A kutya hűségesen elkísérte gazdáját még a kivégzőosztag elé is

Nagy öröm, amikor kiskutya érkezik a családba, különösen a gyerekeknek az. A történetünkben szereplő kiskutya, Szírusz ekkor még nem tudja, hogy ő zsidó kutya, ahogy a gyerekek sem tudják, hogy ez mit jelent, és milyen következményekkel jár majd mindannyiuk életére nézve.

A történelmet A zsidó kutya című előadáson a szó szoros értelmében alulról látjuk, hiszen egy kutya perspektívája már csak a méreteiből adódóan is alacsonyabban van, de alakja behoz egy olyan nézőpontot is, amire mi, emberek nem is gondolunk. A kutyus olykor naiv, de mindig bölcs hozzáállása, szemlélődő, a dolgokra másképp rácsodálkozó természete szembesít minket azokkal a szörnyűségekkel is, amelyeken hajlamosak vagyunk átsiklani, pedig ezekből következik aztán a még nagyobb borzalom.

Le kell adni a kutyákat

A darab főhőse, Szírusz 1933-ban születik meg egy berlini zsidó polgárcsalád kutyájaként. Gazdájával aztán végigéli a XX. századi európai zsidóság történelmét, a nácik hatalomra jutását, megerősödését, a nürnbergi törvényeket, a II. világháborút, a holokausztot, a békét és az izraeli kivándorlást is. De most még csak egy aranyos szőrgombóc, akit a testvérei mindig lebirkóznak, és amikor az anyukájának erről panaszkodik, ő azt mondja: ez a harc ez élet része, így tanul meg küzdeni magáért.

Az első megrázkódtatás akkor éri a kutyust – és a családot, hiszen egy kutya sorsa mindig az őt szerető embereket viseli meg –, amikor a zsidótörvények alapján a zsidók kutyáit „le kell adni”. Le kell adni a kutyát? Miért kell leadni egy kutyát, kérdezhetnénk, de ez nem az a kor, amikor racionális kérdéseket lehetett volna feltenni. Pedig ilyen „kicsiben” kezdődik minden, hogy először a kutyát választják el a gazdáitól, hogy megszakadjon a családtagok szíve,

A családfő ugyanis makacsul ellenáll annak, hogy elhagyja az országot, nem akarja otthagyni egész addigi életét, nem hiszi el, hogy a baj csak egyre nagyobb lesz. A kutya szemszögéből látjuk és halljuk a dühös mondatait, a reménykedést és hitetlenkedést, pedig ő is elgondolkodik azon, hogy miért is kell egy kutyát leadni: „Ez olyan, mintha az ember a gyerekét adná le. Hogyan fognak neki megfelelő befogadó családot találni?” Aztán a lakást már náci csizmák tapossák, „felmérik a vagyont”, elzavarják a nem zsidó cselédet („ennél ő többet érdemel, minthogy zsidókat szolgáljon ki”), és már a saját életüket kell félteni, nem a kutyáét.

A haláltábor szaga

A kutyákkal persze nem az volt a cél, hogy szerető családot találjanak nekik: Szírusz egy náci gazdához kerül, és az SS alkalmazza katonai kutyaként. „Átnevelik” náci kutyává, és talán ez a szerencséje, mert Treblinkában felismeri volt gazdáját, a család nagy fiát, Joshuát, és attól kezdve nem válik el tőle. Szírusz kutyaként érzékeli a haláltábort, érzékeny orra messziről kiszagolja a levegőben úszó, finom pernyét, észreveszi, hogy itt másképp csicseregnek a madarak, és reménykedik, hogy egy következő transzporttal minél többen érkeznek, mert annál több ételmaradék jut neki is.

és ő bátran küzd is – milyen jó, hogy a testvéreitől megtanulta, mit kell tenni, ha a két lábánál fogva hirtelen a hátára fordítják –, de a kegyetlen ellenfél a nyakára harap, és ha a rabok lázadása nem tereli el a figyelmet, Szírusz biztosan az appellpatzon marad. Tetemét beledobták volna abba az égő gödörbe, amelynek a szélén Joshua is állt, arra várva, hogy belelőjék, de végül mindketten megmenekülnek, túlélik a haláltábort.

Joshuát egy ideig egy orosz nő bújtatja és tartja életben, és Olga gyengéd érzelmeket is táplálna iránta, de a zsidó fiú azt mondja: nem tudna olyan országban élni, amelyet a nemzete vére áztatott. Így inkább a kivándorlást választja, de még az Izraelbe tartó hajón is megalázzák, még ott is meg kell küzdenie a kutyájáért, mert Szíruszt nem akarják felengedni.

A kutya velem jön! Ez a kutya megosztotta velem a fekhelyét Treblinkában. Kevesebbet evett, hogy nekem is jusson. Ez a kutya velem harcolt a partizánok között, és velem bujkált mostanáig. Ez a kutya nem kevésbé zsidó, mint maga vagy én! A mi népünk az ő népe, a mi istenünk az ő istene, ahová én megyek, ő is oda jön. Vagy mindketten felszállunk a hajóra, vagy mindketten a parton maradunk!

– mondja Joshua. És amikor Isten színe elé járul, akkor is csak azt kéri, ne válassza el őt Szírusztól. Nem, nem lesz jó, ha a kutyamennyországba kerül, ők együtt maradnak most már a halálukban is.

Bőröndök között, útra készen

A zsidó kutya Asher Kravitz izraeli szerző világhírű regényének (The Jewish Dog) színpadi adaptációja (színpadra írta és rendezte Yonatan Esterkin, a dramaturg Cseicsner Otília), és a Spinoza parányi színháztermében a néző olyan intim közelségbe kerülhet a főszereplővel, mintha maga is a család tagja lenne. A színpadon szinte csak bőröndöket látunk, ütött-kopott koffereket, mintha a család lakásában már eleve minden be lenne csomagolva, mindig útra készen. Ezek a bőröndök aztán elkísérik a szereplőket a deportálástól a kivándorlásig, az atmoszféra nem változik.

Adam Meir (Mérő Ádám) Magyarországon született, Izraelben felnőtt amerikai színész, aki most először látható magyarországi színpadon. Egyedül adja elő a történetet egy bundás füles sapkában, és 

Miközben látjuk farkát csóváló vagy a náci tisztre dühösen vicsorgó kiskutyaként, aki a fejét kapkodva próbálja követni és megérteni az eseményeket, egy-egy mondattal, hangsúllyal, mozdulattal képes megidézni az összes szereplőt: az apát, az anyát, a kutyára fegyvert fogó nácit, a lengyel partizánt, a jószívű Olgát, a könyörtelen bevándorlási hivatalnokot is.

A holokausztot így elmesélni még biztosan nem láttuk; egy kutya szemén és gondolatain keresztül – bármennyire furcsának tűnik – mélységes humánum jelenik meg. Amit egy kutyával élhetünk át és tudhatunk meg barátságról, összetartozásról, hűségről, az bennünk is mélyebb, zsigeribb érzéseket mozdít meg, a színházban is.