Mit lehet csinálni azzal, aki magzatpózba gömbölyödve zokog?

Úgy döntesz, nem érdekel az a nő, akibe a férjed szerelmes volt, és nem mész oda hozzá, amikor véletlenül meglátod a metrón. Inkább el akarod felejteni, ki akarod radírozni ezt az egész történetet az életetekből.

Most pedig derűsen, mint aki megoldott egy nehéznek tűnő, de valójában egyszerű feladatot, kiszállsz a metróból a Déli pályaudvarnál, hogy még szép kényelmesen elérd a Kék Hullám (viccesen kétértelmű!) fantázianevű vonatot, amivel visszautazol Balatonalmádiba a családodhoz.

Boldog nyugalomban előhalászod a táskádból a novelláskötetet, amit mostanában olvasol, és kinyitod a könyvjelzőnél. Tetszik ez a könyv, főleg az, ahogy a novellákban összefonódnak az emberi sorsok. Külön történetek ezek, amelyek mégis érintik, keresztezik, sőt olykor el is térítik vagy átvágják egymást, miközben erről hőseink nem is mindig tudnak. Csak megtörténik velük.

Biztos, hogy Balla Lizának is megvan a maga története, ami néha – úgy sejted, nem először és nem is ritkán – igencsak csúnyán szokta keresztezni meg átvagdosni a másokét, de ez őszintén szólva téged most nem érdekel. Nem kell hogy érdekeljen! Nem kényszeríthet rá senki, hogy azzal foglalkozz, hogy ő is ember!

Mert számodra nem az. Csak egy szemét kis ribanc.

Na mindegy, hagyjuk is, azt sem érdemli meg, hogy gondolkozz rajta! Inkább olvasd tovább a novellát!

Egy férfi ebben is megcsalta a feleségét, és miközben együtt voltak a szerelmével valahol, a felesége mit sem sejtve „éppen az IKEA áruházban válogatott, és levett a polcról egy nagy, kék, világító műanyag gömböt”. Jaj, szegény feleség! Nem tud semmit, és talán nem is akarja tudni, hogy mi történik a háta mögött.

Kicsit élvezed, hogy nem veled történik ez, most te csak olvasója vagy a történetnek. (Mi lenne, ha a Te életedet is olvasná valaki? Az a valaki, az Olvasó is úgy érezné vajon, hogy jobb rálátása van a dologra, hogy jobb döntéseket tudna hozni helyetted? Elmosolygod magad ezen a gondolaton. Te mint regényhős! Hahaha, elég vad gondolat!) Nem kimondott káröröm, amit érzel, de azért kicsit hasonló. Fensőbbséges érzés, mintha felülről látnád a labirintus térképét, az ösvények bonyolult kanyargását, a kiutakat és zsákutcákat – nem úgy, mint amikor a saját életedben voltál elkeveredve.

Milyen jó, hogy vége van!

Igazából elég büszke vagy magadra: túlélted, észnél voltál, szembe mertél nézni a problémával, és a haragon végül felül tudott kerekedni a szeretet. Sok kapcsolat azon megy tönkre, filozofálsz, hogy az embereknek elveik vannak, és azokat ráerőltetik magukra, másokra meg a helyzetekre, amiket emiatt mereven kezelnek. Nem rugalmasak, nem alkalmazkodnak, pedig minden ember és minden helyzet más, külön szabályokat követel! Emiatt aztán egy csomó pár elmegy egymás mellett, nincs megértés, első indulatból szétválnak ahelyett, hogy alaposabban átgondolnák a dolgaikat.

Egy ilyen helyzet nemcsak veszélyt rejt, hanem esély is a gyógyulásra – legalábbis a te tapasztalatod szerint. Mint a vihar, ami megtisztítja a levegőt maga után. Barnabáson is azt érzed, hogy most szinte jobban, frissebben szeret, mint régen, az elején, de mindenesetre erősebben, érettebben. Amellett, hogy fájdalmas volt átélni az egészet, közben végtelenül megható bizonyítékait kaptad az irántad, irántatok érzett szeretetnek. Néha felébredtél éjszaka, mert valami hangot hallottál. Felültél az ágyban, és rájöttél, hogy Barnabás az, beszél, valamit mond neked. Próbáltál visszakérdezni, de kiderült, hogy nincs ébren, álmában beszélt, azt ismételgette:

– Ne haragudj… ne haragudj… bocsánat…! Bocsánatot kérek!

Ilyenkor hozzábújtál, megölelted, megnyugtattad.

Most pedig kényelmes léptekkel sétálsz a balatonalmádi úton. A kis kavicsok békésen zsizsegnek a szandálod talpa alatt. Este van, a nap már lebukott a látóhatár felett, de gyönyörű, vörös fényt küld még neked búcsúzóul.

Kilépsz a kerítéshez, ami a házatokhoz vezető sétautat szegélyezi. Erről a pontról gyönyörű a kilátás a Balatonra. Megállsz egy kicsit, mint gyerekkorodban, és nézed a kedves tavat a lemenő nap fényében. A kerítés is és a Balaton is ugyanolyan, mint negyven éve. Csak Te változtál meg.

Mikor a házhoz érsz, már a kapuból integetsz Marcinak, aki az egyik kissé kinőtt hintában ücsörög.

– Szia, szívem! Megjöttem – újságolod. – Jól vagytok, minden oké?

Marci lefelé néz, a cipője orrát vizsgálja.

– Aha, kábé.

Rossz előérzet fog el.

– Hogyhogy kábé? Beteg lett valaki? Gergő mit csinál?

- Nem beteg, xboxozik.

– Akkor mi a baj? – faggatod tovább türelmetlenül. – Apa hol van?

Marci most végre felnéz rád:

– Bent sír – mondja.

A tekintetében reménykedés van, hogy talán neked lesz megoldásod a problémára. Vagy hogy talán ez nem is olyan nagy baj, mint amennyire ő megijedt tőle.

De most neked sincs megoldásod erre a problémára.

Úgy érzed, mindjárt elájulsz.

– De miért sír…? – kérdezed, de közben már rohansz is be a házba, felrántod a hálószoba ajtaját, és meglátod, hogy ott van az ágyon.

Magzatpózba gömbölyödve zokog. Rémülten odaugrasz mellé.

– Úristen… mi van veled?! Mi történt? Fáj valamid?

Barnabás felemeli a fejét. Teljesen szét van ázva az arca.

Úgy mondja, mint egy rossz színész, hüppögve, túlzott átéléssel:

– Annyira hiányzik!

Hosszú ez a pillanat, mint a halál.

Egyszerre mindent megértesz. Hogy végig ez volt, hogy hiába küzdött, a felszín alatt nem változott meg semmi. Te meg, amilyen hülye vagy, elhitted, hogy minden jóra fordult.

Hosszan nézitek egymást. Nem mered feltenni a következő kérdést, de ő mégis megválaszolja:

– Sajnálom, nem bírom tovább. El kell mennem. Sajnálom!

Meg se mozdulsz, olyan vagy most, mint egy szobor. Szívesen elmondanád neki, milyen hánynivalóan teátrális ez a jelenet, de most nem tudsz megszólalni.

Ő, amikor látja, hogy szoborrá merevedtél, lassú, bocsánatkérő mozdulatokkal feláll az ágyról, hangtalanul felvesz egy pulóvert, megfogja a szoba sarkába készített bőröndöt, és hősi elszántsággal meg is ragadja a nyelét. Ezek szerint már be is csomagolta? Ezek szerint egész nap csomagolt, erre készült, ki tudja, hány napja? És ezt a fiúk is látták, és nekik mit mondott vajon?

Ahogy a bőrönd kerekei átzökkennek a küszöbön, ő bűntudatos kutyafejjel még visszafordul feléd:

– Bocsáss meg! Bocsássatok meg nekem, ha tudtok!

Felröhögsz.

Erre ő is elmosolyodik, mintha tényleg valami vicc lepleződött volna le. De aztán visszavált, és gyászos tempóban továbbhúzza a bőröndöt, végig a kapu felé vezető betonúton.

Egyszer megáll, kinéz Marcira. Talán el akar köszönni tőle, de nem mer belekezdeni. Marci nem néz vissza rá, leugrik a hintáról, és bevonul a házba.

Barnabás kilép a kapun, ami most is ugyanúgy csikordul meg, mint amikor strandra mentek együtt, négyesben, vagy nagybevásárlásra, vagy esti sétára. Csak a kapu nem tudja, hogy ezek közül egyik se történik meg többé.

A közös kaland itt véget ér.

És elkezdődik valami új.

Aki lemaradt volna a 11. részről, itt tudja elolvasni.

(Borítókép: Németh Emília / Index)