Kik fújják a passzátszelet a világpolitikában?

A neves amerikai politikai filozófus, protestáns lelkész és elnöki tanácsadó, Reinhold Niebuhr írta közel egy évszázaddal ezelőtt, hogy a (keresztény) politikus dicstelen, de végső feladata, hogy békét és igazságot tegyen egy velejéig bűnös világban. Valójában ez az újragondolt Szent Ágoston-i gondolat szinte lehetetlen küldetésnek számít immár évszázadok óta a nagypolitikában, kvázi a kereszténység megjelenése óta. A protestáns Niebuhr és Paul Ricoeur mellett olyan katolikus politikai gondolkodók, mint George Santayana, T. S. Eliot vagy Molnár Tamás is felettébb ellentmondásos állapotnak tekintették a keresztény politizálást, a keresztény társadalom eszméjét, ahol szinte lehetetlen küldetés engedelmeskedni a szeretet parancsának, szeretni az ellenségünket és megbocsátani nekik. Főleg, ha semmiféle viszonosságra nem számíthatunk, sőt az önfeladás és önfelszámolás veszélyével szembesülhetünk egy olyan erőszakos, könyörtelen ellenféllel szemben, mint például az iszlám vagy a nihilista fogyasztói társadalom. 

A 19. századi keresztény misztika nagy orosz írója, Lev Tolsztoj is úgy vélte, hogyha minden politikai vezető igaz keresztény lenne, akkor gyakorlatilag minden konfliktus megszűnne a világban. Ezzel szemben kijózanítóan hathat a nyers valóság évszázadok óta, melyben inkább a David Hume által is leírt kaotikus, erőszakos nemzetközi viszonyok uralkodnak, ahol ember embernek és állam államnak a farkasa. Az emberiség írott történelmét vizsgálva számos szakirányú elemzés arra az eredményre jutott, hogy az utóbbi 8000 év során mindössze 500 igazi békeévvel számolhatunk a világban. Vagyis, sajnálatos módon kijelenthetjük, hogy a háború és a konfliktusok az emberiség természetes állapota, melyben a békét és a nyugalmat biztosító szövetségek csak átmeneti érdekből születnek, és maradnak fenn ideig-óráig a túlélés és a fejlődés biztosítékaként. 

A nemzetközi kapcsolatok világa, és főleg a különféle értelmezési keretek megértése, áttekintése ilyen körülmények között egyáltalán nem könnyű műfaj. A társadalomtudományok területén belül az egyik legnehezebb és legösszetettebb rendszer, ahol számtalan változó tényezővel és körülménnyel kell számolni, ahol nincsenek kőbe vésett törvények, axiómák, sarokkövek, morális igazodási pontok, mindenre választ adó narratívák és keretrendszerek, valamint jó és rossz oldalak. Aki úgy gondolja, hogy mégiscsak léteznek ilyen globálisan érvényes igazodási pontok (nemzetközi jog, univerzálisan érvényes emberi jogok stb.), az tévúton jár, vagy egy politikai ideológia, esetleg vallási eszme nevében folytat hadjáratot, mint ahogy nagyon sokan teszik ezt a világban, szinte öntudatlanul. E cinikus, machiavellistának és ultrarealistának tűnő attitűd úgyszintén nem áll távol a nemzetközi kapcsolatok számos híres alakítójától, olyanoktól, mint Henry Kissinger egykori legendás amerikai külügyminiszter, és részben ide sorolhatjuk Donald Trump amerikai elnököt, de a jelenlegi magyar miniszterelnököt is. Ugyanakkor a globális nagypolitika színterét a politikai eszmék és vágyak vezérelte idealisták uralják, elsődlegesen a nyugati világban, akik a jó és a rossz manicheusi harcaként tekintenek a világpolitikára, és ez az alapállás óhatatlanul konfliktusokhoz vezet.

A különféle népszerű konteóknak táptalajt biztosító nyugati eszmékkel és érdekcsoportokkal szembehelyezkedő Kelet (Kína, Oroszország), valamint a globális Dél államai (India, Brazília) is egyértelműen sajátos túlélési gazdasági, politikai érdekeiket követik. Azonban a korábbi évszázadokkal ellentétben az immár szervesen összekapcsolódó világgazdaságban a protekcionizmus és a szeparatizmus valószínűsíthetően zsákutcába, és erőteljes gazdasági hanyatláshoz vezethet, még olyan nagyhatalmak esetében is, mint az Egyesült Államok.

 amelyekre a nagy tömegeknek vajmi kevés befolyása van közvetlen módon.

A világban kialakuló konfliktusok túlnyomórészt abból adódnak, hogy az egyik vagy másik fél (legyen az az USA, Oroszország, Kína, Irán, Izrael vagy épp az EU) vélt vagy valóságos ereje hitében úgy gondolja, hogy csak neki van igaza, csak ő látja helyesen a világot, és mindenki más téved. Vagyis a jól ismert clausewitzi paradigma mentén megpróbálja véleményét ráerőltetni ellenfeleire, ez pedig a háború ismérve, úgy is, mint a külpolitika folytatása más, erőszakos eszközökkel.

Lehet, hogy némileg illúziórombolónak hat az a megállapítás, hogy az olyan híres államközi, illetve államok feletti nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, a NATO, vagy épp az Európai Unió is elsődlegesen abból a szándékból jöttek létre, hogy valamiképp (tárgyalásos módon, kölcsönös katonai segítségnyújtás és gazdasági érdekek érvényesítése mentén) megakadályozzanak újabb pusztító háborúkat az államok, világrészek között. Éppen ezért – ha az előbb említett alapító szándékokat vesszük alapul – igencsak sikeresnek tekinthetjük ezeket a szervezeteket, mert a második világháború vége óta a világnak sikerült elkerülnie az újabb pusztító világégést, bár 

A bipoláris hatalmi rendszerű hidegháború fél évszázada során tucatnyi kisebb, regionális konfliktus volt a világban Koreától Vietnámon keresztül Irakig, amelyek összességében több mint hárommillió áldozattal jártak, ugyanakkor sikerült elkerülni a harmadik, egyben nukleáris világháborút, amely az emberi civilizáció apokaliptikus végét is jelenthetné. 

Az államközi szervezetek viszonylag hatékony konfliktuselkerülő potenciálja ugyanakkor semmit sem ér az államok – többnyire nemzetállamok – katonai és gazdasági ereje nélkül, amely nem helyettesíthető szépen hangzó eszmékkel, mindenható digitális soft power tényezőkkel vagy kikényszerítő erőt nélkülöző nemzetközi joggal.

melyek immár képesek üzleti és akár politikai érdekeiket egyes államok ellen is érvényesíteni. Ugyanakkor, e nemzetközi cégcsoportok, mondhatni szerencsére, még nélkülözik a hatalom két fontos alkotóelemét: a törvényhozás képességét és az erőszakszervezetek feletti ellenőrzés monopóliumát. Noam Chomsky, a híres amerikai nyelvész és libertariánus szocialista politikai filozófus szerint az amerikai demokrácia már évtizedek óta az óriáscégek fogságában tengődik, vagyis egy sajátos, groteszk technokráciává alakult. E sajátos liberális-szocialista alapállás mentén sokak szerint nem légből kapott spekuláció, hogy a világ leggazdagabb embere, Elon Musk cégvezér és miniszter (egykori demokratából lett új-republikánus) vitatható amerikai kormányzati szerepvállalása révén, Donald Trump adminisztrációjának tagjaként mintha pont e két, fent említett fontos hatalmi tényező megszerzésére tenne kísérletet – a valódi hatalom birtokosaként, az elnök mögött.

A szerző PhD-kutató, amerikanista,  az ÖT munkatársa.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Donald Trump beszél egy kerekasztal-beszélgetésen az energiaágazat vezetőivel a Fehér Ház kabinettermében 2020. április 3-án. Fotó: Doug Mills-Pool / Getty Images)