Napi hátborzongató érzés: kitalálsz valamit, majd meglátod máshol megvalósítva
Egy személyes mellékszállal kezdem, vagyis kettővel. Az egyik az, hogy hébe-hóba nem csak cikkeket írok, hanem novellákat és verseket, köztük gyerekverseket is (néhány talán tudták ezt rólam eddig is). A másik, hogy most kezdtem el olvasni Grecsó Krisztián új regényét, a március elején megjelent a Verát. Pedig nagyon vártam már, szerintem mindig nagyon érdekes szellemi kaland, amikor egy szerző nagyon másik életkorú vagy pláne másik nemű karaktert választ főszereplőnek – talán ezért is volt, hogy nekem Dragomán Györgytől a Máglya jobban tetszett, mint a világhírű A fehér király –, ebben a regényben ez a kettő pedig együtt van meg, hiszen a főszereplő, Vera egy tízéves kislány (csak a Szeged maradt meg, Grecsó könyveinek, ahogy életének is, egyik visszatérő helyszíne).
De ami a fontosabb: még nagyon a könyv elején járok, és máris volt egy libabőrös, hátborzongató érzésem. Van egy gyerekversem ugyanis Az a jó modor címmel, ami így ér véget: „Kár, hogy más gyerekeknek / nem mondhatja el a jó modort / és ők lökdösődnek / és kiveszik / és nem engedik / és megeszik / és előre mennek / és nem segítenek / és hangoskodnak. / Pont mintha felnőttek lennének.”
És mit olvasok én ebben az eddig (az első bő ötven oldal után) nagyon jól megkomponált, a homályos sejtetésekkel és feszültségekkel ügyesen operáló regényben? Hát ezt: „a mama megfogja a vállát, hogy nem illik odarohanni a tepsihez, de a felnőtteknek senki nem fogja meg a vállát.” Megdöbbentő, egyszerre jó és bosszantó érzés, és ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e még hasonló?