Belül szeretlek, kívül remegek

Utazunk az éjszakában, nem beszélünk, az autó suhan a sztrádán. Az AS Roma négy gólt kapott Udinében, egyet sem rúgott. Pedig győzni jöttünk. Sebaj. Jártunk már így. Roma per sempre. A kocsiban ma a szomorúság a negyedik utas.

Pablito vezet, tolja a fényt, Krisz az anyósülésen egy nyolcvanas évekbeli popbandáról mesél. Mindent tud a könnyűzenéről. Amit meg nem, azt talán nem is érdemes. Aztán bekapcsolja a rádiót. Olasz sláger. Női alt. Ha akarnám, lehetne vidám is, mégis szomorú. Soha nem hallottam. A Shazam azt írja, Noemi. A dal címe: Glicine. Éppen ott tart, hogy „Dentro ti amo e fuori tremo”, amikor belém hasít a felismerés: ez történik velem is. Évek óta már. Belül szeretlek, kívül remegek. A dal, ott az éjszakában, útban Trieszt felé örökre a sejtjeimbe költözik.

Sosem vágytam Olaszországba. Pedig mondták, pazar világ az, minden, ami emberi, ott megtalálható. Mert ott valaki nemcsak kigondolta, hanem meg is építette, sütőbe tette, megfestette, lejegyezte, lepárolta, kimondta. Az emberiség történelme, a nyugati civilizáció lényege ott remeg minden kőben, toronyban, festményen és könyvben, edények fedője alatt, kemencék tüzében.

Sokszor eszembe jut a kérdés, hogy mi az, ami olyan sokáig távol tartott ettől az országtól, a választ pedig csak sejtem. Arrafelé nem annyira hisznek az újjászületésben, mint inkább a feltámadásban. Ezt csak azért írom, mert amikor már harmadjára jártam Firenzében, az egyik kirakatban megláttam önmagam. Nem az üveg tükrében, hanem egy megfakult fényképen. Egy asztaltársaság vendégeként néztem a lencsébe. Éreztem, az idő magához húz. Menthetetlenül. Akkor már sejtettem, hogy valami közöm lehet ehhez az országhoz, mert évekkel előtte bejártuk a toszkán tájat, és tudtam, hogy mennyi elvesztegetett évet hagytam magam mögött.

Olaszország onnantól kezdve folyton hív. Minden évben. Többször is. Kevés olyan régiója van, ahol nem jártam. Egyszer a konyhája csábít, máskor a művészet, a zene, a meccsek világa, a táj szépsége, a tenger. Lent, délen, Szicília vulkánján könny szökött a szemembe, és nem a füst miatt, hanem mert onnan fentről látni, hol nyílik a föld izzó belsejének kapuja. Az ország minden városában megfordultam, ahol Leonardo da Vinci járt, álltam a sírjánál is, igaz, az már Franciahon.

Anno Firenzében zavartan léptem el a kirakattól, majd úgy sétáltam a történelmi utcákon, mintha otthon lennék. Tudtam, ha a sarkon befordulok, milyen tér vár, hogy hol lehet rövidíteni az utat szűk sikátorokon át, az Öreg hídon állva örvényként kavargott minden illat és szín. Az Arno odalent lomhán rohant.

A zenével együtt azonban most, amikor Noemi a dalát énekeli, útban Trieszt felé, más is a sejtjeimbe költözik. Valami egészen mély és felkavaró. A felismerés. Mert igaza van Márainak, hogy az ember soha ne utazzon egyedül, hiszen az élmény, ami ér, sokkal gazdagabb. „Egy érzékeny és fogékony lelkű nő, egy figyelmes és türelmes barát társasága megsokszorozza az utazás élményeit, fokozza a látnivalók színességét, segít megérteni mindazt, amit az út és a világ mutat.” A barátok itt vannak, megyünk bele az éjszakába, lelki szemeink előtt feltűnik a könnyű vacsora képe, s ha már Hemingway is azt ivott itt, némi grappa. Meg a bor vagy aperol, az ősz errefelé később talál hulló levelet, mint otthon.

Pablito és Krisz az esti meccsről beszélget, Karsdorp érthetetlen hazaadási kísérletéről, abból kaptuk az első gólt, én meg fejemet az üvegnek támasztom, és arra gondolok, hogy mennyi mindent adott nekem ez a ország, és mennyi minden vár még rám, amikor visszatérek.

A dalt letöltöm, a Glicine már a fülemen szól: „Mi dici che / Cosa non funziona più / Siamo soli adesso noi / Sopra a un pianeta blu ”..., vagyis: Egyedül vagyunk / a kék bolygó felett, / és azt mondod nekem, / ez tovább nem mehet. És ez ellen tenni nem lehet. Mert ha egy „érzékeny és fogékony lelkű nő” egyszer a férfiember szívébe költözik, de úgy igazán, az onnan egykönnyen ki nem szakad. Visz az autó, odakint mindent a múlt ölel.