Nincs békés elvonulás, ezért kapcsolt a miniszterelnök uszító pániküzemmódba

Néhány hete volt, hogy immár ötszázadik alkalommal adtam közre vasárnapi nyíltlevélsorozatom aktuális darabját, amelyben a mostani rezsim bűneire hívom fel a figyelmet újra és újra. Kajánkodott is rajta egyet a 444.hu, hogy milyen lúzer szélmalomharc ez tőlem és önironikusan persze nekem is be kell ismernem: több mint tíz évvel ezelőtt bizony magam sem hittem, hogy Orbán illiberalizmust kihirdető tusványosi beszéde után ötszáz héttel még mindig írni fogom vasárnaponként ezeket a jegyzeteket. Mert, hát azzal fogtam neki, hogy addig jelentkezem minden héten elemző-leleplező írásokkal, ameddig szükség van rá. Én pedig – aki ismer, tudja, hogy – szavatartó és kitartó fickó vagyok, ez a rezsim meg még mindig a nyakunkon van; folytatnom kell tehát a NER bukásáig. Mindezt azért vetem fel kiindulópontként, mert Orbán Viktor illiberális államot meghirdető beszéde kétségtelenül sarokkő volt az újkori történelmünkben, amire a komplett politikai hazárdjáték később felépült, és ehhez mérhetőnek tartom az idei március 15-én elmondott szónoklatát is. A NER működését elemző történészek ezt a beszédet szerintem már a rendszer végső összeomlásának kezdetéhez/közepéhez kötik majd. Mindaz, ami ott elhangzott és ahogy elhangzott, számomra egyértelművé teszi: 

Olyan megállapításokat fogok a következőkben tenni, amelyek súlyosak és karcosak, de nagyon is pontosak és reálisak, éppen ezért kérem az olvasót – főként a kormányzati valóságmagyarázókat –, hogy indulati gyorsreakciós félre- vagy belemagyarázás helyett olvassák majd inkább el még egyszer a soron következő mondatokat. Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin néhány dologban hasonlít egymásra, sok mindenben különböznek. Egy dolog viszont mindenképpen összeköti őket: nem fognak tudni tisztességben és békésen elbukni. Nincs békés elvonulás, rövid csendespihenő után életrajzi kötetet bemutató fórumsorozat a vidéki művházakban. Nincs békés nemzetisport-olvasgatás meg fröccsözés a hatvanpusztai birtok valamelyik teraszán. Orbán Viktort és rezsimjét csak a népharag tudja leváltani – így van kitalálva a rendszer. A NER sebészi pontossággal összeeszkábált műszer, ameddig nincs elsöprő népharag, az ellenzéki oldal meg sutáskodik saját magával, addig rendíthetetlen az építmény. Őszinte leszek, hiába írtam reménykedve az elmúlt két választás napján is az aktuális vasárnapi nyílt levelem végén, hogy „remélem utoljára jelentkezik” a jegyzetsorozat, legbelül pontosan éreztem, hogy ezúttal sem fog sikerülni. Hiába volt jó vagy rossz az ellenzéki jelölt, hiába állt így vagy úgy össze az ellenzéki pártsokadalom, pontosan lehetett tudni, hogy nincs meg az az átütő népharag, ami kell egy ilyen politikai rendszer eltakarításához ebben a választási rendszerben. Éreztük, hogy nincs meg. Hogy még nincs meg.

Sok mindent láttam már a politikában, eddigi életem szinte csak a közéletről szólt. Voltam kormánytag, voltam ellenzéki pártvezető, mindegyik lövészárkot megjártam. A magyar többségi társadalom szerintem most fordult meg. Egyre élesebb kontúrokkal látszik, hogy a népharag – egyelőre, de maradjon is így – nem kaszát és kapát ragadó tömegekben mutatkozik meg, hanem Tisza-szigetekben és nemzeti zászlót lengető, színes, sokgenerációs sokaságban. Egy konkrét értékrendjében tulajdonképpen meghatározhatatlan, rendszerváltó céljában világos, de azt követő világépítésében és társadalmi víziójában egyelőre még bizonytalan párt mögött. Ez utóbbi azonban másodlagos jelentőségű, mert a többségi társadalomnak elege van. A többségi társadalom változást akar – minden szinten. És ehhez, bármennyire is fáj ezzel szembesítenem egykori párt- és harcostársaimat, az ellenzék minden szereplőjének alkalmazkodnia kell, ha valódi rezsimbukást akarnak. Amikor az egyik rendszerváltó párt korábbi, nagyhatású elnöke (és egyébként élő lelkiismerete is) jogos érvek és megfontolás mentén maga is a Tisza Párt támogatását javasolja, akkor arra oda kell figyelni. A kritikus méretű népharag tizenöt év után most megvan és becsatornázást is talált magának; ezt jelzik vissza a kutatások és a hatalom reakciója is. Nem hiszem, hogy az elégedetleneket a NER fenntartható módon kisebbségbe tudja szorítani, azt végképp nem, hogy egyharmad alá. Ezt a reménykeltő állapotot vélhetően most csak a Tisza nem jó irányú, kezelhetetlen áradása vagy egy mesteri, kormányzati Tisza-szabályozás ronthatja el. Meglátjuk, az bizonyos, hogy valami most tényleg megmozdult.

És akkor itt térek vissza Orbán Viktor és a Fidesz teljesen megdöbbentő, uszító hangneméhez: a náci mozgalom – nem véletlenül ritkán írom le ezt a szót, de most tényszerűen le kell – szövegeiből ismert „eltakarításról”, rovarokhoz hasonlított emberekről, „pokolra küldésről” szóló kijelentésekhez. A magyar kormányfő fenyegető szavai szerint a velük szemben állók „túl sok mindent éltek túl”. Mivel azt nem feltételezem, hogy a komplett narancspárti vezérkar klinikai pszichopata lett, így

Ez pedig pánikreakció. A politikai guruk nem találtak jobb megoldást, mint gyorsítani az egyirányú utcában száguldó gépet, (egyelőre még csak szellemi és nem fizikai) polgárháborúba vinni a tábort, elmarni néhány százalékot a Mi Hazánktól és a választási matematikának köszönhetően megpróbálni hatalmon maradni. Ha nem is kétharmaddal, de legalább a Karmelitában. Határozottan azt gondolom, hogy ez a pánikszerű mechanizmus már nem arról szól, hogy még négy évig a közpénzbödön közelében maradhassanak – sajnos, pontosan látjuk, hogy generációkra megszedték magukat, néhány pluszmilliárd miatt már igazán nem kell nekik a kormányzati munkával járó mindennapi stressz-teher. Főleg nem akkor, amikor nem konjunktúra van és habzsidőzsi, hanem a gazdasági és közszolgáltatási összeomlás elkerülését kell kényszerek között naponta kibekkelni. Amikor –, hogy egy kormánytagot idézzek: – sz@rból kell várat építeni. Ez a pánikszerű mechanizmus inkább arról szól, hogy pontosan tudják: ennyi bűntett, ennyi sértés, ennyi társadalmi károkozás, uszítás és egymásnak ugrasztás után kizárt a békés levonulás. Orbánnak és a NER-elit tagjainak egy bukott választás után aligha lesznek nyugodt pillanatai. Nem pusztán a jogállami igazságszolgáltatás utolérő kezeitől kell esetlegesen tartaniuk, hanem a jó értelemben vett népharagtól, a társadalmi megvetéstől. Mert nem lehet mindig kordon mögött vásárolni a parizert, vagy TEK-es sorfal között kijönni a templomból. Egyszer el kell majd számolni ezzel a tizenöt évvel és sokan fognak sorban állni a magánvagyon-jellegűvé tett kastélyok főbejáratánál a kérdéseikkel, a sérelmeikkel. Most még távol tartható a külvilág, a magyar valóság, de ez nagyon gyorsan megszűnik majd. Pontosan tudják, hogy amint kikerülnek a hatalomból, már nem fogják tudni zavartalanul élvezni az összeharácsolt életüket. Most még biztosít némi diszkréciót és privátszférát az állami háttér. Ezért ragaszkodnak hozzá. Még olyan gyűlöletkeltő, eddig a történelem dögkútjának mélyére temetett eszközökkel is, amelyek most mindent semmissé tesznek, amire a liberális, a polgári konzervatív, a rendszerváltó demokrata Fidesz a múltjából büszke lehetett.

A szerző korábbi EP-képviselő, „politikai szemtanú”, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A Karmelita Kolostor épülete. Fotó: Shutterstock)