Az első világháborúban 140 ezer kínai vendégmunkás ásta a lövészárkokat

Az első világháború több szempontból új korszakot nyitott a hadtörténetben: a bevetett technológiák révén, a globális kiterjedése miatt, és persze a puszta méreteivel is. A résztvevő hatalmak összesen 70 millió katonát mozgósítottak a konfliktusban. A harcoló alakulatok mellett azonban kevés szó szokott esni a történelemkönyvekben az őket kiszolgáló tömegekről. Ott van például a több ezer (egyes becslések szerint több tízezer) kilométernyi lövészárok, amibe a lőfegyverek fejlődése kényszerítette bele a harcoló feleket. Azokat - legalábbis az antant hatalmak oldalán - nem katonák ásták ki,

A britek 1916 elején (nagyjából ekkor kezdődött a hírhedt verduni csata) döbbentek rá, hogy az emberveszteségek, és az amúgy is egyre kimerültebb katonák miatt nem túl jó ötlet még logisztikai feladatokra is őket használni. Így amikor Sir Douglas Haig tábornok 21 ezer plusz munkást igényelt a nyugati frontra, a kormány kicsit bajban volt. Aztán, ahogy általában, megint úgy oldották meg a problémát, hogy a hagyományaikhoz nyúltak vissza. Az angoloknál amúgy is bevett szokás volt a kolóniákról hozott munkásokat alkalmazni, és Egyiptomból, Indiából, Dél-Afrikából érkezett vendégmunkások már akkor is dolgoztak a hadsereg keze alá - de az új igény kielégítéséhez új forrásra volt szükség. Így jött képbe Kína. Az ország akkor még semleges volt a háborúban, szóval eleinte csak félhivatalosan, vagy teljesen feketén, a kormány hivatalos tudomása nélkül lehetett vendégmunkásokat hozni a háború európai frontjára, de aztán 1917-ben hadat üzentek az Osztrák-magyar Monarchiának és Németországnak, és onnantól már legálisan mehetett a biznisz.

A Chinese Labor Corps nevű különítménybe a toborzás 1916 őszén indult el, az első hajó 1100 kínai vendégmunkással 1917 januárjában futott ki. Három hónap alatt jutottak el Európába a Csendes-óceánon, aztán marhavagonokban Kanadán, és végül az Atlanti-óceánon átvágva. Őket aztán még tízezrével követték a többiek a mesés fizetés (20 jüant kapott mindenki zsebbe aláírási pénzként, aztán havi 10-et kapott az otthon maradt családja) reményében az elmaradottabb, éhínség sújtottak kínai régiókból. Összesen 140 ezer vendégmunkás érkezett Európába, jellemzően 20 és 35 év közötti férfiak. Szigorúan nem harci feladataik voltak: lövészárkok ásása, homokzsákok töltése, út- és vasútépítések, kikötői rakodás, mindenféle gyári munka a hadiiparban. A munka heti hét nap, napi tíz órában zajlott, szabadságot csak kínai ünnepek alkalmával kaptak. Több ezer tolmács dolgozott mellettük, főleg miután többször kis híján zendülés lett egy-egy ártatlan félreértésből, amikor a munkások azt hitték, sértegetik őket az angol katonák (különösen neuralgikus volt az angol "let's go" kifejezés, ami annyit tesz, gyerünk, menjünk, hajrá, de a kiejtése hasonlít a kínai "gou"-ra, ami alapban kutyát jelent, de a szlengben gazembert is).

Komoly gondokat okozott a morálban az is, hogy a vendégmunkások nem tudták tartani a kapcsolatot az otthon maradottakkal - nemcsak azért, mert az akkori kommunikációs lehetőségek elég soványak voltak, de azért is, mert 80 százalékuk analfabéta volt. A britek és a franciák ezért oktatási programot indítottak nekik, és több mint a kétharmaduk meg is tanult írni-olvasni. A háború vége felé már havi 50 ezer levelet vitt tőlük Kínába a postahajó.

Mivel konkrét hadmozdulatokban nem vettek részt, a Chinese Labor Corps aránylag épségben átvészelte a háborút, a veszteségeiket 2-20 ezer közé becslik (a kínai becslés a 20, a brit és francia a 2), ők túlnyomórészt a nagy 1918-as influenzajárványban vesztek oda. A háború végén még egy darabig Európában maradtak, újjáépítési munkákban, illetve aknamentesítésben alkalmazták őket. A hazaszállításuk 1918 decemberétől 1920 szeptemberéig tartott. Nagyjából 6-7 ezren végleg Európában maradtak, ők adták a ma franciaországi kínai kolónia alapját. Szociológusok szerint a hazatérők elbeszélései arról, hogy Európa messze nem az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, aminek ők elképzelték (és a háború sújtotta Európa valóban nem volt az, még az akkori kínai mélyszegénységből nézve se) nagyban hozzájárul a modern kori kínai nemzeti öntudat és büszkeség kialakulásához.

Az első világháború kínai munkásairól nagyrészt elfeledkezett a történelem, csak néhány franciaországi kínai temető őrizte az emléküket, aztán a 2000-es évek eleje óta jöttek vissza a köztudatba, kutatják a történészek a témát, és tartanak konferenciákat is róla.