A melegpornó kezdetei

2003.09.16. 17:21
A századelőn birkózás ürügyén forgattak melegfilmet, a hetvenes években viszont már a New York Times méltatta a műfajt.
Az első melegfilmeket ugyan már a huszadik század elején leforgatták, ám az irányzat - a leszbikus darabokkal ellentétben - csak a szexuális forradalom után, de főként a nyolcvanas években lépett ki a gettóból.

Az azonos neműek szexualitását megjelenítő opusokat már a kezdet kezdetén érdekes kettősség jellemezte: míg a hölgyek közötti intim viszonyokról szóló munkák a pornó kategóriába sorolt egytekercses némafilmek húsz százalékát tették ki, addig az úr-úr reláció a termés mindössze egyetlen árva százalékát jelentette. A krónikások szerint abszolút nem volt rá igény, így piac sem alakulhatott ki. A leszbikus túltengésről meg talán csak annyit, hogy - és a trend máig érvényes -, noha számos ilyen jellegű dolgozat látott napvilágot, voltaképpen valamennyit heteróknak szánták. Látszik a mindenkori szereplőkön, hogy főként a hímközönség altesti vágyait igyekeznek felkorbácsolni.

Dámáink többsége nem a leszboszi szerelem ihletett dalnoka, hanem csak jó pénzért és kedvcsinálásból hancúroznak egyet. Természetesen léteznek szigorúan csak nőknek készült - például az úttörő Susie Bright által szignált - portékák, melyek talán még az egy százalékát se teszik ki a nagy egésznek. Legismertebb leszbi csillagnak a mai napig (a hébe-hóba férfi-nő jelenetekben szintén csodálható) Janine számít.

Historikus alapvetés

Az "igazi" melegmozihoz visszakanyarodva: a néma idők után, az első említésre méltó kezdeményezések az ötvenes évekhez köthetők. Majdnem állóképekben, annyira mozdulatlanul, ruha nélküli, izmos, kisportolt férfitestekről, mint számos korabeli, vagy még korábbi fényképen. Gyakran nem is gay szereplőkkel. Aztán jöttek a birkózófilmek - minimalista forgatókönyvekkel, sztereotip atléta-karakterekkel, minden imitálva, homályos, a lényeget takaró, ugyancsak szoft képsorokban.

Az első, férfiúi mezítelenségre, s mellette nyíltan melegtémákra szakosodott vetítéseket a Los Angelesi Park Theater jegyezte, a forradalmi 1968-as esztendőben. Hamarosan megnyíltak a New Yorki speciális mozik is, természetesen szűkebb körben, kisebb nézőközönségnek, mint hetero unokafivéreik/nővéreik. A korai nívótlanságot lassú minőségnövekedés, jobb produkciós munka váltotta, majd a kultikusnak számító, egész estés Boys in the Sand (Fiúk a homokban) következett.

Az ex-modell Cal Culvernek, a későbbi Casey Donovan-nek hírnevet, a pornómozgalomnak - a Mély torokkal egyetemben - sikkességet, trendi-jelleget biztosító filmet 1971. december 29-én mutatták be a New Yorki Playhouse-ban. Az akkoriban extramagas költségvetésnek számító nyolcezer dollárból forgatták le, mintegy négyszázezret jövedelmezett. Reklámok vezették be, a New York Times és a Variety kritikusai méltatták.

A rendező Wakefield Poole jócskán belekavart az állóvízbe: fittyet hányva az addigi szokásokra, a korábbi Joe-k, vagy Bobok helyett feltüntette a szereplők és a stábtagok teljes eredeti nevét. Véget vetett a meleg színészek anonimitásának, plusz a gay hardcore-nak (viszonylagos) elfogadottságot harcolt ki.

A szadista és az óvatos

Szaporodtak, tizenöt percből hosszúra nőttek a portékák, s időnként valóban hökkentettek, sőt, sokkoltak. Fred Halstedt szadista műveinek (The Pledgemasters in Manhattan, L. A. Plays Itself) vetítéseit alkalmasint rendőri razzia állítatta le, miközben született kifejezetten a blaszfémia-témára hajazó munka is, melyben Krisztus lemászik a keresztről, s homoszexuális kalandokba bonyolódik (Lodestar).

Az első komolyabb kereskedelmi sikereket elért produkciós és forgalmazó cég, a Jaguar - meg úgy általában az alkotók is - visszafogottabb témákat jelenítettek meg. A Jaguar ráadásul a kor jeles rendezőit (J. Brian, Ignation Rutkowski, Gorton Hall, Berry Knight) foglalkoztatta, ami nemcsak a technikai minőségen, de a sztorik színvonalán szintén emelt. Az eredmény: 1972-ben ötven hardcore melegfilmekre állt mozi működött az Egyesült Államokban - és ebből tizenkettő New Yorkban.

Aztán, leginkább Radley Metzgernek köszönhetően, a gay és a biszexuális témák fokozatosan beszivárogtak a hetero-művekbe. "A csábítás egyetemes" - hirdette a hatvanas években indult, például Bizet Carmen-ének XXX remake-jét (Carmen, Baby, 1967) leforgató rendező.

Aranykor?

Sokak szerint igen, ám még többen vallják, hogy a tényleges (?) elismerés, csak az "igazi" pornónak járt ki, s az egyneműek pajzán kapcsolatairól szóló munkák szigorúan szűk underground berkekben számítottak csemegének. A naiv korszakot a festőből filmessé váltó San Franciscoi Curt McDowell Thundercrack-je (1975) zárta. McDowell minden mesterséges határ - művészet és pornó, homo és hetero - áthágását célozta meg. A szexualitást ártatlan, természetes, ünnepi cselekedetként ábrázolta. Szemcsés, elmosódó képeket készített, rengeteget zoomolt, s mintha pornótlanítani akarta volna a pornót.