Méterenként 200 halott vagy sebesült

Nehéz lenne borzalmasság szerint sorba rakni az első világháború nagy „anyagcsatáit”, amelyekben emberek százezrei áldozták életüket látszólag a semmiért, vagy legfeljebb néhány száz méternyi, pár kilométernyni előrehaladásért. Az viszont biztos, hogy a somme-i csata ott van a legszörnyűbbek között. Mire november 18-án véget ért, az antant halottakban, eltűntekben és sebesültekben nagyjából 650 ezer, míg a németek közel 500 ezer embert vesztettek (a halottak számát mindkét oldalon nagyjából 150 ezer főre becsülik), ezzel a somme-i az első világháború egyik legvéresebb ütközete.

A csata első napja pedig kiemelkedő veszteségeket hozott, amikor a rosszul kiképzett, téves információk alapján irányított, tapasztalatlan brit csapatok nekirohantak az elégtelen tüzérségi előkészítés után szinte érintetlen német védelmi állásoknak. Közel 20 ezer brit esett el ezen a végzetes napon, amely máig is a brit hadtörténelem legvéresebb napjaként van számon tartva. De valóban a semmiért áldozták fel életüket ők és bajtársaik? Jogos, hogy sok helyen az antant tökéletes kudarcaként tartják számon az ütközetet?

Közös erőfeszítés

A somme-i csata előzményeit 1915 decemberében kell keresnünk, amikor a britek, a franciák, az olaszok és az oroszok megállapodtak abban, hogy 1916-ban egyidejű támadásokat indítanak a háború frontjain. A francia-brit erőknek a tervek szerint a Somme folyó térségében kellett támadást indítaniuk, bár a Brit Expedíciós Hadsereg (BEF) főparancsnoka, Douglas Haig tábornok inkább egy északabbra, Ypres környéki offenzíva mellett kardoskodott. Haig úgy érvelt, hogy amennyiben Ypres-nél át tudnák törni a német vonalakat, elérhető közelségbe kerülne olyan stratégiailag kulcsfontosságú célpontok elfoglalása, mint például Belgium német kézre került kikötővárosai. A franciák azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a brit-francia erők által tartott frontszakaszok találkozási pontjánál, azaz a Somme-nál, közös erővel lendüljenek támadásba.

Az offenzívát óriási tüzérségi előkészítés előzte meg. Miután az antant ágyúk hét napon át szünet nélkül lőtték a német állásokat, a támadók körében érthető optimizmus uralkodott: nem létezik, hogy ezt a gyilkos bombázást bármi túlélheti – gondolták. Azonban a hibás taktika (Haig ragaszkodott ahhoz, hogy a lehető legtöbb célpontot támadják lövegei, így megfelelően koncentrált bombázás hiányában a német állásokban kevés kár keletkezett), a brit tüzérek tapasztalatlansága és a nagy rombolóerejű lövedékek hiánya miatt a tüzérségi előkészítés a front legtöbb szakaszán nem sok eredményt ért el.

A hadszíntér déli részén viszont eközben a britek és kiváltképp a franciák komoly előrehaladást értek el. Mégis a kudarcról maradt emlékezetes 1916. július 1-je, és persze a borzalmas veszteségekről: 57 ezer brit katona vált harcképtelenné, közülük majdnem 20 ezren estek el.

Az offenzíva előtt Haig abban reménykedett, hogy sikerül újra mozgóvá változtatni az állóháborút, de mindvégig tudatán volt annak, hogy szükség van egy B-tervre, arra az esetre, ha csak korlátozott sikereket képesek elérni katonái. Az, hogy az első nap nem sikerült döntő áttörést elérni, azt jelentette, hogy ennek a tartalék tervnek kellett életbe lépnie. A július 1-je és 13-a közti harcok így kisebb, felőrlő célzatú támadások voltak, amelyek azért így is súlyos véráldozatot követeltek.

A britek veszteségei elképesztőek voltak. Ahogy a németekéi is. A somme-i állásokra helyeződő nagy nyomás miatt Erich von Falkenhayn tábornok, a de facto német főparancsnok kénytelen volt leállítani a Verdunnél zajló (ez az ütközet februárban kezdődött, de a nyáron a németek újult erővel indultak meg a francia vonalak ellen – lásd cikkünket a 2016. májusi számunkban) offenzíváját július 11-én. Ezzel teljesült az antant egyik fő célkitűzése, a francia erődváros tehermentesítése.

A július 14-én a csatatér déli részén elért részsikerekre építő új antant támadások kemény német ellenállásba ütköztek. Az a német taktikai doktrína, miszerint minden támadásra azonnali ellentámadással kell válaszolni, azt eredményezte, hogy a Foreaux-i erdőhöz, Longuevalhoz vagy Guillemont-hoz hasonló helyeken ádáz, váltakozó sikereket hozó harcok bontakoztak ki. A Dél-afrikai Dandár elfoglalta a Delville-i erdőt július 15-én, de a németek gyorsan visszafoglalták, hogy aztán brit csapatok július 27-én újra ellenőrzésük alá vonják – itt egészen szeptember elejéig heves összecsapások zajlottak.

Kegyetlen kiképzés

A csatatér északi részén is hasonlóan kemény küzdelem folyt. A nagyrészt tapasztalatlan brit birodalmi csapatok és parancsnokaikat kegyetlen hirtelenséggel dobták a mélyvízbe, hogy ott tanuljanak meg úszni. Az eredmény zavarodottság, a személyes bátorság hősi példái, hibák, a tanulságok nem megfelelő feldolgozása, valamint  több százezer ember halála, súlyos sebesülése és feldolgozhatatlan traumája lett. A németeket mégis sikerült lassan, de biztosan egyre hátrább szorítani az egész csatamezőn.

Szeptemberre a francia hadsereg már nagyobb szerepet vállalt az ütközetben, és 12-én majdnem át is törte a német vonalakat Bouchavesnes-nél. Haig nagy erőkkel indított támadást szeptember 15-én, amikor 12 brit, kanadai és új-zélandi hadosztály a valaha csatában bevetett első tankok támogatásával nagyjából 1,5 kilométert haladt előre – jóval kevesebbet, mint ami a remélt áttöréshez szükséges lett volna. Mint mindig, a veszteségek magasak voltak. Ahogy egy brit káplán később írta: „Nem láttam a szeptember 15-i csata sikerét és dicsőségét, de az árát soha nem fogom elfelejteni… Miközben egy átlagos napon [a harctéri kórházban] egy-egy tripla sátor elég volt a tiszteknek és a közlegényeknek, most az összes hely foglalt volt, körben pedig mindenhol hordágyak borították a földet.”

De a csata folytatódott, még azután is, hogy a heves esőzések sártengerré változtatták a terepet. Joffre, a francia főparancsnok úgy döntött, hogy a kivéreztetésnek folytatódnia kell. A britek főként egy magaslatot, a Butte de Warlencourt-t támadták újra és újra. Miután végre sikerült elfoglalni, Roland Boys Bradford, a durhami könnyűgyalogos dandár alezredese így írt a magaslatról: „rögeszménkké vált… Állandóan ott volt az első vonalakban állomásozó katonák fejében, és minden balszerencséjüket neki tulajdonították. Így aztán el kellett foglalnunk.”

Az ütközet utolsó fázisa az ancre-i csata volt, a csatamező északi részén, ahol az 51. brit hadosztály bevette a védelmi állásokkal telepakolt Beaumont-Hamel falut. Miután ezt a célpontot sikerült elfoglalni – amelynek egyébként az eredeti tervek alapján már július 1-jén meg kellett volna történnie, az antant parancsnokai a tartalékok kimerülését és az időjárás rosszabbra fordulását is figyelembe véve berekesztették az offenzívát.

infografika: Szémann Tamás

Lesújtó veszteségek

A hadtörténelem legtöbb nagy csatájánál egyértelmű győzteseket és veszteseket lehetett hirdetni. A somme-i csata esetében nem ez a helyzet. Mire véget ért, a támadók átlagosan nagyjából 10-15 kilométerrel nyomták vissza a németek védelmi vonalait (ez alapján készültek a csata borzalmait érzékeltető számítások, hogy az antant minden egyes elért centiméterért két, méterenként tehát 200 halott vagy sebesült katonával fizetett), de nemhogy fejvesztett menekülésre, de még nagyarányú visszavonulásra sem tudták őket kényszeríteni. Mindkét oldal hihetetlen – és nagyjából összemérhető – veszteségeket szenvedett.

Látszólag tehát a somme-i csata döntetlenre végződött. De ha távolabbi perspektívából nézzük, egyértelművé válik, hogy az antant jött ki az eseményekből jobban. Nagyobb emberanyag-tartalékaik miatt a Brit Birodalom és Franciaország (itt se feledjük el a kiterjedt gyarmatbirodalmat) jobban fel volt készülve egy borzalmas felőrlő-háborúra, mint Németország. Az ütközet végére a Brit Expedíciós Hadtest túl volt a tanulóidején, számos fájdalmas leckét sajátított el, és ezek tanulságait alkalmazta is – 1917-re sokkal ütőképesebb és tapasztaltabb haderővé vált.

A német hadsereg ezzel szemben rengeteg tapasztalt tisztet és altisztet vesztett – persze ezután is félelmetes ellenfél maradt. Egy vezérkari tiszt, Hans von Henting kapitány szerint „a Somme a német hadsereg sárba vájt sírja lett, amelyet a brit hadiipar és lövedékei ástak meg.”

A somme-i csata előtt a német főparancsnokság alábecsülte a brit hadsereg harci értékét. Most azzal a nehezen elfogadható ténnyel kellett szembenéznie, hogy nem a franciák az egyetlen komoly ellenfelei a nyugati fronton. Ez két reakciót váltott ki a német vezetésből. 1917 elején a német csapatokat a somme-i frontvonalból egy jelentősen megerősített, a britek által csak Hindenburg-vonalként emlegetett védelmi vonalba vonták vissza.

Ennél is nagyobb jelentőségű döntés volt, hogy az események hatására a németek minden eszközzel igyekeztek elérni Nagy-Britannia kiválását a háborúból – ezért kaptak engedélyt a német U-bootok, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háború keretében a semleges országok hajói ellen is támadást intézzenek a Brit-szigetek körül. Ahogy várható volt, ez tökéletes ürügyet szolgáltatott az Egyesült Államoknak a háborúba való belépésre, de a németek úgy számoltak, hogy az éhező britek még azelőtt békét kérnek majd, hogy Amerika ereje éreztethetné hatását a csatamezőkön. Ez a tévedés nagyon súlyos stratégiai hibának bizonyult.

Tehát hiába nem hozott a somme-i csata a hagyományos értelemben vett győzelmet az antantnak, hosszú távon jelentős stratégiai sikerként könyvelhető el. Ezért aztán ebben az értelemben nem is tekinthetjük kudarcnak.

Stratégiai fordulat

A somme-i csata újra bebizonyította, hogy hagyományos eszközökkel nem lehet döntő áttörést elérni a nyugati fronton. Az ütközet elején az antant csapatok óriási túlerejük (nagyjából négyszeres erőfölényben voltak a kijelölt frontszakaszon, ráadásul a velük szemben álló német katonák nagy része gyengébb harcértékű, tartalékos egységekhez tartozott) sem tudtak látványos eredményeket elérni. Ebben ugyan fontos szerepe volt a főként a britek által elkövetett hibáknak, a fentiekben is említett szervezetlenségnek, de minden bizonnyal egy tökéletesen kivitelezett offenzíva is csak mennyiségben, de nem minőségben más eredményre jutott volna – a front nem 10, hanem mondjuk 20 kilométerrel hátrébb stabilizálódott volna a német erősítések megérkezése után.

Ez arra indította az antant stratégáit, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak az új lehetőségek keresésére, ezek közül a tankok jelentették a legígéretesebb próbálkozást. Haig azért is sok kritikát kapott, hogy ezeket az új fegyvereket a Somme-nál idejekorán, kis létszámban bevetve elvesztegette a meglepetés erejét anélkül, hogy nagy sikerre esélye lett volna. Való igaz, hogy a július 15-én bevetett 32 Mark I-es tank (eredetileg 49 állt csatasorba, de a műszaki gondok miatt egy részük már el se jutott az első vonalakig) csak részsikereket ért el, de ez a tűzkeresztség mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy a harckocsik 1917 második felére, és főleg 1918-ra valóban hatékonyan bevethető fegyverekké fejlődjenek. A csapnivaló megbízhatóságon javításán túl a Somme-nál szerzett tapasztalatok abban is kulcsfontosságúak voltak, hogy elkezdődjön az új fegyvernem integrációja a többi mellé, és megkezdődjön annak a stratégiának a kidolgozása, miként lehet a gyalogságot és a harckocsikat együtt, sikeresen bevetni.

Minden borzalma ellenére tehát túlságosan leegyszerűsítő lenne csupán értelmetlen vérfürdőként értékelni a somme-i csatát. És az sem igaz, hogy „felőrlő” jellegében egyedülálló lett volna – és nem csak a nyugati front hasonló ütközeteihez képest. Ugyan a második világháborúban a haditechnológia fejlődése miatt már nem alakult ki lövészárok-háború, a konfliktus európai része mégis gigantikus méretű felőrlő-háború volt, amelyben a szövetségesek iszonyatos (döntő részt szovjet) véráldozatok mellett, rettenetes csaták sorában morzsolták fel Németország emberi és anyagi erőforrásait. Ha nem is néhány elátkozott négyzetkilométeren zajlottak, a sztálingrádi, a kurszki vagy éppen a Monte Cassino-i, esetleg a normandiai csata sem alapvető jellegében, sem az egyes egységekre jutó, elképesztő veszteségadatokban nem különbözött jelentősen a somme-i csatától. Ha lett volna katona, aki harminc év különbséggel megjárta volna mindkét háború legvéresebb csatáinak poklát, nem sok különbséget látott volna a kettő között.

(A cikk teljes terjedelmében, a csata német és brit forrásait ismertető írások mellett a BBC History július 27-én megjelenő, augusztusi számában lesz olvasható.)