Molnár Danira emlékeztünk, majd Korda György nélkül is levertük az ultiválogatottat

2023.04.01. 15:12 Módosítva: 2023.04.01. 15:45
Hagyomány már, hogy a néhai legendás rádiós, Molnár Dániel halálának évfordulóján Dani barátai megmérkőznek a Magyar Ultisok Országos Egyesülete válogatottjával. A korábbi években rendre a Villa Korda adott otthont a nagy rangadónak, idén azonban szükségképpen változott a helyszín, és színpadi elfoglaltsága miatt Korda György sem tudta erősíteni csapatunkat. Más kérdés, hogy legjobb játékosunk távollétében is győztünk.

Molnár Dani baráti körünk alapító tagja, szíve-lelke és önkéntes népművelője volt Arany-, Petőfi- és József Attila-versek vég nélküli fejből szavalásával, amihez a társaság korelnöke, Sonka is csatlakozott olykor Faludy György Villon-átköltéseinek citálásával. Nagyjából 1985 környékén verődött össze spontán módon ez az elképesztően heterogén összetételű csapat: korhely sportújságírók, egy mágnás, egy-két aranyifjú, világbajnok kardvívó, válogatott vízilabdázó, aranykezű szerszámkészítő, sakkszövetségi főtitkár és szakfelügyelő (mindketten mesterek). Idővel csatlakozott egy kvalitásos műgyűjtő, egy menő ügyvéd (amikor hozzánk csapódott, még nem volt menő, csak később lett az), és a vége felé Korda Gyuri is, műgyűjtő barátunk közvetítésével. (Elnézést, hogy Gyuri bácsit legyuriztam, de ha egyszer a csapat zöme vele egykorú vagy alig pár évvel fiatalabb, nekünk ő sohasem lesz már Gyuri bácsi.)

Ez volt az az erősen heterogén, hol lemorzsolódó, hol új tagokkal kibővülő galeri, amelyet az egyetlen közös nevező, az ulti féktelen és leküzdhetetlen szeretete tartott össze. És amelyet Dani, a csapat lelke 2003. március 26-án váratlanul és tragikus hirtelenséggel örökre elhagyott. 

Azon a rettenetes márciusi délutánon is kártyáztunk az Ipoly utca egyik érzelmi kombinátjában, megvoltunk hárman, de négyesben szoktuk verni a blattot, az egyik oszt, vetésforgó-szerűen, Danit vártuk negyediknek. De nem jött. Pedig nem szokott késni, annyira szenvedélyes játékos volt, hogy mindig elsőnek érkezett.

Most viszont csak nem akart megérkezni. Felhívtuk a Rádiót, mert már be kellett fejeződnie az ügyeletnek. Egy női hang zokogta bele a telefonba: „Dani a földön fekszik, és haldoklik...”

Mindez 20 éve történt, és mi azonnal elhatároztuk, hogy a lehető legstílusosabb módon tisztelgünk Dani emléke előtt.

Egy ultiemlékversennyel. 

És azóta minden évben megtartjuk a Molnár Dániel Emlékversenyt, Dani halála napján vagy annak közvetlen környékén. 

Jubileumi összecsapás a válogatottal

Az idei volt a huszadik, jubileumi összecsapás a Magyar Ultisok Országos Egyesületének válogatottjával, merthogy a legjobbakat hívjuk most már hagyományosan mi, Dani barátai. Váltakozó sikerrel folytak a küzdelmek a hattagú csapatok között, de mi többször nyertünk, mint ők, ennyivel tartoztunk Dani emlékének. 

A helyszín kezdetben az Édeni Vegán volt az Iskola utca 31-es szám alatt, a Batthyány téri csarnok mögött, mágnás barátunk étterme. Aztán átszoktunk a Villa Kordába, ott nagyobb volt a terület, meg minden. Csakhogy Korda Gyuriék eladták az objektumot, nekünk pedig új játéktér után kellett néznünk.

A választás a Pasarét Bisztróra esett. Arról már értesültünk, hogy Korda Gyuri – akiről a napokban tudtuk meg, hogy egyébként idén is fellép Klárikával az EFOTT nagyszínpadán – nem tud eljönni, így aztán tartalékosan álltunk a kihívás elé. Ennek tudatában baktattam Rimanóczy Gyula remek, Bauhaus stílusú, 1937-re elkészült buszvégállomása felé, ahol a félkaréj jobb oldali fertályát foglalja el a bisztró, átellenben az ugyancsak Rimanóczy által tervezett katolikus templommal, a Pasaréti Ferencesek templomával.

Volt, aki csak nehezen talált ide, volt, aki szokás szerint késett, de háromnegyed kettőkor végre útjára indult a gyönyör. Azonban az első leosztás előtt még Dani bekeretezett fotóját kiraktuk az ablakba, ahogy szoktuk, égő gyertyákat raktunk a kép köré, és egyperces néma főhajtással emlékeztünk a briliáns ultisra. 

A küzdelem gigászi volt. Tényleg. Akár egy el Clásico, egy Barca–Real-csúcsrangadó. Borzalmas leosztásokkal. Nem is egyszer egy kézben lévő négy pirossal találkozott szembe a fél kézből bemondott piros ulti – az egyik szenvedő alany én voltam –, máskor meg hat adura sikerült elbuknom a piros ultit. Szóval csapásokat adtunk és csapásokat kaptunk.

De a délután három kiemelkedő klasszisa, hála istennek, nálunk játszott, és így 55–49-re megnyertük a csapatversenyt.

Az egyéni értékelésben pedig dr. Madar Attila, Kárpáti Tamás, Andrejszky Tibor sorrend alakult ki. 

Mondanom sem kell, mindhárman Molnár Dániel barátai csapatában verték a blattot.

Vagyis a a miénkben.