Ökölbe is szorulhatna a kezünk a Miénk lesz a holnap című filmet nézve, de sokszor azon kapjuk magunkat, hogy hangosan nevetünk. A rendező-forgatókönyvíró Paola Cortellesi, aki egyben a főszerepet is játssza, úgy beszél a nőkről a II. világháború utáni Rómában, hogy pontosan tudjuk, szavai a mának szólnak.
Elképesztő az az életöröm, ami egy-egy olasz filmből árad még akkor is, ha amúgy szörnyűségek történnek a vásznon. Most elég, ha csak Roberto Benigni Az élet szép című filmjét idézzük fel, amely egy koncentrációs tábor borzalmait keretezi úgy, hogy a játék, a fantázia, a humor, a szeretet filmjévé váljon.
Paola Cortellesi Miénk lesz a holnap című filmje sem szűkölködik szívfájdító jelenetekben, de ezt úgy mutatja be, hogy miközben ökölbe szorul a kezünk, nem fordítjuk el az arcunkat. Paola Cortellesi – az olasz filmművészet szupersztárja –, aki a film egyik forgatókönyvírója, rendezője és egyben főszereplője is, szokatlan és finom eszközökkel mutatja be azt az időszakot Olaszországban,
amikor a nőknek csak kussolni volt szabad,
a munkájukért nem kaptak annyi pénzt, mint a férfiak, otthon cselédként dolgoztatták őket, és ha becsukódott az ajtó, akkor a feleség – a család, a gyerekek, de még a szomszédság is – biztos lehetett abban, hogy jön a verés. 1946-ot írunk.
Tapintható feszültség
A főhős, Delia (Paola Cortellesi) már ébredéskor kap egy méretes pofont a férjétől, aki aztán a gyerekek előtt kezdi el szidni a „semmirekellő anyjukat”. A semmirekellő anya, miután reggelit és uzsonnát ad a gyerekeinek, a férjének pedig még ebédet is, ételhordóban, ellátja a velük élő, ágyhoz kötött apósát, majd elindul dolgozni több helyre is. Látjuk, amint elszántan megy az utcán, és
az arcáról nem a szégyent, az elkeseredést vagy a kilátástalanságot olvassuk le, hanem valami mélységes elszántságot – de hogy mire szánta el magát, azt nem tudjuk.
A feszültség otthon állandó, az erőszak mindennapos, és a néző is lélegzet-visszafojtva figyeli a családtagokat, ahogy tojáshéjakon lépkednek, nehogy kivívják valamivel a családfő haragját, de hát kivívják, nem kell ahhoz különösebb vétek.
És bármi történik, az ostor – a tenyér – a feleségen csattan, aki túlélő üzemmódban darálja a hétköznapokat, és elég egy rossz mozdulat, máris megkapja, hogy még cselédnek sem jó. Titkos örömei vannak: egy szál cigi a barátnőjével, összemosolygás a régi szerelmével, csokoládé az ott állomásozó amerikai katonáktól. És persze a melltartóban gyűlő bankjegyek, amelyeket a lánya esküvői ruhájára tesz félre.
Becsukódnak a spaletták
A filmben végig azt érezzük, hogy valaminek történnie kell. Egyrészt mert ez így nem mehet tovább, másrészt mert Delia valamit titkol előlünk. Nem lehet véletlen, hogy tűri a verést, a megaláztatást, kell lennie valaminek a háttérben, ami reményt ad, szabadulást hoz. Drukkolunk Deliának, miközben nem tudjuk, pontosan mire is várunk, minek kellene bekövetkeznie.
Aztán egyszer csak jön egy levél,
Delia pedig egy új, pöttyös blúzon dolgozik, de hogy magának varrja-e, vagy másnak, sokáig ez sem derül ki.
A családon kívül látunk egyéb szereplőket is, és egyértelművé válik, hogy az összes nő sorsa az elnyomás: a véleményüket nem mondhatják ki, és még arról is a férjük dönt, hogy mikor rúzsozhatják ki a szájukat. A női szolidaritás is csak hellyel-közzel működik, a háború utáni szegénységben a társadalmi-gazdasági különbségek csak felerősítik a frusztrációt, az ügyeskedést, az irigységet. Az indulatok itt-ott ki is törnek, de amikor Deliáéknál becsukódnak a spaletták, senki nem mer közbeavatkozni.
A verések koreográfiája
A film azonban egyáltalán nem húz le, sőt. Ennek oka egyrészt az a megfoghatatlan reménykedés, ami Delia arcára van írva, és belengi az egész történetet, másrészt azok a filmes megoldások, amelyek elemelik a brutális valóságtól a képi világot. Delia és a férje a verések alkalmával egyfajta furcsa koreográfiát jár, miközben korabeli olasz slágerek szólnak, és a 40-es évek közepének Rómájában játszódó cselekmény során
időnként mai rapzenét hallunk.
A humor pedig végig jelen van, magunk sem értjük, miért nevetünk, de időnként annyira vicces párbeszédek zajlanak, mintha egy felhőtlen vígjátékot néznénk. És annyi kedves közelit látunk csészékről, tányérokról, korabeli bútorokról, hogy egészen otthonossá teszi a filmet.
A mű fekete-fehér, az olasz neorealizmust idézi, de ez a színkavalkádhoz szokott szemünknek sem zavaró, a főhős és társai így is kiragyognak. Delia elszántsága, az, ahogyan a maga eszközeivel küzd az igazságért, eszünkbe juttathatja a Három óriásplakát Ebbing határában című, fekete humorral átszőtt film Mildredjét (Frances McDormand): egyikük sem tartja magában a véleményét, és nem riad vissza a radikális eszközöktől.
Paola Cortellesi Miénk lesz a holnap című 2023-as filmje az egyik legnagyobb mozisiker lett Olaszországban, megelőzve a Barbie-t és az Oppenheimert is, a magyar mozik ezekben a hetekben játsszák.
9/10
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon