Itt a recept, hogyan lehet tönkretenni egy ország külpolitikáját

George W. Bush elnöksége külpolitikai katasztrófa volt; Barack Obama nyolc éve csalódás, Donald Trump első ciklusa egy fortyogó káosz, Joe Biden négy évét pedig káros stratégiai és erkölcsi hibák tarkították. Azonban Trumpnak és kinevezettjeinek kevesebb mint három hónapba telt, hogy mindannyiukat felülmúlják az inkompetens külpolitikai szárnyalás terén. És ez még akkor is igaz lenne, ha a Signalgate soha nem történt volna meg – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent cikkében Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének professzora.

Az elnök nyilvánvalóan nem tudatosan akarja az Egyesült Államokat kevésbé biztonságossá és kevésbé virágzóvá tenni; mégis úgy cselekszik, mintha ez lenne a helyzet. Mondhatni, hogy gyakorlatilag mintha egy olyan önsegítő könyvből dolgozna, amelynek címe „Öt lépéses útmutató az amerikai külpolitika elcseszéséhez”.

1. lépés: Helyezzél lojális talpnyalókat a legfontosabb pozíciókba

Ha tönkre akarsz tenni egy országot, akkor azzal kell kezdened, hogy senki sem tud megállítani abban, hogy ostoba és káros dolgokat tegyél. Tehát olyan embereket kell kinevezned, akik inkompetensek, vakon lojálisak, teljesen függnek tőled, vagy hiányzik belőlük a gerinc vagy az elvek, és meg kell szabadulnod mindenkitől, aki független, elvhű és jó a munkájában.

Ahogy Walter Lippmann megjegyezte: „Ha mindenki egyformán gondolkodik, senki sem gondolkodik túl sokat”, és ez megkönnyíti egy félrevezetett vezető számára, hogy egy országot az árokba vezessen. Az ellenzék hiánya segített Joszif Sztálinnak tönkretenni a szovjet gazdaságot, lehetővé tette Mao Ce-tung számára a katasztrofális „Nagy Ugrás” elindítását, és megengedte Adolf Hitler számára, hogy hadat üzenjen Európa egészének. Az erős belső ellenállás hiánya segített belemennie Bushnak 2003-ban az iraki fiaskóba. Ha el akarod cs*szni az ország külpolitikáját, akkor ehhez az ellenvélemények figyelmen kívül hagyása és a lakájokra való támaszkodás jó kiindulópont. Az 1. lépés valóban kritikus az egész program szempontjából: Ha sok hülyeséget fogsz csinálni, nem akarod, hogy bárki is ellentmondhasson neked vagy korlátozhasson téged − írja Walt. 

2. lépés: Kössél bele annyi országba, amennyibe csak tudsz

A nemzetközi politika természeténél fogva versengő, ezért az államok jobban járnak, ha sok, többnyire baráti partnerrel és viszonylag kevés ellenséggel rendelkeznek. A sikeres külpolitika tehát olyan, amely maximalizálja a másoktól kapott támogatást, és minimalizálja az ellenfelek számát. A rendkívül kedvező földrajzi adottságokkal rendelkező Egyesült Államok figyelemre méltóan sikeres volt abban, hogy a világ más részein lévő, következetes szövetségesek támogatását megszerezze, és ebben sokkal jobban teljesített, mint ellenfelei többsége. A siker egyik kulcseleme az volt, hogy nem viselkedett túlzottan agresszívan vagy harciasan, még akkor sem, ha hatalmas befolyást gyakorolt. Ezzel szemben a náci Németország, a Szovjetunió, a maoista Kína, Líbia és Irak Szaddám Huszein alatt mind olyan harcias és fenyegető magatartást tanúsított, amely szomszédjaikat és másokat is arra ösztönzött, hogy egyesítsék ellenük erőiket. Alkalmanként minden nagyhatalom keményen játszik, de egy okos hegemón bársonykesztyűbe burkolja ökölbe szorított öklét, hogy ne provokáljon felesleges ellenállást.

A cikk azt írja: ehelyett a Trump-kormányzat kevesebb mint három hónap alatt a Trump-kormányzat többször megsértette európai szövetségeseit; azzal fenyegetőzött, hogy elfoglalja az egyikük (Dánia) területét; és feleslegesen összeveszett Kolumbiával, Mexikóval, Kanadával és számos más országgal. Donald Trump és J.D. Vance alelnök nyilvánosan belekötött Volodimir Zelenszkij ukrán elnökbe az Ovális Irodában, és maffiafőnökök módjára folyamatosan arra próbálják kényszeríteni Ukrajnát, hogy a további amerikai segítségért cserébe adja át ásványkincsei kitermelési jogait. A kormányzat harsányan felszámolta az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségét, kivonult az Egészségügyi Világszervezetből, és világossá tette, hogy a világ legnagyobb gazdaságának kormányát nem érdekli többé a kevésbé szerencsés társadalmak segítése. Tud valaki ennél jobb módot arra, hogy Kínát Amerikával való összehasonlításban jó színben tüntesse fel? – tette fel a kérdést az elemzés.

3. lépés: Ne törődjél a nacionalizmus hatalmával

A Foreign Policiy szerint Donald Trump szereti magát lelkes nacionalistának beállítani, de nem veszi észre, hogy más országoknak is hasonlóan erős nemzeti érzelmeik vannak. Amikor Trump folyamatosan más országok vezetőit szidja, azzal fenyegetőzik, hogy elfoglalja a területüket, vagy akár arról beszél, hogy beolvasztja őket saját nemzetébe, rengeteg nacionalista ellenérzést generál, és ezeknek az országoknak a politikusai hamar rájönnek, hogy ha szembeszállnak vele, népszerűbbek lesznek otthon. Így Trumpnak a Kanada megfélemlítésére és lealacsonyítására tett kísérletei feldühítették a kanadaiakat, és feltámasztották a Liberális Pártot − éppen azért, mert a korábbi miniszterelnök, Justin Trudeau és utódja, Mark Carney nagyszerűen kijátszották a nacionalizmus kártyát. Ennek egyik közvetlen eredménye, hogy kevesebb kanadai akar az Egyesült Államokba látogatni (ez nagyon nem jó az amerikai turisztikai iparnak!), és a kormány is új gazdasági és biztonsági megállapodásokat akar kötni más nemzetekkel. Figyelemre méltó diplomáciai ügyetlenség kell ahhoz, hogy egy olyan barátságos szomszédot, mint Kanada, magunk ellen fordítsunk, de Trumpnak sikerült abszolválnia a feladatot − írja a szerző. 

4. lépés: Sértsd meg a normákat, hagyd faképnél az intézményeket és legyél kiszámíthatatlan.

Az erős országok bölcs vezetői tudják, hogy a normák, szabályok és intézmények hasznos eszközök lehetnek az egymással való kapcsolatok irányítására és a gyengébb államok ellenőrzésére. A nagyhatalmak szükség esetén szembeszegülnek a szabályokkal vagy átírják őket, de ha ezt túl gyakran vagy túl szeszélyesen teszik, az arra kényszeríti a többieket, hogy megbízhatóbb partnerek után nézzenek. Azokat az államokat, amelyek krónikus szabályszegők hírében állnak − mint Észak-Korea vagy Irak Husszein idején − veszélyesnek fogják tartani, és valószínűleg kiközösítik vagy megfékezik őket.

A szerző szerint „Trump és csatlósai” mindebből semmit sem értenek. Szerintük a nemzetközi intézmények és normák csak bosszantó korlátok az Egyesült Államok hatalmának útjában, és úgy gondolják, hogy a kiszámíthatatlanság bizonytalanságban tartja a többi államot, és így maximalizálja az Egyesült Államok befolyását. Nem veszik észre, hogy az államok közötti kapcsolatokat alakító intézményeket többnyire Amerika érdekeit szem előtt tartva dolgozták ki, és hogy ezek a megállapodások általában fokozzák Washington képességét mások irányítására. A szabályok felrúgása vagy a kulcsfontosságú nemzetközi szervezetekből való kilépés csak megkönnyíti más államok számára, hogy a szabályokat a számukra kedvező módon írják át.

5. lépés: Ásd alá az amerikai hatalom alapjait

A modern világban a gazdasági erő, a katonai képesség és a lakosság jóléte elsősorban a tudástól függ. Amerika tudományos és technológiai előnye a fő oka annak, hogy évtizedek óta a világ legerősebb gazdasága, és hogy katonai ereje a világon a legfélelmetesebb. Az, hogy erős tudományos intézmények szükségesek az oka annak, hogy Kína trilliárdokat önt ebbe az ágazatba − és egyre több világszínvonalú egyetemet és kutatási szervezetet hozott létre. Egy olyan elnök, aki azt szeretné, hogy az Egyesült Államok „újra nagy legyen”, ezért mindent megtenne azért, hogy a tudományos fejlődés és innováció élvonalában maradjon.

Mit csinál helyette Trump? Amellett, hogy tudományos analfabétákat nevez ki kulcsfontosságú kormányzati pozíciókba − igen, ifjabb Robert F. Kennedy −, nyílt támadást hirdetett azon intézmények ellen, amelyek a második világháború óta táplálják tudományos fejlődést az Egyesült Államokban − fogalmaz a szerző. Nem csak a Columbia, a Harvard, a Princeton vagy a Brown került célkeresztbe. A kormányzat bezáratta az Amerikai Béke Intézetet, felszámolta a Woodrow Wilson Nemzetközi Tudományos Központot, kiüresítette az Egészségügyi és Humán Szolgáltatások Minisztériumát, kiherélte a Nemzeti Tudományos Alapítványt, és azzal fenyegetőzött, hogy több milliárd dollárnyi orvosi kutatási támogatást von meg. Az eredmény? A tudományos kutatási programokat bezárják, a doktori képzéseket pedig megszüntetik, ami azt jelenti, hogy az országnak a jövőben kevesebb képzett kutatója lesz a kulcsfontosságú területeken. A külföldi tudósok más munkatársak után fognak nézni, és veszélybe kerül Amerika azon képessége, hogy a legjobb elméket vonzza az országba tanulni és dolgozni. Sőt, néhány amerikai tudós valószínűleg kivándorol olyan országokba, ahol munkájukat még mindig megfelelően támogatják és megbecsülik. Donald Trump az amerikai hatalom, presztízs és befolyás egyik kulcsfontosságú összetevőjét dobja be a húsdarálóba − írja a szerző. 

És nem csak a természettudományok vagy az orvostudomány fontos. A társadalomtudósok és a bölcsészettudományok elleni támadás szintén veszélyes, mivel ezekről a területekről kapjuk az új ötleteket a társadalmi problémáink megoldására. Ez az a terület, ahol az új ötleteket és politikai javaslatokat megvizsgálják, kritizálják, megcáfolják vagy módosítják. Egy olyan ország, amely nagyszerű akar lenni, azt is szeretné, ha a politikai spektrum minden területéről érkező tudósok vizsgálnák és megkérdőjeleznék a meglévő gazdaságpolitikát, politikai gyakorlatot és társadalmi viszonyokat − hogy a polgárok és vezetőik kitalálhassák, mi működik, mi nem, és alternatív megoldásokat javasolhassanak és értékelhessenek. Ha a politikusok elhallgattatják vagy marginalizálják a politikai spektrum minden részéről érkező eltérő hangokat, akkor nagyobb valószínűséggel fogadnak el ostoba szakpolitikákat, és kisebb a valószínűsége, hogy ha azok kudarcot vallanak, akkor korrigálják őket. Ez az oka annak, hogy az autokraták mindig az egyetemek és más független tudásforrások ellen fordulnak, amikor megpróbálják megszilárdítani a hatalmukat − még akkor is, ha ezzel elkerülhetetlenül butábbá és szegényebbé teszik az országot.

Röviden, a Trump-rezsim megsérti a legtöbbet elvet abból, amit arról tudunk, hogyan kellene döntéseket hozni − írja Walt. Üdvözli a csoportgondolkodást, és a Vezetőnek való vak engedelmességet előnyben részesíti az őszinte politikai vitával szemben. Figyelmen kívül hagyja az államok természetes tendenciáját, hogy egyensúlyt teremtsenek a fenyegetésekkel szemben, és azt kockáztatja, hogy elidegeníti a jelenlegi szövetségeseit, sőt egyeseket közülük ellenfelekké változtat. Figyelmen kívül hagyja a nacionalizmus tartós erejét, és elutasítja azt, amit minden egyetemi bevezető kurzuson tanítanak történelemből és a közgazdaságtanból a protekcionizmus káros hatásáról. A szerző szerint ahelyett, hogy újra naggyá tennék, ezek a hibák szegényebbé, kevésbé hatalmassá, kevésbé megbecsültté és kevésbé befolyásossá teszik Amerikát a világban.

(Borítókép: Donald Trump  2024. július 9-én, Floridában. Fotó: Joe Raedle / Getty Images)