Fehér holló viszi a vörös csőrében Nureyev balettcipőjét

Műértő kollégám azt mondta, amikor az interneten rákeresett az ön festményeire, hogy kimondottan jók. A műgyűjtők is így gondolják?

Szerencsére komoly gyűjtők is vásároltak már a képeimből, és Magyarország három legelismertebb gyűjtőjének egyike konkrétan bekopogtatott hozzám, mondott hideget-meleget a képeimre...

Amikor elviszik az ember kedvenc képét

Hideget is, nem csak meleget?

Igen, itt volt másfél órát, majd mielőtt elment, megkérdezte, hogy abba a szobába, ott jobb kéz felől bemehet-e. Megjegyzem, azt se tudtam az illetőről, hogy kicsoda, fogalmam se volt róla, hogy dúsgazdag üzletember, csak egyszerűen bejelentkezett nálam. Nem értettem a nevét sem, csak azt mondtam neki, jöjjön. És megállt két képem előtt, mert az a szoba a műtermem volt, és azt mondta: „Te, eladod nekem ezt a két képet?" Nagyot hallgattam, majd visszakérdeztem: „Pont ezt a kettőt? Hát ez az én két kedvencem!" 

És erre ő mit mondott?

„Majd festesz másikat." Mindegy, megalkudtunk...

Szemérmetlenül magas árat mondott?

Hmmmm... igen. De nincs lelkiismeret-furdalásom, mert utána nagyon felmentek a képeim árai. Az egyiket úgy, ahogy volt, kifizette és elvitte, a másikkal kapcsolatban meg azt kérte, ha valaki jönne, és meg akarná venni, mondjam azt, hogy már elkelt, és hogy ő vásárolta meg. Mert hogy ez nekem nagyon jó lesz, ha megtudják. És hamarosan azt is elvitte. 

Most már elárulhatja, hogy ki volt ez a rejtélyes milliomos.

Egy mamutcég vezérigazgatója, nem hatalmazott fel, hogy megmondjam a nevét. Én persze nem tudtam, hogy ő kicsoda, azt mondtam magamban, micsoda nagyképű pasas. Na, amikor ment kifelé, az ajtóban megállt és megfordult. „Amúgy van egy közös ismerősünk.″ Kiderült, ő a barátnőm. Nagyon jóban vagyunk. Gondolhatja, ahogy kiment a milliárdos, azonnal hívtam, hogy ki ez az ember. „Úristen! Nálad volt?!" Erre én: „Nemhogy itt volt, meg is vette két képemet!" Na, erre elmondta, ki ez az ember, mekkora magánvagyona van, meg hogy ezzel megfogtam az isten lábát. És igaza lett, mert onnantól futótűzként terjedt a képeim híre műgyűjtői körökben. 

Mikor történt mindez?

Jó két éve. És onnantól beindult a biznisz. Azóta egyfolytában pörög. Ekkor ismertem meg Kárpáti Tamást, a Hungarikonok és a Worldikonok gyűjtemény tulajdonosát. Nagyon aranyos történet. Elmeséljem?

Persze.

Akkoriban költöztem be ide a Szilágyi Erzsébet fasori házba, előzőleg 240 lakást néztem meg...

Megnézett 240 lakást, majd választott

Mennyit?

Kétszáznegyvenet. Mindegyiket megnéztem. Amikor ide, ebbe a lakásba beléptem, azt mondtam, hogy holnap már fel akarom akasztani a képeimet a falra. Beleszerettem. És tényleg, meg is vettem ezt a lakást. Ez egy művészház, Tóth József Füles, a híres fotós itt lakik fölöttem, Bara Marianne kalapos, aztán egy zongoraművész, mellettem egy filmrendező...

Mekkora büdzséje volt a lakásra?

Pesthidegkúton volt egy ingatlanom, amit eladtam, a feléből vettem egy lakást a kisfiamnak, a másik feléből pedig megvásároltam magamnak ezt, ahol most beszélgetünk. Na, és akkor éppen cuccoltam, hoztam a festményeimet a hónom alatt, a kapuban állok, azt sem tudom, mi a kapu kódja, fogalmam sincs, hogyan jutok be. Mint az amerikai filmekben, a lábammal kitámasztva a festmények, a vállamon táska, a kezemben telefon, keresem a kódot, hogyan jutok be a saját lakásomba, erre jön Kárpáti – akkor még nem ismertem –, és megszólít, hogy mik ezek a képek? Merthogy tetszenek neki. Nem a legjobb pillanat volt, de mivel kedves ember vagyok, vettem egy mély levegőt, és ott a járdán, fél lábon állva elkezdtem mutogatni neki a képeimet. Felfogja?

Igen,

. Vizuális típus vagyok.

És erre Kárpáti azt mondja, ezek nagyon jó képek, cseréljünk telefonszámot, de közben segítek becipelni a festményeket a lifthez. Ez a Covid kezdete volt, 2020 tavasza, halogattuk a találkozót, mígnem egyszer végre feljött hozzám, és rögtön négy és fél órát beszélgettünk. Utána meghívott magához, és beszélt a Worldikonok gyűjteményéről. Mondta, hogy fel akar kérni, azt szeretné, válasszak ki egy tárgyat, amiből egy műalkotást kellene készítenem. És már hozta is ki a tárgyakat, egyiket a másik után, de nekem egyik se tetszett. Közben persze zakatolt az agyam, hogy úristen, ez mekkora lehetőség, de nem kattanok rá egyikre sem. Már menni készültem, amikor utolsóként behozott egy ócska, koszos balettcipőt, amire beindult a fantáziám.

Tudom, Rudolf Nureyev balettcipője, ismerem az ebből készült műalkotást!

Igen. De közben meg is ijedtem, amikor megtudtam, hogy egy pasi balettcipője. Hogy fogok én egy pasi balettcipőjéről festeni valamit? Onnan kezdve fél évig minden reggel azzal ébredtem, hogy mit fogok én csinálni ezzel a balettcipővel? Aztán kiderült, hogy Nureyevnek volt egy életrajzi filmje, a Fehér holló, azt megnéztem, és az indította be a fantáziámat. Festettem egy fehér hollót vörös csőrrel, és a csőrében viszi a balettcipőt, ami bele van applikálva a festménybe. Elkészült a mű, tetszett Kárpátinak, azóta benn van a gyűjteményben, most fogják kiállítani Szegeden, majd Bécsben. Sok érdekes embernek mutatott be.

Persze most már saját jogon is ismerik, a festményeinek köszönhetően.

Most készülök a következő kiállításomra. Van itt egy művészszobám, ahol festek, megnézzük?

Már a nagyi is festőművész volt

Naná. Mióta fest?

Négyéves korom óta festő akartam lenni. Pesthidegkúton nőttem fel, sose voltam napközis, mindig otthon ebédeltem. Aztán ebéd után átmentem a  nagymamámhoz, aki a szomszédban lakott. A nagyi festőművész volt, miközben ő festegetett, én felmondtam a leckét. Hát így nőttem fel. Nagyon rossz voltam matekból, de amikor behívta az osztályfőnök a szüleimet, elmondta nekik, hogy tehetséges vagyok rajzból. A szerelmi bánataimat mindig kifestettem magamból. A szomszédunkban lakott egy festőművész hölgy, Zimre Erzsébet, megengedte, hogy átjárjak hozzá, figyeljem őt, és ha van kedvem hozzá, én is festegethetek. Ő lett az első mentorom. Aztán hosszú időre elragadott a divat és a modellkedés világa, kitanultam a sminkes szakmát, a sajton keresztül a telefonig, a vitaminokig mindent reklámoztak velem.

A telefonban említettem, hogy előző nap jártam a MOME-n, és találkoztam a magyar rajzfilmes szcéna óriásaival. És akkor megjegyezte, hogy kisgyerekként Jankovics Marcell térdén lovagolt.

Ja, igen. Anyukám innen egy buszmegállóra, a Pannónia Filmstúdióban dolgozott, és biztos, hogy ez a körülmény is rásegített arra, hogy engem beszippantottak a művészetek. Olyan híres tévébemondók körében nőttem fel, mint Mohai Gábor, Kudlik Júlia, Kovács P. József, és ott, a stúdióban ismertem meg Jankovics Marcellt is.

Illetve, kisgyermekként fogalmam sem volt róla, hogy ős a Magyar népmesék rajzfilmsorozat rendezője. Továbbá anyám nagy barátnője volt a neves gasztronómus, Lajos Mari, a legendás fotós, Hemző Károly felesége. Imádtam nézni, ahogy rajzolják a rajzfilmfigurákat. Többször is engem ültettek be a vetítőterembe, hogy lemérjék rajtam, mennyire nevetek, mennyire tetszik nekem a szóban forgó rajzfilm, vagy mennyire nem tetszik, és abból vontak le következtetéseket. Iszonyú érdekes volt.

Ilyeneket rajzoltak a szemem láttára, mint a Vízipók, csodapók. Érdekes, engem annyira inspirálnak az illatok, hogy most is, amikor erről beszélünk, itt érzem az orromban a műanyag filmre filctollal rajzolt figurák kissé szeszes illatát. Engem minden inspirál, ami hat az érzékszerveimre. Ez a lakás is azért ejtett rabul az első pillantásra, mert sugárzott belőle, a látványából és az illatából a húszas, harmincas évek hangulata, a Bauhaus levegője. Az erkélynek a fekete-fehér sakktáblaszerű kőpadlója, na hát az megbabonázott. Fényesre is csiszoltattam, pedig jó sokba került, de megőriztem az eredetit. 

Hát a pasaréti Bauhaussal nem nehéz szerelembe esni... 

Nem véletlen, hogy nem újépítésű lakást kerestem. A Bauhaus mellett olaszimádó vagyok, beszélek is olaszul, Toszkána, Róma, jaj! A Ritz Carltonban volt egy aukció, két képem is elkelt ott, az egyik egy olasz témájú festményem volt, a másik meg egy olyan, amelyikről meg voltam győződve, hogy nem is jó, és nagyon nem szerettem volna, ha bekerül az aukcióra. Ez volt a Nő az éjszakában, de meglepetésemre mind a kettő elkelt. Szerencsés korban élünk mi, festők, mert a magyar kortárs festők műveinek van ára. Nem csak a halálunk után megy fel a képeink ára, hanem még életünkben, ezért meg tudunk élni abból, hogy festünk. 

Igen, ezt én is tapasztalom, a minap voltam drMáriásnál, és ő ugyanezt mondta.

Jellemző, hogy a nagyszüleink, szüleink idejében hatalmas posztereket tettek fel a hálószoba falára, ezekkel az egzotikus tájakat ábrázoló fotókkal díszítették a lakást. Aztán ezeket felváltották az IKEA és a Kika fotóreprói, manapság pedig pár éve nagyon fancy, trendi dolog, hogyha valaki kortárs festők olyan képeivel dekorálja a lakását, amelyek kifejezik a tulajdonos egyéniségét. Már ha megengedheti magának. Kelendőek a feltörekvő művészek képei. 

Nem kötelező szegény művésznek lenni

Ahogy elnézem, önnek van érzéke az üzlethez.

Azt mondják... Nem kötelező szegény művésznek lenni, én elhatároztam, hogy nem leszek az. Egyébként szeretek jótékonykodni, a Csodalámpa Alapítvány nagykövete vagyok. Beteg gyerekeknek segítünk az álmaik megvalósításában. Eladott festményeim árából segítem ezeket a gyerekeket. Most lesz egy kiállításom a Fashion Streeten, a majd ott eladott képeim bevételének egy részét a gyerekek kapják. 

Ki volt a legextrémebb vevője?

Volt egy nagyon cuki sztori életem első kiállításán. Egy kétméteres festményt festettem, ami egy hölgynek nagyon tetszett, aki még a kiállítás előtt járt nálam. A hölgy férje ezek után eljött hozzám, és azt kérte, hogy úgy állítsam ki a képet a tárlaton, hogy ő már megvette a feleségének, és írjam a kép alá, hogy az már az ő feleségének a tulajdona. Így akart meglepetést szerezni az asszonynak. A kiállítás a Lóvasúton volt, itt a Zugligeti úton, hatalmas kiállítás, rengeteg celeb a megnyitón, és amikor a hölgy meglátta a képet az aláírással, örömében zokogásban tört ki. Elég megható, nem?

Önt is megérintik ezek az esetek?

Nagyon érzelmes típus vagyok, nem sok hiányzott hozzá, hogy én is elbőgjem magam. Amikor eladok egy festményt, az a rituálém, hogy felbontok egy üveg whiskyt, és iszom egy pohárral, így búcsúzom el a képtől. Nem vagyok alkoholista, de festés közben is kortyolgatok, hol whiskyt, hol valami finom bort – az új-zélandi a kedvencem –, és egy csepp finom parfümöt is teszek a kezemre, és úgy festek, mert nekem az kell az inspirációhoz, hogy az érzékszerveim dolgozzanak. Nem jön át ide a másik szobába? Kinyitok egy üveg parfümöt...

Nem bírom az émelyítő illatú parfümöket.

De ez nem émelyítő! Na, mit szól hozzá? Ugye, kellemes?

Az. Fáj megválni egy képtől?

Nem, ellenkezőleg! Picit sajnálom, mert hozzám nőtt, de hát az ember azért fest, hogy megvegyék a képét! Sokszor volt már szerencsém eljutni oda, ahol a festményem felkerült a falra, és nagyon jó érzés, ha látom, hogy jó környezetbe került. Volt már, hogy a saját képemet alig ismertem fel, mert abban az új környezetben egészen másképp mutat, mint itthon nálam.

Volt egy különleges felkérésem, ezt elmesélem. Egy orvosnő vásárolt egy kiállításomon két képet, és annyira beleszeretett a festményeimbe, hogy amikor felújította az otthonát, akkor megért, hogy ezüst, arany és szürke árnyalatú képeket szeretne, de hét darabot. Rám bízza az egészet. Hónapokon át festettem, ami jött, és elkészültem – eggyel több képet festettem, mert nem is számoltam, csak kifestettem magamból, ami bennem volt.

Van egy filmrendező barátnőm, Csernai Judit, tudja, a Válótársakat rendezte, szóval, jött hozzám, ahol már ott várta az orvosnőt a nyolc kép. Én meg megkértem Juditot, hogy nézze meg a képeket, hogy mit szól hozzájuk. Leültettem, és egyenként elkezdtem mutatni neki a festményeket. Majd az egyiknél jelentőségteljesen rám nézett – hú, most is kiráz a hideg, ahogy mesélem... –, és azt mondta: „Te, Gabi, ha a doktornőnek ez nem kell, én megvehetem? Mert ez engem annyira megérintett."

Másnap jött az orvosnő, ugyanígy mutattam neki a képeket, és pont azt az egyet nem választotta! Azonnal felhívtam Juditot, elmondtam neki, hogy viheti a képet, mindegyikbe beleszeretett a doktornő, kivéve azt az egyet. Hát van ilyen?

Úgy látszik, van...

De még nincs vége. Elvittem a képet egy keretezőhöz. Judit magyarázta nekem egyszer, hogy a keret olyan a képnek, mint egy nőnek egy szép ruha. Megkérdezte, hol lakik a keretező, és ő maga választott keretet a képnek. Másnap megyek a keretezőhöz, hát, fogja a fejét. „Készen van a kép a rendező hölgynek, hát, nem olyan, mint amit te szoktál választani."

Megláttam... Atyaúristen, ez lenne az én képem?! Alig ismertem rá. Nagyon furcsa volt. Aztán pár napra rá Judit meghívott magához, hogy megmutatná a képemet a lakásában. Felkészültem a legrosszabbra, mert ismerem magam, hogy milyen vagyok, nem tudom magamba fojtani a véleményemet. Beléptem, megláttam a képet a falon, és földbe gyökerezett a lábam. Abban a környezetben, abban a lakásban abban az általam furcsának tartott keretben csodálatosan mutatott a festményem! Abban a pillanatban értettem meg, hogy egy filmesnek egészen más a látásmódja, mint egy festőnek. Annyira fantasztikusan mutatott abban a keretben a fekete lakk zongora fölött. Minden alkalommal, amikor eljön hozzám, mindig elmondja, hogy mennyire szereti nézni...

Ezért nagyon jó festeni. Egy Monet-képet azért vesz meg az ember, mert jó befektetés. De egy Lukéj Gabi-festményt azért, mert a vevő érzi, mert az ő világa, mert beleszeretett.

Már befektetésnek sem utolsó

Bemegyünk a műterembe?

Menjünk. Na, sokszor a vevő másodmagával jön, és amikor megkérdezem azt a másik illetőt, többnyire azt a választ kapom, hogy „Ó, csak elkísértem a barátnőmet!". De közben fényképezi a festményeimet, amivel magát buktatja le, hiszen ő is titkos reménybeli vásárló. (Hatalmas kacaj.) Na, ezt festem most...

Már van címe?

Még nincs, de majd biztosan lesz, ha elkészül. Ezt a másik képet pedig egy fogorvos akarja megvenni. Ő Magyarországon az egyetlen ember, aki hajón lakik. Egy hajó a lakása. És amikor nálam járt, és meglátta ezt a képet, azt mondta, többet ne is mutassak neki, neki ez kell a hajójára, a hálószobája falára. Százötven négyzetméteres a lakása, és mindez egy hajón, a Dunán. A múlt héten voltam nála megnézni. Látja ezt itt? Jellemző a képeimre, hogy fémlapokat építek beléjük. Az a jó, ha az ember eljut egy olyan szintre, hogy már felismerhetők a képei. Ha ránéznek, és tudják, hogy ezt Lukéj Gabi festette. Most már azt mondják, hogy felismerik a képeimet.

Ez hány évbe került? Mire kialakult a jellegzetes stílusa.

Még most is alakul. Sok kékeszöld színt használok, meg vöröset, dacára annak, hogy állítólag nagyon kevés művész meri használni a vöröset.

Sablonos kérdés, de megkerülhetetlen: kik hatottak önre?

Monet nagyon közel áll hozzám. A virágoskertek festője. Őt mindig a természet inspirálta. Van olyan képem, amelyikre azt mondták, hogy olyan „monet-s". Hévízen is van egy galéria, ahol pont a tavirózsás képeimet állították ki. Nagyon szeretnék eljutni egyszer Monet híres kertjébe Givernybe. Kimegyünk az erkélyre?

Menjünk. Jól néz ki ez a sakktáblaszerű kövezet...

Már mondtam, ez az eredeti burkolat, annyiba került a felcsiszolása, mintha lefektettek volna egy újat. Akkora géppel jöttek, mint egy ház. De nekem nagyon tetszett, majdnem száz éves, mindenáron meg akartam tartani...

Belebotlunk egy Vajda Pierre-könyvbe

Nicsak, Vajda Pierre könyve, a Tangó blues!

Nagyon szeretem, most dedikálta nekem nemrég. Jóban vagyok Pierre-rel. Inspiráló könyv. De miért figyelt fel rá?

Mert ő írja a mi Degusztátor rovatunkat. Most hová megyünk, az italokhoz? Ja, ez a híres új-zélandi bor, amiről már beszélt.

Tényleg nem vagyok alkoholista, de szeretem a finom italokat. Például a japán whiskyt, de a skót is jöhet. Elég kifinomult ízlésem van, a pasik is szokták mondani. Látja, kifogyóban van a borkészletem. Ez azt jelenti, hogy kiállításra készülök, és sokat alkotok, olyankor pedig festés közben fogy a bor. Szoktam is mondani a barátaimnak, ha vendégségbe jönnek, ne csokoládét vagy bonbont hozzanak, hanem finom italt. 

Nincs azzal semmi baj.

Nem baj, hogy ilyen sokat beszélek? Azt szokták mondani, hogy nem vagyok egy műmájer, és ezt komoly bóknak veszem, mert tényleg nem vagyok az. Szeretek természetes lenni. Barna cukrot kér a kávéba vagy fehéret?

Barnát. Meg tejet. 

Nagyon szeretek főzni, és a múltkor éppen Vajda Pierre-től kérdeztem, mit szól hozzá, ha a lazacra nem citromot facsarok, hanem narancsot, mert azt találtam ki. 

És mit szólt hozzá?

Hogy nyugodtan próbáljam ki. És fantasztikus íze lett, csináltam hozzá egy isteni salátát, amihez narancsos vinegrát...

Ecetet.

Igen, vinegrát, és miközben a lazacot sütöttem, folyamatosan locsoltam naranccsal, annyira izgalmas lett az íze. A közepe egy picit rózsaszínű maradt, nem szeretem szárazra sütni.

Lazac minden mennyiségben

Én csak a steaket szeretem félig átsütve, medium rare. 

Én húst nem is eszem, csak halat. Meg libamájat és kacsamájat.

De hát az is hús!

Nem baj, azt szeretem. A marhahúslevest és a fácánlevest megeszem, de ha hús van benne, akkor azt ott hagyom. Én nem divatból nem eszem húst, egyszerűen nem szeretem. Nagyon szeretek főzni. Művészkedek. A dekorációban is. Nekem ez fontos, az utcán felszedem a gesztenyét, veszek a piacon ilyen kicsi dísztököt, ezekkel díszítem a lakást. Fontos, hogy a színek passzoljanak egymáshoz. 

A sárga pólóm meg a fekete zakóm passzol?

Nagyon! Tudja, a magyar nők nagyon, de nagyon szépek, gyönyörűek, de az a baj, hogy nincs egyéniségük. Én, ha egyedül vagyok itthon, akkor is gyönyörűen megterítek magamnak. Megadom a módját. Mintha vendégem lenne, pedig nincs is. Magunkat is tiszteljük meg!

Ma mi lesz az ebéd?

Még nem tudom, de véletlenül van itthon lazac, és most, hogy a lazacról beszéltünk, lehet, hogy az sütök. Különben én szeretek korán kelni, hogy mindenre jusson időm, már fél hatkor fenn vagyok, nem vagyok az a tízig alvó művész. Szeretek magamnak főzni, mert akkor tudom, hogy mit eszem. Ez nem azt jelenti, hogy nem járok étterembe... Szeretek jókat enni.

Cseh II László, ez a híres futballista korán meghalt, mert egy kicsit korhely, önpusztító életet élt. Azt vésette a sírkövére, hogy „Cseh II László élt 40 évet – de azt jól".

Ez jó! Nagyon tetszik. Különben a gyermekkor meghatározó az ember egész életére. Nekem ebben szerencsém volt, klassz gyermekkorom volt, a szüleim a mai napig szerelmesek egymásba, változatlanul Pesthidegkúton élnek, nem váltak el, nem költöztünk, nem voltam napközis, mindig várt ebéddel az anyukám. A szép gyerekkor önbizalmat is ad az embernek, elhiszi? Szerintem én azért lettem ilyen, amilyen vagyok. Bár nem teng túl bennem az önbizalom, de mostanra sikerült visszaépítenem magam.

Igen? Volt honnan?

Volt. Nem jó társakat választottam...

Igen, olvastam, hogy kétszer vált. Hogyan lehet elrontani egy házasságot? 

Túl alázatos voltam, túlságosan alájuk mentem. Csak most jutottam el arra a pontra, hogy a saját életemet akarom élni, nem másokét. Most magamra találtam, olyan emberek és lehetőségek találnak meg, amelyről sohasem álmodtam. 

Most éppen megállítaná az időt

Van az úgy, hogy az ember megállítaná az időt.

Hát én most így vagyok. A minap átugrottam egy masszázsra, de csak így, szabadidőruhában. Már gondolatban a masszázsasztalon voltam, látszott is az átszellemült arcomon, és akkor megállított egy idős néni, és azt mondta, olyan jó egy sugárzó, mosolygó nőt látni. 

Tudja, miért állította meg? Mert ez sajnos teljesen szokatlan itt Budapesten. Sugárzó, mosolygó embert látni az utcán.

Valószínűleg ez is benne volt. Én szeretem az életemet. Merek élni, merem felvállalni az érzéseimet. Sokszor én is leszólítok embereket az utcán. Vannak olyan napjaim, hogy egyedül megyek be a városba, és beülök egy kávéra, pedig rengeteg barátom van, talán túl sok is. És elkezdem figyelni az embereket, és sokszor szóba elegyedek idegenekkel. Szeretem megfejteni, kitalálni hogy kiben mi rejtőzik.

Nekem az ősz a kedvenc évszakom, őszi lány vagyok, októberi, és ilyenkor kiülök az erkélyre, és nézem lent az utcát. Tipikus mérleg vagyok, mindig az egyensúlyra törekszem. Nyilván látja a környezetemben is a harmóniát... Én nagyon jól érzem, hogy mikor kell lassítani, megállni, hogy mikor lendül ki az inga, és mikor kell helyre rakni. Ezért is mentem át tegnap a masszázsra. Nem szoktam kikerülni dolgokat, olyan dolgokat, amit az élet elém sodor. Mindenre kíváncsi vagyok. 

Nekem az a legnagyobb  hibám, ami sokszor bajba sodort, hogy nem tudok nemet mondani.

Én ezt negyvenöt felett tanultam meg. De még nem késő. Az ember élete véges, túl rövid ahhoz, hogy fölösleges dolgokra, emberekre pazaroljuk. 

El is megyek, már másfél órája beszélgetünk.

Lent a kapu előtt van egy korlát, azon van a nyomógomb, azzal nyílik!

(Borítókép: Karip Tímea / Index)