Atomtitkokat árultak el az oroszoknak, Trump ügyvédje kivégeztette őket

AP71223723944
2025.03.23. 09:17
1951-ben az amerikai bíróság jogerős ítélete alapján kivégeztek egy New York-i házaspárt, mert a vád szerint atomtitkokat árultak el a Szovjetuniónak. A páros tagadta a tettét, Donald Trump ügyvédjének ráhatására mégis a Rosenberg házaspár kivégzése mellett döntöttek. Hetven évvel később sem derült minden részletre fény, csupán néhány dolog biztos: a férj valóban kém volt, a felesége testvére hazugsággal küldte a nőt a biztos halálba.

1949-ben a Szovjetunió kormánya hivatalosan is bejelentette, hogy sikerült kifejleszteniük egy atombombát. Az amerikaiak korábban félvállról vették Moszkva bejelentéseit, de ez a hír megdöbbentette a Fehér Házat, mert az számukra annyit jelentett: a Kreml megértette az atombomba készítésének titkait. Nem tartották lehetetlennek, hogy az oroszoknak sikerült maguktól megoldani a problémáikat, mégis nyomozni kezdett esetleges kémkedés miatt az FBI.

Nem is kellett sokat várni a bűnösök megtalálására, Julius és Ethel Rosenberget pedig kémkedés és hazaárulás vádjában rövid időn belül bűnösnek mondta ki az esküdtszék, azonban míg a házaspárt halálra ítélte az eljáró bíró, a többi vádlott pár évvel megúszta a súlyos bűncselekményt. A bíróság akkori döntése olyannyira megdöbbentette a világot, hogy Einsteintől a pápáig mindenki kegyelemért könyörgött az esetükben.

Kivégzés békeidőben 

Az FBI honlapján egy több mint 100 bűncselekményről szóló archívumban büszkén és hosszan emlékeznek meg arról, hogy hogyan is került kézre a Rosenberg házaspár. 

A hálózat egy részét azután sikerült felderíteni, hogy a háború idején a Manhattan-terven dolgozó, de ekkor már újra Nagy-Britanniában élő német származású fizikus, Klaus Fuchs 1950-ben bevallotta, hogy mind az atom-, mind a hidrogénbombával kapcsolatban szolgáltatott információkat a szovjet hírszerzésnek. Fuchs azt is elmondta, hogy amerikai tartózkodása idején a svájci Henry Gold volt a „futár”, akinek átadta az anyagokat. Gold révén került a képbe egy, szintén a Manhattan-terven dolgozó mérnök, David Greenglass, illetve testvére és sógora, Ethel és Julius Rosenberg.

A vallomások sora azonban itt megszakadt: Rosenbergék – és a velük együtt megvádolt, Mexikóba menekülése után azonosítatlan fegyveresek által „hazarabolt” Morton Sobell – ártatlannak vallották magukat. Julius Rosenberg a háború előtt tagja volt különféle kommunista szervezeteknek (feleségét is a mozgalomban ismerte meg, 1939-ben aztán el is vette Ethel Greenglasst), és feltehetőleg 1942-ben „szervezte be” Szemjon Szemenov, az NKVD ügynöke. Julius a háború idején a hadseregnél töltött be műszaki ellenőri pozíciót, valószínűleg számos használható információt, például repülőgépek tervrajzait juttatta el megbízóinak.

Később, 1944-ben aztán feleségén keresztül megtudta, hogy David Greenglass részt vesz a Manhattan-tervben. Ethel segítségével beszervezte a sógorát, aki feltehetően iratokat is kicsempészett munkahelyéről, de például saját készítésű vázlatokat is átadott Juliusnak. Az FBI archívuma szerint David kézzel jegyzett le minden fontos tudnivalót az atomról, valamint a Los Alamosban dolgozó mérnökökről és esetlegesen beszervezhető tagokról, de olyan csúnya volt a kézírása, hogy Julius állítólag az információkat feleségével gépeltette le, hogy használni lehessen azokat. Nem teljesen tisztázott Ethel szerepe, egyesek szerint aktív résztvevője volt az eseményeknek (iratokat másolt, üzeneteket gépelt), míg mások szerint tudott férje tevékenységéről, de maga nem csinált igazából semmit.

A letartóztatások és kihallgatások után a per 1951 márciusában kezdődött. Rosenbergék ragaszkodtak az ártatlanságukhoz, azonban különböző vádalkuk keretében gyakorlatilag az ügy összes szereplője rájuk vallott. A konkrét vád kémtevékenységre való szervezkedés volt, de a legfőbb ügyész, William P. Rogers emellett a szovjet bomba bevetésének lehetőségére hivatkozva közvetve tízmilliók életének veszélybe sodrásával is megvádolta Rosenbergéket, illetve a koreai háború kitörését is részben a nyakukba varrta, azzal érvelve, hogy a szovjet atomfegyver nélkül a konfliktus másként alakult volna.

Julius és Ethel Rosenberget végül 1953-ban mondta ki bűnösnek az esküdtszék, az eljáró bíró pedig a villamosszékbe küldte őket. Az ügy többi résztvevője rövidebb-hosszabb (általában később részben elengedett) börtönbüntetéssel megúszta, Harry Gold és Morton Sobell 30, David Greenglass 15 évet kapott, ebből sorrendben 14, 17, illetve 9 évet ültek le. Klaus Fuchst – igaz, Nagy-Britanniában – mindössze 9 évre ítélték, pedig ő egyértelműen, saját bevallása szerint is kulcsfontosságú információkat adott át a szovjeteknek. Rosenbergék nevét azonban a szovjet blokkban először hősként, majd mártírként emlegették, olyannyira, hogy korábban a budapesti Hold utca is az ő nevüket viselte.

David Greenglass évtizedekkel a szabadulása után elismerte, hogy a szovjetek kéme volt, ahogy felesége is, de bármit megtett volna azért, hogy megmentse a nőt egy esetleges börtönbüntetéstől. Beismerte, hogy hazudott, amikor azt vallotta, hogy a nővére gépelte le a bombáról szóló feljegyzéseit, ami a legsúlyosabb bizonyíték volt Ethel ellen, de elmondása szerint most sem tett volna másként.

A háttérben meghúzódó Trump-szál

Noha a halálbüntetés kegyetlennek számított a lakosság nézetei szerint, Eisenhower elnök hajthatatlan volt, és példát akart statuálni a kémek kivégzésével. Azonban eredetileg csak Julius Rosenbergnek kellett volna meghalnia, feleségét nem akarta kivégeztetni a döntést meghozó bíró, mert a házaspárnak akkorra már két kisfia is volt. Remélték, hogy a nő esetleges halálbüntetésének híre megtöri Juliust, majd feldobja a többi szovjet kémet, esetleg más ügyekhez szolgáltatna bizonyítékot, azonban a férfi nem kezdett el beszélni, csak az ártatlanságát emlegette.

Később kiderült, hogy Julius valóban szolgáltatott információkat a Szovjetuniónak, igaz, jóval kisebb jelentőségűeket, mint Greenglass. 

A tárgyalás szünetében azonban megcsörrent a bíró telefonja, Roy Cohn hívta, aki jól tudta, hogy amit tesz, az szigorúan tilos. Cohn az eljáró ügyész asszisztenseként dolgozott ekkor, mindössze alig volt húszéves, amikor a tárgyaláson a vádat képviselve részt vett. A telefonbeszélgetésük nem tartott sokáig, Cohn igyekezett rávenni a bírót, hogy végeztesse ki Ethel Rosenberget is, ne foglalkozzon azzal a ténnyel, hogy kicsi gyerekeik vannak. A párbeszéd után a tárgyalóteremben el is hangzott a nő életének végét jelentő mondat.

Roy Cohn neve évtizedekkel később már védőügyvédként merült fel ismételten, az ügy vádlottja pedig nem más volt, mint Donald Trump.

Kettejük kapcsolatáról szóló The Apprentice – A Trump-sztori című életrajzi filmben el is hangzik az a beismerés, amit Cohn maga is írásba adott, hogy telefonon manipulálta Rosenbergék bíróját.

Kapcsolódó

Ugyan ügyészként kezdte a pályafutását, később Joseph McCarthy szenátor kommunistákat és feltételezett kommunistákat a kormányból kiszűrő bizottságának főtanácsadójaként vált hírhedtté. Cohn homoszexuális volt, de ezt nyilvánosan tagadta – az 1950-es években „Levendula Megbélyegző” mozgalmával üldözte el a melegeket a kormányzati állásukból. 1986-ban AIDS-ben halt meg, de mikor már súlyos állapotával küzdött, akkor is határozottan állította, hogy májrákja volt.

A Trumppal való szövetsége az 1970-es évek elején kezdődött, amikor az amerikai kormány beperelte Trumpot és apját, amiért az általuk kezelt lakásokban diszkriminálták a fekete bérlőket. A kormány azt állította, hogy Trump vállalata eltérő bérleti feltételeket kínált, és hamis „nincs üresedés” nyilatkozatokat tett az afroamerikaiaknak az általa kezelt lakások esetében Brooklynban, Queensben és Staten Islanden. Cohn rábírta Trumpot, hogy perelje be az igazságügyi minisztériumot, az ellenkereset azonban sikertelenül zárult, Trump pedig beérte egy peren kívüli megegyezéssel.

1978-ban a Trump Organization ismét bíróság elé került, mert a gyanú szerint megsértették a korábbi megállapodást a fekete lakossággal szemben, Cohn az új vádakat nevetségesnek nevezte, miközben újabb klienssel kezdett együtt dolgozni.  Ugyanis miközben Trumpot képviselte, Cohn egyúttal Anthony „Fat Tony”  Salerno maffiózót is képviselte, aki más maffiózókkal együtt a New York-i betonszakszervezeteket irányította. Cohn állítólag bemutatta Salernót Trumpnak, mely kapcsolat később odáig vezetett, hogy Salerno segítette Trumpot a Trump Tower építésében azzal, hogy betont szállított papíron magas, valójában azonban lényegesen kedvezőbb áron. 

 (Borítókép: Roy Cohn ügyvéd 1969. január 20-án, New Yorkban. Fotó: AP)