta, hogy látta meghalni a bátyját. Úgy tudta, hogy jeltelen sírba temették. Mások azt terjesztették, hogy elhamvasztották, és a hamvait szétszórták a katonai temetőben. Egyik sem volt igaz. Hatala egy temetőben lelt rá András urnájára. Mivel senki nem fizetett a tárolásért, épp ki akarták szórni a hamvait. Az írónő azonban addig erősködött, hogy az elhunytnak van élő hozzátartozója, amíg a temető úgy döntött, vigye el az urnát, és adja át a rokonának. Így kerültek végül Lászlóhoz bátyjának földi maradványai.