A traumaoldás hiteles szereposztása – Ki beszélheti el a magyar holokauszt történetét?

2025. január 20-án végigsöpört a sajtóban a hír, hogy a kormány „kihátrált” az egykori Józsefvárosi pályaudvar helyén, s annak renovált és átalakított épületeibe tervezett, „Sorsok Házának” elkeresztelt, magyar holokausztra emlékező múzeum „projektjéből”. (Miért nem a Sorstalanság Házáéból? Ahogy Kertész Imre már ikonikus műve címével is érzékeltette a második világháborúval párhuzamosan lezajlott „zsidók ellen vívott háború” természetét.)

Végigsöpört e végzés üzenete, anélkül, hogy különösebb ingerküszöböt áthágott volna. Lehet, hogy ez a legtragikusabb benne. 

(Egy könyvkiadó és történész kollégám a negyedszázada lezajlott magyar holokauszt és az arra való emlékezés vitáit kommentálva úgy ítélte meg az akkori diskurzust, hogy amíg a magyar holokauszt mindkét oldali szemtanúi élnek, addig kizárt, hogy egységes, minden résztvevő által elfogadott álláspont forrjon ki a magyar holokauszt jelenségéről és jelentőségéről. Úgy látszik, hogy jóslata csak félig talált – mert a túlélők elmentével ez a kérdés, ama „zsidókérdés” – nem maradt tovább a napirendben.)

Annak az idén nyolcvanéves folyamatnak a végére, amely traumaoldó gyászmunka révén kívánta beemelni a magyar holokauszt fejezetét a magyar nemzet történelmébe, s vele a „kollektív tudatába”. 

Hiszen mire is szolgál egy múzeum? Hogy elbeszéljen egy lényeges történetet, s ezt továbbadja minden nemzedék számára, beépítse azt a nemzet felelős, ha kell, önkritikus azonosságába, tartásába, sőt békéjébe. Az egész világ érdeklődői számára megnyissa ezt a képeskönyvarchívumot, hiszen sokan valamilyen okból nyitottak erre, vagy érintettek. 

Alig három emberöltő távolságra, származási alapon, 600 ezer polgára „szántatott ki” a magyar társadalom televényéből. Vajon lehet-e ezt a néhány hónap alatt végbevitt kitépetést egészségesen túlélni? Nem lehetett: a rendszerváltás korának megannyi társadalmi-politikai rossz lehelete is ebből a kigyógyulatlan békehiányosságból páráll föl. Mi több: a szembesülésre való képtelenség éppen abban az időben válik visszafordíthatatlanná, amikor a holokauszt népét újra holokausztra hajazó támadások érték, következményeképp az egész Földön újra fellángolt az egykori holokausztnak megágyazó régi-új antiszemitizmus. Ha ez a láncszem – az Európából, s közte Magyarországról – kiűzetés és következményei homályban maradnak, hogyan lehetne megérteni a jelen világ dolgait, s abban hogyan lehet elhelyezni a magunk egyéni vagy kollektív történetét? 

Az indoklás így szól: „Sajnálatosnak tartjuk, hogy sem a múzeum tartalmáról, sem annak működtetése kapcsán nem jött létre egyetértés a zsidó szervezetek között – közölte a Miniszterelnökségi Sajtóiroda.” 

Minden elbeszélésnek van ideje, helyszíne és szereplői. S a szereplőknek egymáshoz való viszonya, amely meghatározza szerkezetét és kifutását. A holokauszt – vagy csak magyar holokauszt – szereplői jól elkülöníthetően: elkövetőkre és áldozatokra oszlik. (Az idejét el lehet indítani Tiszaeszlártól vagy csak a Horthy-korszak kezdetétől – mindaddig, míg a gyászmunkát követő béke el nem hozza a megkülönböztetés okafogyottságát.) 

Az elkövetők magyarok, vagy általánosítva: a magyar társadalom, s az áldozatok pedig a magyar társadalomhoz, ha eltérő mértékben is, asszimilálódott zsidók. 

Ha az elkövetők és leszármazottaik elérkezettnek ítélik az időt, hogy megbánják tettüket, s ezzel összhangban traumaoldó békét kívánnak kötni az áldozatok maradékával, illetve azok leszármazottaival, akkor kezdeményezik ennek alapfeltételét: a gyászmunkát. Leginkább azáltal, hogy elmondják (bevallják) tetteiket, feltárják azok rugóit, s van bátorságuk feleleveníteni még azt is, hogyan bántak el az áldozataikkal. Erre szolgál a múzeum mint a történetelmondás médiuma, s mint az újra felvett párbeszéd közösségi tere. Ha az áldozatoknak írmagja sem maradt volna (mint pl. Lengyelország esetében, ahol nívós holokausztmúzeumot állítottak fel Varsóban), akkor is elemi szükséglet a narratívarögzítés, mert a szembenézés során történő megtisztulás elsősorban az elkövetők érdeke.

Mindezért teljesen funkcióhiányos a lepattintó érv, hogy a magyar zsidóknak bármi köze, befolyása, orientációja lehetne az ellenük elkövetett holokauszt narratívája megalkotásához. Annál is inkább, mert már a koncentrációs táborokban kezdték megírni a maguk krónikáját, amit később számtalan (Nobel- és Oscar-díjjal is honorált) művészi alkotásban, s zárt tereikben – zsinagógákban, temetőkben – elbeszéltek. Ebből a szempontból másodrendű tényező, hogy az EMIH-nek nincs semmifajta történelmi legitimitása a magyar zsidóság történelmi képviseletére, pláne történelme elmondására. (Honlapjukon, egy két éve elhunyt kollégán kívül, csak olyanokat neveztek meg a kiállítás „szakértőinek”, akik „nem tudják, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.) A történetet az elkövetőknek kell elmondaniuk. 

Azonban egyet nem lehet tenni: ama végzetes szerepeket felcserélni. Az elkövetők elbeszélését függővé tenni az áldozatokétól, vagy akár csak belevonni őket abba. Ha az elkövetők társadalma 80 év után sem tud traumákat feloldó elbeszéléssel előállni, akkor ezt az áldozatoknak el kell fogadniuk. 

Vagy nem.

Emlékszünk mindannyian a Szabadság téri gábrieles emlékmű felállítására. Nem kérdezte róla senki a zsidókat (ami abból a szempontból kár volt, hogy a héber betűk írása helyes irányát legalább megsúghatták volna) és látványosan nem is fogadták el a magukénak. Nem dőlt össze a világ, csak valamivel elviselhetetlenebb lett.

A holokausztban a magyar társadalom nem zsidó/elkövető és zsidó/áldozat részre szakadt. Erre mutat rá visszaható hatállyal is a Holokauszt Múzeum megnyithatatlansága. A Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjteménnyel szemben a Sorsok Háza autentikus helyen van, hisz a deportálásokhoz a maga fizikai helyszínéhez is kötődik. (Somlyó György Rámpa című regénye írja le a helyszínt, s ha egy személyes érintettséggel is előhozakodhatok: a papámat és bátyját is innen indították Bergen-Belsenbe „államköltségen”, ahogy ezt atyám szerette emlegetni.) A 7,5 milliárd forintért kialakított helyszínen mégsem sikerült megfogalmazni a magyar holokauszt történetét. Évek óta üresen tátong a 80 millió forintért fenntartott-őrzött épület. (Vajon ha az illetékes miniszter más funkciót rendel neki, hová teszi/rejti majd az egykori állomás mellé emelt roppant Dávid-csillagot?)

Ez van. 

A magyar társadalom még – vagy soha? – nem tudja/akarja elmondani a maga holokauszttörténetét. Ezt nekünk, magyar zsidóknak – ha csak ebben az egyben elkülönülünk a többségi társadalomtól, amelynek egyébként megkülönbözhetetlenül részei vagyunk – tudomásul kell venni. Dacára, hogy a magunk életére, magyar azonosságára jelentős hatást gyakorol ez a mély történelmi beágyazottságú megbékéléshiány. (Ahogy a magyar zsidók kiáramlása Magyarországról 1945-től a mai napig sokban függ az ehhez a történethez fűződő viszonytól.) 

Azonban a magyar holokauszt történetének el nem mondásáért vagy az akár végzetesnek is mondható hiányért nem vagyunk felelősek! Mert az áldozat nem nyilatkozhat az elkövető helyett! Nem kérhet/adhat (bűn)bocsánatot saját magának. Ennél csak egy végzetesebb hibát (bűnt) követhetnénk el: ha egy olyan történetet mondanánk el vagy befolyásolnánk, ami nem a miénk. 

Annál is inkább, mert ezzel mi magunk ítélnénk magunkat örök megválthatatlanságra. Ezzel a magyar holokauszttal megtörtént „kollektív” sorstalanságunkat mi magunk lehetetlenítenénk el, hogy valaha – ha nem is a mi életünkben – sorssá emelkedjen.

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  A Sorsok Háza 2018. szeptember 7-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)