A „forradalmi” és az „ellenforradalmi” demokráciáról

A magyar rendszerváltás kapcsán – amely, mint köztudott, alkotmányos vagy más szóval: határolt forradalom volt – szokás Antall József híres mondását idézni: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. A mondás arra utal, hogy az igazán mélyreható változás azért nem állott be – s az Antall-kormány azért nem tudott átütő eredményeket elérni –, mert valójában nem történt radikális szakítás a múlttal.  

Ebben az írásban azt állítom, hogy Magyarországon – egy értelemben bizonyosan – radikális átalakulás történt. Ez a terület az új rendszerről, a demokráciáról való gondolkodás. Itt ugyanis egyik pillanatról a másikra megszakadt a folytonosság (ami például a régi elitek átmentődése tekintetében egyáltalán nem szakadt meg), és azzal a gondolattal szemben, hogy a szocializmus modellje bármilyen formában reformálható, a demokrácia megvalósításának programja került megfellebbezhetetlenül napirendre. 

Ez azonban még mindig nem forradalmi változás, különösen akkor nem, ha a már zárójelben említett elitek vonatkozásában nincs is alapvető változás. A forradalmi jelleget nem a demokrácia és a nem demokrácia közötti gondolati váltás adja, hanem a demokrácia értelmezésének alternatívátlansága. Az rendjén való, hogy a demokráciának megszűnt a rendszerszintű alternatívája, az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy a demokrácia győzelme a demokrácián belüli alternatívákat is zárójelbe tette.

Először is filozófiai értelemben: a demokrácia csak mint liberális demokrácia lehetséges. Másodszor a demokrácia csak a történelemből kilépve, a történelmet elhagyva, a történelmi tapasztalatok meghaladásával valósítható meg. E két posztulátumot nyugodtan nevezhetjük forradalminak, az így előálló helyzetet pedig alternatívahiányosnak.

Természetesen az, hogy itt valami korai ellentmondás van, a legtöbben akkor nem fedezték/fedeztük fel. S éppen azért nem, mert a demokrácia győzelme (a diktatúra fölött) magától értetődőnek tűnt. Nem vettük észre, hogy a demokrácia azonban már indulása pillanatában maga fölött is győzött. Győzött azzal, hogy „totális” pozíciót választott magának. Nem azt mondta, hogy ettől kezdve egy olyan rendszer jön létre, amelyben a demokrácián belüli alapkérdések megvitatása is lehetséges, hanem azt, hogy a demokrácia csak egyféle, csakis liberális lehet. Ezt pedig nem tekinthetjük másnak, mint forradalmi tannak, s a forradalmak egyik jellemzője, hogy megteremtik a magukkal szembeni ellenforradalmat.

Aminek egyszerű módon elejét lehetett volna venni. Csak annyit kellett volna kinyilatkoztatni, hogy a demokrácia egyetemes győzelme nem jelentheti a helyi sajátosságok felülírását; másrészt azt, hogy a liberális demokrácia nem a történelem ellenében, hanem a történelmet ismerve és továbbgondolva lehet csak sikeres.

Az első esetben a magukat „csak” demokratáknak vagy a liberálisokhoz képest „másként” demokratáknak nevezők szembefordultak a liberalizmussal. Másodszor a liberális demokráciát a történelemtől elválasztókkal szemben a történeti tudatúak felsorakoztak, és elkezdtek történelmi folyamatokat újra megjeleníteni. 

A forradalmi tan erre sem jól reagált. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a liberális demokrácián belül könnyen keletkezhet feszültség a két komponens képviselői között, s azt sem jól értette, hogy a történelem nemcsak hordalékokat sodorhat elénk, hanem olyan mintázatokat is, amelyek valamiért korfüggetlenek, azaz túlélnek mindent. 

Ezzel szemben belemenekültek abba a magyarázatba, hogy a liberális demokráciával szembefordulók autokraták, és a jelennel szemben a történelemhez fordulók régi diktatúrákat akarnak újjáéleszteni.

Egyiknek sem sok köze van a valósághoz. Ha tárgyszerűek vagyunk ugyanis, akkor az egyetlen dolog, amihez e két dolognak köze van, az éppen a győztes eszme forradalmi öntételezése. A forradalom ugyanis nem kinyit, hanem lezár. Ha elzavartuk a régi rendszer híveit, akkor már csak mi vagyunk itt, s nekünk jogunk van az új demokratikus világ alapjainak lefektetésére. Ezek az alapok pedig nemigen teszik lehetővé az ellentétes demokráciaértelmezések plurális megnyilvánulását.

Nem szükséges most belemennünk a részletekbe. Részletek alatt most nem is eseménytörténetet, hanem a folyamatokról való percepciók alakulását érthetjük. A percepciók a politika ugyanolyan szerves részei, mint a politikai objektivációk, mondjuk, az intézmények. Ha bármely tábor tartósan azt érzékeli, hogy az ő demokráciáról vallott nézetei (akármilyen okból) nem tudnak kibontakozni, nem tudnak a politikai diskurzus szerves részévé válni, az a tábor (már persze, ha nem akar behódolni), egyet tehet: megpróbálja kifejezésre juttatni saját értelmezését. 

S akkor már az „ellenforradalomnál” tartunk. Ha valaki azt kérdezi, miért is merült fel már a ’90-es évek második felében az a gondolat, hogy „kormányváltásnál többre, rendszerváltásnál kevesebbre” van szükség, annak azt válaszolhatjuk: nem elsősorban azért, mert a régi rendszer elitje bizonyos mértékig a folyamatok részese maradt. Ez akár elnézhető probléma, már csak azért is, mert a történelem szinte sosem szelektálja ki az új rendszerből a régi szakértőket. Az új rendszereknek ugyanis nincs elegendő szakképzett kádere, tehát voltaképpen rászorulnak a régiekre. Antall József idézett mondata tehát ironikus is, mert ő bekalkulálta ezt, és a hozzá képest radikális személycseréket követelőknek mondta azt, amit.

Ezért az „ellenforradalom” gondolatát nem is itt, hanem eszmei síkon kell keresnünk. A liberális demokrácia nem volt kellőképpen inkluzív rendszer, és első évtizedében a legkevésbé tudta elérni, hogy abba mindenki (vagy legalább a társadalom nagy többsége) beleértse magát. Azok, akik „kívülállónak” vagy kívül hagyottnak érezték magukat, elkezdtek hadakozni ellene, s küzdelmükben arra jutottak, hogy az ő kimaradásuk a liberalizmus túltengéséből következik. Igazuk volt ebben? Objektíve nem lehet megmondani. Szubjektíve viszont bizonyosan, merthogy percepciójukban az, ami az első évtizedben történt, nem egyezett az ő demokráciáról alkotott képével.

Elmélyítői azért, mert természetesen ma már mindegyik oldal volt kormányon, mindenki kipróbálhatta saját demokráciafelfogását, és mindenki bebizonyította, hogy egyfelől nem érti a mai problémák kezdetekhez tapadó hagyományát; másrészt arra is képtelen, hogy exkluzívból inkluzívvá változtassa a maga demokráciáját. 

Ady annak idején a „Magunk szerelméről” írt, mi pedig azt regisztrálhatjuk, hogy a „magunk demokráciái” hadakoznak egymással. Nyilván a jobboldal demokráciája most már egyhuzamban tizenöt éve, amely jottányit nem vitte előbbre az inkluzivitást, de a másik oldalnak sem kell a szomszédba mennie, ha arról van szó, hogy a jobboldali „önkényuralom” helyébe majd a maga (Fél-Magyarország) rendszerét állítsa. 

Pedig csak kevesebb forradalmi hév kellett volna. És több érzék az irányba, hogy az egyetemes mérce nem jelent egyengondolkodást. Ennyi lett volna a recept, és ennyi ma is.  

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Magyarország, 1988. június 27. Fotó: Máriás Móni / Fortepan)