A hegy, ami valósággal felfalja az embereket

Az európaiak nagy részének a különböző robbanószerek meglehetősen idegenek, hiszen ha bombákról van szó, akkor az elmúlt hónapok bombariadói mellett a legtöbbünknek a második világháború viszontagságai, vagy éppen az Aranykéz utcai leszámolás jut elsőként eszébe – ezek az esetek pedig már több évtizede voltak.

Ehhez mérten jó esetben meg sem fordul a fejünkben, hogy magánemberként olyan eszközt vásároljunk, ami robbantást képes előidézni, és a legtöbben bőven beérik azzal, hogy szilveszterkor a tűzijátékok és petárdák durrogása csillapítja állatias ösztöneiket. Azonban van egy hely a világon, ahol szinte tényleg bárki hozzájuthat egy kis dinamithoz. Ehhez pedig még csak a dark webet sem kell felcsapni…

Bolívia egyik legkülönlegesebb és egyben legtragikusabb városa Potosí, ami a több mint 4000 méteres tengerszint feletti magasságával egyben a világ egyik legmagasabban fekvő települése is. A város és az azt uraló Cerro Rico, azaz „Gazdag Hegy” egykor a világ egyik legnagyobb ezüstlelőhelye volt, és Spanyolország gyarmatbirodalmát gazdagította. Mindez mára azonban csak a dicső múlt, ugyanis Potosí évszázadok óta veszélyes, embert próbáló környezetet jelent a bányászoknak, akik még ma is kockázatos körülmények között dolgoznak a hegy gyomrában. Na meg robbantgatnak. 

Dinamithoz bárki, ezüsthöz csak kevesen jutnak hozzá

Potosí története 1545-ben kezdődött, amikor egy helyi bennszülött indián, Diego Gualpa véletlenül rábukkant a Cerro Rico hatalmas ezüsttartalékaira. A felfedezés híre gyorsan eljutott a spanyol hódítókhoz, akik rövid időn belül hatalmas bányászati műveleteket indítottak a területen.

A 16. század végére Potosí a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb városává vált: több mint 200 ezer ember lakott itt, ami több volt, mint London vagy Párizs akkori népessége. A spanyol birodalom számára a hegy ezüstje kimeríthetetlen gazdagságforrást jelentett. A világ ezüstkészletének akár 60 százalékát is innen bányászták ki, ez azonban szörnyű árat követelt.

A bányászati munkát főként az Andok bennszülöttjei és afrikai rabszolgák végezték, akiket brutális körülmények között dolgoztattak. A spanyolok bevezették a mita rendszerét, ami gyakorlatilag kényszermunkát jelentett: az őslakosokat kötelezték arra, hogy meghatározott időszakonként hosszú hónapokat töltsenek a bányákban. A munkakörülmények miatt a bányászat kezdetétől napjainkig már több mint 8 millióan vesztették életüket a hegyen – ezért kapta a Cerro Rico a „Hegy, amely felfalja az embereket” gúnynevet is.

A 19. századra az ezüstkészletek azonban elkezdtek kimerülni, és Bolívia függetlenségének 1825-ös kikiáltására Potosí már csak árnyéka volt egykori önmagának. A város gazdasága összeomlott, a fényűző paloták, amelyeket egykor dúsgazdag bányatulajdonosok építtettek, elhagyatottá váltak. Potosí viszont nemcsak történelmi jelentősége miatt különleges, hanem azért is, mert

A dinamit nélkülözhetetlen eszköz a bányászok számára, akik gyakran saját kezűleg végzik a robbantásokat a járatokban. Ez rendkívül veszélyes munka, hiszen a helytelen használat könnyen tragédiához vezethet. Ennek ellenére a helyieknek a dinamit használata természetes, és a turisták számára is szerveznek túrákat, ahol testközelből élhetik át a föld alatti robbantások erejét.

Sokan az életükkel fizetnek egy-két grammért

És hogy miért olyan különleges a hegy? A Cerro Rico egyedülálló a világon, mivel egykor rendkívül magas ezüstkoncentrációval rendelkezett. A legtöbb lelőhely viszont nem tiszta formában tartalmazta a fémet, hanem más ércekben bújt meg, amelyeket bonyolult vegyi eljárásokkal lehet kivonni. Potosí esetében azonban a hegy kifejezetten nagy mennyiségű, kiváló minőségű ezüstöt rejtett, amit viszonylag egyszerűen ki lehetett termelni.

A világ ezüstlelőhelyei közül Cerro Rico azért is kivételes, mert az érc itt nagyon sekély mélységben helyezkedett el, így a spanyolok könnyen hozzáférhettek az értékes rétegekhez. Az évszázadokon át tartó intenzív bányászat azonban mára gyakorlatilag teljesen kimerítette a tartalékokat. Bár még mindig folyik a munka a Cerro Ricóban, ma már elsősorban olcsóbb fémeket, például cinket és ónt bányásznak, míg az ezüstkitermelés csupán töredéke a hajdani mennyiségnek. 

Annak ellenére, hogy a bányászat ma sem kevésbé veszélyes, mint a gyarmati időkben, a legtöbben a megélhetésük miatt mégis hajlandók kockáztatni az életüket és az egészségüket azért, hogy meglegyen a napi betevőjük, vagy támogatni tudják a távolabb élő családjukat.

Ők azonban ezt nem feltétlen élik meg tragédiaként. A bányászok hitében központi szerepet játszik El Tío, egy ördögszerű istenség, akit a bányák védelmezőjeként tisztelnek. Az aknák bejáratánál gyakran találkozni a szarvakkal és hatalmas, fallikus szimbólummal ábrázolt szobrával, amely előtt rendszeresen áldoznak. A helyiek úgy tartják, hogy El Tío irányítja a bányák szerencséjét, ezért sört, cigarettát, kokaleveleket és néha állatok vérét is felajánlják neki, hogy megóvja őket a veszélyektől, vagyis az istenség kezébe adják az életüket – írja a CNN. 

Annak ellenére, hogy a bányászat rendkívül kemény és veszélyes munka, Potosí bányászai erős közösséget alkotnak, amiben a tradíciók és az összetartozás érzése meghatározó szerepet játszik. Minden év februárjában és márciusában megrendezik a bányászkarnevált, amely során a munkások tradicionális viseletben táncolnak és ünnepelnek. A nők, az úgynevezett Choliták díszes ruhákban vonulnak fel, miközben zenekarok kísérik őket, így egy időre mindenki megfeledkezhet a mindennapos életveszélyről. Na meg a hegyről, amely bárkit bármikor felfalhat…

(Borítókép: Potosí városa és a Cerro Rico hegy 2007-ben. Fotó: Santiago Urquijo / Getty Images Hungary)