Dönteni kellett, hogy az apa vagy a gyermekek élete a fontosabb

Életünk során végig a penge élén táncolunk. Elég egyetlen rossz mozdulat, pillanatnyi figyelmetlenség, és lezuhanunk, onnan visszamászni pedig nem mindenki tud, nem mindenkinek van rá lehetősége. Ezt fejtegeti Ye Ye Li író, rendező, operatőr, akinek első dokumentumfilmjét a cannes-i filmfesztivál versenyen kívüli különleges válogatásában vetítették. A történet az osztályalapú társadalom szélsőségeit mutatja be,

A Hatodik Népkórház Sanghaj egyik legnagyobb közegészségügyi intézménye. Évente sok ezer ember fordul meg a várótermeiben, de nem mind kaphatja meg azt az ellátást, amit szeretne. A kínai egészségügy egyik tulajdonsága, hogy nem olyan társadalombiztosítási alapon működik, mint amit itthon megszoktunk. Ha valaki kórházba kerül, fizetnie kell az ellátásért, a kezelésért, a műtétért, még akkor is, ha életmentő beavatkozásról van szó. Az ellátásba beletartozik a hajmosásra használt sampon árától az ágyneműcseréig és az éjszakai ügyeletig minden.

Dokumentumfilm a nehéz döntésekről

A műtétek súlyos anyagi megterhelést jelentenek, amit a társadalom alsóbb rétegeiből származó emberek nem engedhetnek meg maguknak. A film különböző életutakat mutat be, ahol mindenkinek más és más nehézségekkel kell szembenéznie az egészségügyi rendszerben.

• Van, ahol a családnak döntenie kell, hogy az apa életmentő műtétjét választják-e, ami biztos adósságba veri őket évtizedekig – ha egyáltalán képesek lesznek azt valaha is kifizetni –, miközben a siker esélye minimális, vagy a gyerekek jövőjét tartják fontosabbnak, és sorsára hagyják a férfit.
• Máshol azzal kell szembenézni, hogy a jogi rendszert átlátni képtelen egyszerű ember hogyan szerezze meg a kórházi számlára a pénzt a feltehetően vétkes buszvezető cégétől, amely vonakodik a felmerülő költségek egészét kifizetni.
• Megint mások azzal küzdenek, miként lehetnek képesek feldolgozni közösen egy anya elvesztését, miközben a gyerek a betegágyon fekszik, és a napi látogatási idő nem több fél óránál.

A film hosszasan, lassan bontakozik ki, nyomasztó és vontatott. Pont olyan, mint kórházban lenni ezeknek az embereknek. Egyre mélyebbre süllyednek a tanácstalanságban, olyan döntéseket kell hozniuk, ami normál helyzetben elképzelhetetlennek tűnne, miközben csekély a sikerre való esély.

Kína társadalmának pereme

Szemtanúja lehet a néző annak, hogyan kopnak le emberek a társadalom pereméről, miként szakadnak meg életutak. Láthatjuk, milyen reménytelenséggel keresnek köztes megoldást kuruzslóktól vagy ismerősöktől, és hogyan törődnek bele kilátástalannak tűnő helyzetükbe.

A film ennek ellenére mégis törekszik az egyensúlyra. Minden sötét és tanácstalan végpont után megtöri az agóniát, könnyed átvezetőkkel ad némi pihenést a nézőknek. A teljes nyomor ellenére a film kicsengése nem tragikus. Ahelyett, hogy a reménytelenség érzését hagyná bennünk, inkább a sorsszerűség gondolatával zárja a művet. Minden úgy történik, ahogy történnie kell, a végigkísért életutak pedig folytatódnak, függetlenül attól, hogy nem tudjuk, miként.

Az első jelentekben megismerhetünk egy hajléktalannak tűnő embert, akit időről időre látunk, mégsem értjük, milyen kapcsolatban áll a történettel. A film végén megérkezik a kórházba, ahol elmeséli a dolgozóknak, ötven napot várt, hogy eljöhessen, a kezelése pedig majd egy hónapig tartott. Bár pontos időt nem kapunk, ahogy az elején látjuk megérkezni Sanghajba, a végén pedig a hazaútról beszél gyermekével a telefonban, úgy megértjük, hogy a lassan kibontakozó film egy egész hónap eseményeit öleli fel.

Rengeteg nyomort, aggodalmat és őrlődést látunk, és közben – ahogy a beteg ember is sokszor – mi is elveszítjük az időérzékünk. Megkapjuk azt az élményt, amit a bent küszködő betegek és a családjaik. Hosszú napok, végeláthatatlan procedúrák, amikor pedig túljutunk az egészen,

A Hatodik Népkórház jó alkotás, amely nem véletlenül szerepelt Cannes különleges vetítési kategóriájában. Teljesen bele tudunk helyezkedni a bent lévők életébe, ami épp ezért teszi szenvedéssé a film nézését. Egy ponton olyan nyomorultnak érezzük magunkat, mint a kapitalista egészségügyben senyvedő családok. A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) számtalan remek alkotást tárt elénk, ezalól Hatodik Népkórház sem kivétel.

A jó dokumentumfilm átadja a valóságot, belehelyezi a nézőt, és megmutatja a világ és az élet olyan részeit, amivel nem szembesülünk, és talán nem is akarunk. Ye Ye Li művét nem ajánlom mindenkinek, egyáltalán nem könnyű film. Mégis, aki megnézi, egy életre megérti, miként morzsolódik össze a kisember a kapitalizmusban, amikor igazán kiszolgáltatott.

(Borítókép: Részlet a Hatodik Népkórház című filmből. Fotó: IMDb)