Mikuláskor mindenki bejuthat a Képzőművészeti Egyetemre

Művésznek lenni mindig is ambivalens dolog volt. Az egyik nézőpontból kivételes, irigylésre méltó, jóval az átlagemberek számára kimért lehetőségek fölött élő lényeknek tűnhetnek, máshonnan vizsgálva viszont gyakran nehezen pénzre váltható műveiken bíbelődő, életidegen figurák, akiknek mindennapi kenyere is mások jóindulatán múlhat.

A fentiek ellenére is sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy rendelkeznek némi művészi vénával, és azok sincsenek kevesen, akik el is indulnak az artisztikus önkifejezés rögös útján. Azok közül, akiknél ez hivatássá válik, illetve

Ennek a helynek már a falai is különös energiát sugároznak, hiszen az alapítás óta eltelt 150 év alatt olyan művészek koptatták lépcsőit hallgatóként és/vagy tanári minőségben, akiknek alkotásai régóta kötelező tananyagok a művészettörténet-órákon, műveik múzeumok, középületek féltett kincsei.

Furcsa rezgések

A hihetetlenül gazdag listáról önkényesen kiemelve néhány nevet olyan mesterek tanítottak itt, mint Szinyei Merse Pál, Stróbl Alajos, Benczúr Gyula, Lotz Károly, Rudnay Gyula, Csók István, Vaszary János, Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Berény Róbert, Kmetty János, Domanovszky Endre, Fónyi Géza, Ferenczy Béni, Varga Nándor Lajos, Hincz Gyula, Koffán Károly.

Nem csoda tehát, hogy az Andrássy úti épületbe lépve óhatatlanul megérez valamit az ember abból a definiálhatatlan erőből, ami a művészetet működteti. Azoknál is bizsereg valami, akik általános iskolában legszívesebben felmentést kértek volna rajzból, de igazán veszélyesen azokra hat, akik úgy gondolják, hogy számukra is akadhat hely a folyamatosan táguló képzőművészeti univerzumban.

Arról, hogy miről is szól a december 6-i nyílt nap, egy kis előzetest is kaptak az újságírók, melynek során az egyetem tanárai, Szurcsik József Munkácsy-díjas képzőművész és Bojtos Anikó művészettörténész kalauzoltak minket.

Falak és műhelyek

Bemelegítésként Bojtos Anikó adott részletes tájékoztatást az épület történetéről, az ide készült Lotz Károly-freskókról, ólomüveg ablakokról és egyéb csodákról, majd a könyvtárba terelték a csapatot. Ott Juhász Éva először is tisztázta, hogy a KLM vezetőjeként nem egy légitársaság, hanem a Könyvtár, Levéltár és (képző)Művészeti Gyűjtemény főigazgatója. Ez azért sem mindegy, mert a holland királyi légitársaság csak 1919 óta működik, a Magyar Képzőművészeti Egyetem könyvtára viszont az intézmény 1871-es alapításától kezdve, azaz több mint 150 éve gyűjti a hazai képzőművészetre vonatkozó könyveket és folyóiratokat, illetve az idegen nyelvű szakirodalmat.

Jelenleg több mint 100 ezer kötetet tesz ki az állomány, a művészeti gyűjteményben mintegy 10 ezer grafika található, többnyire az iskola egykori növendékeinek és tanárainak alkotásai. Emellett Meidzsi-kori japán fametszetek, a szecessziós plakátművészet emblematikus alkotóinak, mint például Alfons Muchának a remekművei, továbbá Giovanni Battista Piranesi rézmetszeteinek közel teljes sorozata is ott található. Fantasztikus a 19. század végi, 20. század eleji fotógyűjteményük is.

A könyvtár után Szurcsik József második otthonaként mutatja be a hagyományos sokszorosító grafikai eljárások boszorkánykonyháit, a szitanyomó műhelyt és a rézkarcok születési helyét. Megemlíti, hogy van műtermük a számítógépes grafikára is, de ott monitorokat lát az ember, az meg van otthon is. Viszont a szitaműhely, az „öcsike”, mert mindössze negyven éve működik, már látványos helyiség. Az eljárást a kínaiak találták fel, később többek között egy bizonyos Andy Warhol is előszeretettel alkalmazta, és napjainkban is kedvelik a grafikusok. Ahogy a rézkarcot, litográfiát is, ami bizonyos szempontból fiatalabb nyomtatási technika, ugyanis egy XIX. századi német kottamásoló mester fejlesztette ki, aki megunta, hogy minden kottafejet kézzel kell papírra rajzolnia.

Más szempontból viszont patinásabb a szitázásnál, hiszen a műteremben használt masinák többsége olyan szerkezet, amit már száz évnél is régebb óta használnak, és ma is kiválóan működik. A legrégebbiek természetesen a kőnyomatos technikához használt kövek. Az erre alkalmas, üledékes szerkezetű mészkövet Németországban bányászták, és ma már gyakorlatilag nincs utánpótlás.

Az egyetemi műhelyben szerencsére komoly mennyiség áll a hallgatók rendelkezésére, így épp olyan feltételek mellett készíthetik el modern litográfiáikat, ahogy azt a grafikai tanszék alapításakor, 1906-ban tették elődeik.

Szurcsik mester útközben megáll a folyosón, és elmeséli, hogy az egyik mű, ami „csak úgy ott lóg”, történetesen Csók István tanulmányrajza, tőle nem messze Kokas Ignác képe látható, és érdemes megállni Patay László izgalmas festménye előtt is, aki Barcsay után húsz évig tanított anatómiát és tárgyábrázolást a Képzőn.

Mária Terézia és fia

A harmadik műhely, ahová betüremkedhettek az újságírók, a restaurátoroké, ahol Heitler András, a tanszék vezetője sorolja fel, hogy a képzőművészeti restaurálás – festmények, kő- és faszobrok – mellett iparművészeti jellegű tárgyak művészi helyreállítását is tanítják. Képeznek üveg és porcelán, fabútorok, fémtárgyak, ötvösremekek, papír-, textil- és bőralkotások megóvásában jeleskedő szakembereket is a Nemzeti Múzeummal közösen.

Az egyik asztalnál mikroszkóp fölé hajolva konzervál egy igen réginek tűnő ikont egy ötödéves hallgató, nem messze munkában van egy több száz éves barokk oltárkép is. Majdnem kész egy jókora II. József-portré, melyen az uralkodó gyermekkorába tekinthetünk be, épp az aranygyapjas renddel játszadozik. Édesanyja, Mária Terézia is jelen van a műteremben egy másik, restaurálás alatt álló képen.

Heitler András elmeséli, hogy a hallgatók az első években ugyanúgy rajzolnak, festenek, mintáznak, mint a művész szakos kollégáik, később azonban komoly természettudományos képzést is kapnak, hiszen ismerniük kell azokat az anyagokat, amikkel dolgoznak. Negyedik-ötödik évtől már „élesben”, azaz valódi műtárgyakon.

A séta végén Szurcsik József elmondta, hogy a nyílt nappal leginkább az a céljuk, hogy „láthatóvá tegyék” az egyetemet. Mivel jelentkezőkből ma sincs hiány, nem az a fő céljuk, hogy minél több, érettségi előtt álló diákot csábítsanak a felvételi vizsgáikra, hanem az, hogy megmutassák, miről is szól a Képzőművészeti Egyetem.

A jelenkor művészete a jövő klasszikusa, azért dolgozunk, hogy azok a fiatalok, akikben ilyen irányú tehetség lapul, megtalálják a helyüket, és legyen utánpótlás

– mondja a mester, aki szerint a képzőművészet olyan, mint a foci: mezőnyjáték. Művészként és tanárként is úgy látja, hogy a művészeti felsőoktatásban a tehetség felismerése, gondozása, segítése és pályára állítása alapfeladat, sőt még diploma után is igyekeznek követni, segíteni a fiatal művészeket.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)