A történelem vége utáni kezdet előtti vég

„…miután kialakítottad a saját buborékodat, amely kizárólag azt tükrözi, amit át tudsz érezni, vagy amivel tudsz azonosulni, miután letiltottad és kikövetted azokat az embereket, akinek a véleményét és világnézetét elítéled, és nem értesz vele egyet, miután létrehoztad kis utópiádat a nagyra becsült értékeid alapján, akkor egyfajta nárcizmus kezdi el torzítani ezt a takaros kirakatot.” 

(Bret Easton Ellis: Fehér) 

„Sokszor az is, ki gonosz tervet szövöget, csupa jót tesz,

és kit a jószándék hajt, csupa kárt okoz az.” 

(Megarai Theognisz, Kr. e. 6. század)

Az év elején felháborodott beszámolók ezrei tudatták a globális közvéleménnyel, hogy fölmondott a multi-multimilliárdos Jeff Bezos tulajdonolta Washington Post karikaturistája, miután a lap nem közölte egy rajzát. A képen amerikai mágnások (Bezos, Zuckerberg, az Open AI-vezér Sam Altman, a gyógyászati kutató és befektető Patrick Soon-Shiong) dollárfelajánlásaikkal vonulnak egy Trump-bálvány elé, amely előtt éppen Miki egér hajbókol. Az eset egyik előzménye, hogy Bezos a tavalyi kampányban megakadályozta, hogy a szerkesztőség az elmúlt negyven évhez hasonlóan endorsmentcikkben álljon ki az egyik elnökjelölt mögött, és ezt javasolva olvasóinak is; az ügy következménye pedig, hogy azóta a véleményrovat vezetője is távozott. 

A szólás- és sajtószabadság, valamint a művészeti autonómia roppant fontos (Miki egér méltóságáról nem is beszélve), a fölháborodásban mégis van valami mélyen álságos. Azt a látszatot kelti, hogy pusztán a civil kurázsitól hajtott média bátran száll szembe a hatalommal, amely mögé a tőke szervilis módon sorol be. Pedig a visszautasítás pillanatában Trump még be sem volt iktatva, a választáson pedig kétséget kizáróan az establishment jelöltjét győzte le, akit gond nélkül szolgált ki az üzleti és kulturális elit. A Washington Post pedig érdekes módon minden egyes alkalommal a demokrata aspiráns mellett tört lándzsát.

A Trump-beiktatáson az első sorban demonstráló sok ezer milliárd dollár megjelenését aligha a nagyon nagytőkések új kormányzattól való félelme motiválta, és nem is a még zsírosabb konc. Azt ismerték föl – ki előbb, ki később –, hogy ha így folytatják, végleg beszorulnak egyféle értelmezési keretbe, egyféle meggyőződés mögé, és teljesen elvesztik a keleti parton és Hollywoodon túli Amerikát. 

Trumpot nem a hatalom gépezete vagy a pénz emelte naggyá – noha befolyásos volt és gazdag –, hanem éppen az establishment-ellenesség hajtotta és hajtja. Második ciklusának zajosra sikerült első heteiben nem könnyű egységes vonalvezetést fölfedezni. Néhány réges-régi republikánus követelés és Amerika elsődlegességének hangoztatása mellett ezt az időszakot a szüntelen provokáció jellemzi, ami kétségbeesésbe ingerli a kanonizált szabályok híveit és haszonélvezőit.   

Az ellencsapás nem is váratott sokáig magára, Laurie Pohutsky, a michigani törvényhozás demokrata tagja a múlt hónapban bejelentette: sterilizáltatja magát, hogy biztosan ne essen teherbe Donald Trump Amerikájában. Most aztán megkapta a sárgafejű! 

Vótmá’

Akik az abszurdba forduló jelenetek láttán csak kapkodják a fejüket, lemaradtak a korábbi részekről. Trump előző (amúgy meglehetősen ortodox) elnökségébe is hasonlóan kezdett bele, és hasonló volt a fogadtatás is, amit a krónikás rezignált beletörődéssel örökített meg. „Nem úgy tűnt, hogy van értelme szóvá tenni a tiltakozásul rózsaszín kötött sapkákat viselő, óriási vagináknak öltözve vonuló nőket, és Ashley Juddot, aki a menstruációjáról slammelt” – írja a mottóként is idézett Bret Easton Ellis, az Amerikai psycho világhírű szerzője. 

A homoszexuális, Los Angeles-i felsőközéposztály-beli művész az akkori választási hadjáratban és a választást követő hónapokban egyre növekvő döbbenettel konstatálta, hogy azok az orgánumok, amelyeket addig követett, milyen mértékben másítják meg a valóságot, és a saját, előkelőségbe burkolódzó kasztja milyen lenézéssel viseltetik az egész jelenséggel kapcsolatban. Meg sem próbálták megérteni Trumpot, aki „elérte, hogy a sajtó avítt anakronizmusnak tűnjön, amely képtelen felfogni a szabályokat vagy megragadni a választók hangulatát, ehelyett csapkod összevissza, és mindenki idejét arra pocsékolja, hogy Trump mit csinált és szó szerint mit mondott, miközben az árnyékban meghúzódó anarchisták csak diadalmasan mosolyogtak magukban. A liberalizmus régen olyan szabadságjogok mellett tört lándzsát, amelyeket magaménak vallottam, de a 2016-os kampány során végleg egy torz, tekintélyelvű, erkölcsi felsőbbrendűséget hirdető mozgalom lett belőle, és én nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá” – fogalmaz. 

Az egy közkeletű tévedés, hogy Trumppal és társaival világszerte a liberalizmus állna szemben, még ha sokan ebből a körből liberálisnak is hiszik magukat (általában szintén tévesen). Az viszont nagyon valószínűnek tűnik, hogy a populista újhullám valamiképpen összefügg a liberalizmus és a demokrácia válságával. 

A Fukuyama-paradigma

Francis Fukuyama híres-hírhedt esszéjében hitet tesz az irányzatos történelemfelfogás mellett, azt bizonygatva, hogy e felfogás szerint a liberális demokráciával beköszönt a történelem vége. A többnyire félreértett és félremagyarázott teória nem állít olyat, hogy eztán nem lesz baj a világon, vagy hogy nem képzelhetőek el másféle állami berendezkedések, csak annyit, hogy történelemfilozófiailag végponthoz érkeztünk. Fukuyama Hegelt fölidézve emlékeztet: az embert nem csupán a szükségletei ösztökélik, de a presztízs is; az, hogy mások emberként ismerjék el. Amennyiben ez megtörténik, büszkeséget érez, ha nem, akkor haragot, és ha nem sikerül elismerésre méltóan viselkednie, akkor szégyent. 

Amikor ennek szellemében a mitikus időkben küzdelemre került sor pusztán a presztízsért, és az egyik fél végül megadta magát a halálfélelemnek, született meg – véli Hegel – az úr-szolga viszony. Ám ez a viszony senki vágyát – sem az úrét, sem a szolgáét – nem elégíti ki, és azóta az elismerésért való sóvárgás mozgatja a történelmet. Azonban a francia forradalommal Hegel szerint megszületik az egyetemes és kölcsönös elismerés lehetősége, amelynek végső érvényre jutását Fukuyama a liberális demokráciának mint eszmének a győzelmében látja. 

Fukuyama nem tesz mást, mint a nála talán nagyobb formátumú Arisztotelész vagy Aquinói Tamás, akik konzervatív politikai filozófiájukban összefoglalták civilizációjuk világszemléletét. Nem azt, ami létezik, hanem ami az adott korban, az adott társadalmi-technikai körülmények között reálisan elgondolható.

A digitalizáció – amely fizikai akadályok sorát képes átugrani – ezt még ki is élezi. A Covid első fázisában a tömegpánik a formális politikai döntéseket megelőzve, a liberális jogállam garanciáit félretolva (ti. a jogkorlátozás szükségszerűségét bizonyítani kell, és csak arányos mértékben lehet ezt megtenni) pillanatok alatt változtatta illiberális demokráciává a glóbuszt. 

Mindez következett abból, hogy egy kor világképét nem csupán az határozza meg, hogy miként vélekednek a kortársak az egyén szerepéről és a kívánatos társadalmi berendezkedésről, hanem hogy mit hisznek a létről magáról, annak eredetéről és értelméről, valamint arról, hogy miként lehet ezt megismerni, azaz a tudásunk forrásáról is. A politikai filozófiáknak – tetszik, nem tetszik – létezik ontológiai és episztemológiai kerete, mondani kell valamit arról, hogy mit tudunk a világról, mivégre vagyunk a világon, és skizofrénia, ha politikai törekvéseink szembemennek ezzel. 

Az értelemig és tovább!

A jelen univerzalitásra törő, de alapvetően mégiscsak nyugati világnézete egyfelől szekuláris, tekintetét a földi létre veti, öntudatlanul is a minél hosszabb és egészségesebb életet tételezi legfőbb értékként. („Bizony, bizony, nem másvilágban és megváltó vércsöppekben, hanem a testben hisznek ők is legerősebben, és tulajdon testük nekik a »magánvaló«” – Nietzsche: Imígyen szóla Zarathustra). Másfelől korunk elviekben hiperracionalista, azaz teljes bizalmát az értelembe és annak produktumaiba veti. És ha az emberi ész nem elég megbízható, túlságosan kiszolgáltatott érzékszerveinknek, körülményes, és valami más (például az érzelmeink) által könnyen megzavarható, akkor létre kell hozni a laboratóriumi Tökéletes Észt, a mesterséges intelligenciát. 

Viszont, ha létezik olyan gondolkodógép, amelyet nem befolyásol érzékelésünk bizonytalansága és érzelmeink hullámzása, a dolgokat és jelenségeket a maguk valójában ragadja meg, minden ismeretet egybefog, és hibátlan kalkulációt nyújt mind az általános célokat illetően, mind abban, hogy konkrét szituációkban mi az optimális eljárás, akkor marad-e még tere a szabad akaratnak? Annak a szabad akaratnak, amely mégiscsak alapja az egyén szuverenitását hirdető liberalizmusnak és a demokráciának, mely a nép formalizált döntésekben megnyilvánuló uralmát jelenti. 

A szabad akarat kiküszöbölésének puszta lehetősége – amikor tömegek dühével vagy félelmével párosul – politikailag semmi újdonságot nem eredményez: ha valaki tudja kívülről/fölülről, hogy mi a jó, akkor nem kell itt akargatni sem egyénileg, sem kollektíve semmit. Ahogy a szegények elégedetlensége Peiszisztratosz türanniszába fordult, vagy a kizsákmányoltak küzdelme a pártállami nomenklatúra uralmába torkollott, úgy váltott át a Covid második fázisában az illiberális demokrácia felvilágosult parancsuralomba. 

Ennek lelkiségéről bő tíz éve Nádas Péter így írt: „amikor önelégült demokraták elég mindenhatónak és elég üdvözítőnek képzelik a demokráciát ahhoz, hogy univerzalitásban vegyék fel a versenyt a teokráciával, akkor magát a demokráciát privilegizálnák, hogy saját magukat privilegizálják. […] Elég legyen ebből a demokratikus halandzsából és zenebonából. Rajtunk kívül tartsa a száját mindenki más”.

Annyiban viszont az eshetőség nagyon is új, hogy a külső/felső hatalmat ezúttal egy általunk alkotott programra ruháznánk, amely az elképzelések szerint tud annyit, mint mi, sőt többet is, ami azért elvezet ahhoz a nyugtalanító kérdéshez, hogy mi is az ember. Vannak-e még jogai, amelyekkel szabadon élhet, vagy éppen nem él velük, ha úgy tartja kedve? Vannak-e kihívások, amelyeken el is bukhat? Avagy egy optimalizálható működésű biológiai organizmus, Ellis szavaival: „erényes robot”?

Nép? Szuverenitás?

Akadnak ugyanakkor földhözragadtabb problémák is, amelyek szintén régóta ismertek, és szintén napjainkban válnak élessé. Például, amelyek a demokrácia működését érintik, azaz azt, hogy a különféle intézmények és eljárások mennyiben juttatják érvényre a népfelség elvét. Ám még mielőtt ezek újragondolására és korrekciójára a múlt században sor kerülhetett volna, bomlásnak indult az a konstrukció (ti. az állam, ahogy évezredeken keresztül ismertük), amelyen belül a demokrácia értelmezhető volt. 

Amennyiben egy kelet-európai polgár valahová Délkelet-Ázsiába teszi át székhelyét, egy nyugat-európai cégnek dolgozik, amely gondoskodik egészségbiztosításáról és öregségi megtakarításainak egy részéről is, tranzakcióit – a bizalmas adatok kezelését is beleértve – amerikai szolgáltatókon keresztül bonyolítja, amerikai szabályozás alatt, gyerekei angol nyelvű iskolába járnak, s maga is angolul kommunikál nemzetközi társaságával, nos, ő miért „otthon” szavaz? Ez nem csupán hipotézis, az ilyen típusú szavazók érdemben befolyásoltak több közelmúltbéli választást is, de az informatikai robbanás még ennél is érdekesebb és lényegesebb kérdéseket vet föl. Amennyiben ugyanis a fenti példában a lakhely nem szerepel, azaz a kelet-európai polgár nem költözik sehova se, de minden más tényező az előbbiek szerint alakul, akkor is előáll a dilemma, hogy ennek a szavazónak az életét mennyiben határozzák meg „hazai” és mennyiben „kinti” fejlemények, és a „kintiekre” miért nincs ráhatása, illetve olyan „hazai” ügyekben, amelyek őt potenciálisan sem érintik, másokat viszont alapvetően, miért is dönthet. Meg úgy általában. Mit kezdünk azzal, hogy személyünknek van egy virtuális lenyomata is, mintegy megkettőzve élünket, és hogy javaink vagy kapcsolataink egy részének nincs fizikai kiterjedése, nem ismeri a földrajzot, így az államhatárokat sem?

Csupa-csupa olyan fölvetés, amely a Fukuyama-paradigma kereteit feszegeti, vagy egyenesen megingatja annak posztulátumait. Válaszok nemigen születnek. A nacionalista-populista és egyébista reakció sem úgy intéz kihívást a korszellem ellen, hogy rivális nézeteket támaszt, nem is úgy, hogy koherens kritikát fogalmaz meg, hanem kikezdi azok pozícióját, akiket a mainstream követőinek gondol. 

Posztburzsoázia

Egyetlen elvrendszer sem áll a légüres eszmei térben: létezik szociológiai valósága is. Fokozottan igaz ez az uralkodó eszmékre. A marxisták direktebben fogalmaznak, amikor azt fejtegetik, hogy a tudományban, a jogban, az etikában, a művészetekben, a vallásban, a filozófiában megnyilvánuló világnézet a termelőerők és termelési viszonyok alapján nyugvó felépítmény, pontosabban a felépítmény az alap visszatükröződése, azaz ideológia, amely vagy igazolja, vagy vitatja a fennálló rendet. 

Utóbbival nem kell egyetérteni, de azt nehéz tagadni, hogy a koreszmére intézmények, karrierek épülnek, módosítja a nyelvet, szokásokat alakít ki, megjelenik a hivatásosok rendje az írnoktól és a mandarintól kezdve a rétoron és a klerikuson át a modern értelmiségig, amely az elfogadott tanok alapján igyekszik magyarázni a világ jelenségeit. 

Néhány megszállott és ügyes bizniszpróféta kivitelével ezt a réteget az elitek tartják el – közvetlenül vagy állami szervezeteken keresztül –, így minimális elitkonszenzus esetén (és ez a legutóbbi időkig megvolt) az elterjedt világmagyarázatok – megint csak néhány különc teóriáit leszámítva – aligha fogják aláásni az elit érdekeit. Már csak azért sem, mert az írástudók, a világmegfejtők többnyire az elit környékéről kerülnek ki, vagy az oda igyekvők alkotják ezt a réteget. Csakhogy ez a képlet jelenleg nem egyértelmű, ködben marad, ha az egyes elvi alapú vagy személyes bírálatokat valójában az elitnek címzik. A következő mimikri miatt.

A XVIII–XIX. század individualista és egalitárius mozgalmai célba vették a múltból öröklött kiváltságokat, amelyek persze nem tűntek el, de kérkedni sem illik velük. Nem volt mindig így.

Ráadásul a jogkiterjesztésekért való kétszáz éves küzdelmet, a XX. század szörnyeszméi és rémállamai elleni harcot, valamint a hatvanas évek életmódforradalmát megélt nyugati társadalmakban vitán felül menő a lázadó szerepe. Aki teheti, ezt ölti magára, így az elitista-középosztályi buzgalmak is szabadságharcos formában jelentkeznek.

Koffeinmentes kirakatforradalom

Minden kor elitjének altruizmusában volt valami letagadhatatlanul képmutató. Pénzszórás a szegények közé, gróf úr által nyitott ingyenkonyha, jótékonysági bál… de legalább az alsóbb néposztályokat helyezte a középpontba. A jelenleg fölkapott világjobbító ügyeket viszont a saját igényeikhez igazítják a magasabb státusúak; tán észre sem veszik, de annak, aminek az elesettek gyámolítását vagy az egész emberiség üdvét kéne szolgálnia, az a saját biztonságukat és komfortérzetüket szolgálja. 

Természetesen a píszí, a klímavédelem, az LMBTQ-jogok, a metoo, a járványkezelés, a BLM alapját mind valamilyen nemes szándék képezi: a méltányos beszéd, a környezet megóvása, mások veleszületett tulajdonságainak megértése és elfogadása, a nők szexuális kizsákmányolásának fölszámolása, az emberi életek védelme, a hétköznapi rasszizmus megszüntetése. Ebből az lett, hogy senkit se sértsenek meg a campusokon, a szerkesztőségekben és a nagyvállalatoknál, jó levegő övezze a kertvárosokat és irodanegyedeket, ne kelljen annak következményeivel bíbelődni, hogy a világ bonyolult, és hogy különbözőek vagyunk, hanem köreikben tehesse mindenki ugyanazt és ugyanúgy, és ha mégsem lesz ugyanolyan, akkor azt tilos észrevételezni; akinek van fix fizetése, tágas lakása és kellően nagy közösségi médiás elérése, az ne legyen veszélynek kitéve sem a férfiak, sem a vírusok részéről, de az államszervek, a cégek, a showbiznisz és az NGO-k szüntelen azt mutassák, hogy valójában ők az áldozatok, vagy legalábbis ők éreznek együtt az áldozatokkal. 

A durva viccek, az akkumulátorgyárak, a megkövezés, a csiklócsonkítás, a karanténból eredő mélyszegénység és írástudatlanság a helóták falvainak tartozékai; az ottaniakkal úgyis csak a fektcsekkereken és a román alkotmánybíróságon keresztül kommunikálnak. Nézzük megint Ellist, akiről ismétlem és hangsúlyozom, hogy amúgy meleg. Meghívták egyszer a Rágalmazásellenes Meleg és Leszbikus Szövetség (GLAAD) díjátadójára, ám hirtelen visszavonták a meghívást, mert megütközést keltett néhány tweetje, amelyekben a filmek és a sorozatok klisés melegábrázolása ellen kelt ki. A szervezők egyben „javasolták”, hogy a visszavonást ne hozza nyilvánosságra, és invitálták egy elbeszélgetésre. Nyilván egyiknek sem tett eleget, és a következőket fűzte hozzá az esethez. „A GLAAD megerősíti az elképzelést, hogy a meleg férfiak túlérzékeny óvodások, akiket szeretgetni és védelmezni kell – és nem a borzalmas melegellenes támadásoktól többek között Oroszországban, az iszlám világban, Kínában vagy Indiában, hanem a hazai kultúra véleményeitől.”

Stréberek és punkok

Ne légy közönséges, ne szemetelj, légy elfogadó és tapintatos, zsebkendőbe köhögj, tüsszents, és folyamatosan fejezd ki együttérzésedet – hallatszanak a progresszív forradalom követelései. A lázadás lényege, hogy nem mulasztják el fölhívni a figyelmet társasági illemszabályokra és a kötelező elővigyázatosságra. Ennek eredményeként a társadalmi hierarchia tetejét sikerült demokratizálni, ami az alatt vagy azon kívül található, láthatatlanná tenni. 

Amikor 2020 kora nyarán a karanténból szabadulók már a BLM égisze alatt „Fuck your curfew” felkiáltással protestáltak – hiszen a lezárások a színes bőrűek szegénynegyedeit érintették a legdrámaibban –, akkor a jelszó skandálásáról a világsajtó szemérmesen hallgatott. Amikor az LMBTQ-közösséggel többször szolidaritását kifejező, volt liverpooli csapatkapitány, Jordan Henderson a szaúdi ligába igazolt, akkor a média azzal foglalkozott, hogy ez mit üzen a comingoutolni készülő játékosoknak és a meleg szurkolói csoportoknak, és nem azzal, hogy Szaúd-Arábiában embereket végeznek ki, mert a saját nemükhöz vonzódnak. És így tovább.

Következésképpen a reakció is ehhez a furcsa szerkezethez igazodik: a leg-leg-legelitebb körökbe tartozók – milliárdosok, politikai idolok, előadóikonok, extravagáns alkotók – az alsóközéposztályt és a prekariátust megnyerve veszik össztűz alá a zsöllyéket, a szalonokat, a tanszékeket, szinte a teljes médiát, a felügyelőbizottságokat, a HR-osztályokat, a think tankeket, a politikai tanácsadó testületeket, a szakapparátust, a fitnesztermeket, a vegán éttermeket, a trendi kávézókat, és ami még eszükbe jut, és nekem most nem jut eszembe.

Bezos, Musk, Zuckerberg felkapaszkodása erre a hullámra tulajdonképpen logikus. A legfajsúlyosabb szereplőket – üzletembereket, politikusokat, művészeket, kísérletező tudósokat és egyebeket – gátolja a kiszámíthatóság, a biztonságra törekvés, a kockázatkerülés. A még nagyratörőbb terveknek, a merész projekteknek, a tabudöntő gondolatoknak – no, meg a féktelen hatalomvágynak is – útjában áll az elit és a középosztály konformizmusa és prüdériája. De hogy mit is szeretnének helyette, arra vélhetően maguk sem tudják a választ.

A hipokrita elitizmusra adott reakció kétarcúsága tudniillik ott is tetten érhető, ahogy ellenfeleihez viszonyul. Egyszerre írja le őket lélektelen, elfajzott dekadenseknek, akik irgalmat nem ismerve tipornak át a hagyományos értékeken, sőt ördögi hálózatokat szőve fojtják meg az erkölcsöt és az igazságot; másrészt ugyanezekkel az ecsetvonásokkal festik le őket túlérzékeny hópihéknek, akik társaságában már egy vaskosabb tréfát sem lehet megereszteni. Ebből nehezen sül ki elvi-politikai antitézis, de nincs is ilyen ambíció, csak – mint föntebb írtam – a szüntelen provokáció, a jólneveltek őrületbe kergetése, a heccelés, a polgárpukkasztás.

Nincs mese, ebben a fölosztásban Trumpék a punkok. Nyugodtan fordulhatunk a szakterület legilletékesebbjéhez, John Lydonhoz (aka Johnny Rotten), a Sex Pistols énekeséhez, aki Trumpot „szörnyű kis féregnek” nevezte, de egyszersmind leszögezte azt is, hogy rá szavaz. Konzekvens álláspont – punkhoz méltó.

Egyből elnyomást, menetelő bakancsokat, önkényuralmat vizionálnak, majd azzal a lendülettel meghirdetik az Ellenállást, ami praktikusan egy píármegbízást jelent, hogy az államilag fizetett politikusokat szuperhősökként ábrázolják (a belinkelt videót feltétlenül ajánlom megtekintésre, és akkor az elmúlt 15 év hazai terméséből nem is szemezgetek). Az nem okoz fönnakadást, hogy ugyanezt a műsorszámot láthattuk már ifjabb Bush esetében, akit most ősszel viszont arról győzködtek, hogy álljon nyilvánosan Harris mellé; Schüsselnél, aki a szélsőjobb szálláscsinálójából a Néppárt bölcsévé nemesült, persze, amikor már nem volt hatalmon; vagy éppen a „horthyzmust föltámasztó” Antall Józsefnél, akinek minisztereivel mostanában már mint tisztes konzervatívokkal együtt kvaterkáznak anélkül, hogy kitérnének arra, hogy annak idején mi is volt ez a jajgatás. 

Vége

Valójában a jogállami intézményeket, a felvilágosodás által kiizzadt elveket és eljárásokat egyik fél sem becsüli sokra. Nyilván a status quo hívei kevésbé nyúlnak hozzájuk, mivel azok szavatolják pozícióikat, de éles helyzetben gond nélkül lépnek túl azon, ha egy megoldás jogállami vagy demokratikus makulátlansága finoman szólva is megkérdőjelezhető. Nem váltott ki különösebb visszhangot felvilágosult körökben, hogy egy uniós országban kizárják a versenyből a legesélyesebb elnökjelöltet; az se, hogy kiderült, politikai nyomásra vezettek be világszerte cenzúrát a járvány eredetével kapcsolatban; arról is csak tárgyilagosan számolnak be, hogy a leköszönő elnök precedens nélkül előzetes kegyelemben részesít egy sereg embert, köztük saját fiát, nehogy utódja felelősségre vonást kezdeményezzen; viszont előkerülnek a „példátlan” és „megalapozatlan” jelzők, amikor Trump érvényteleníteni igyekszik a kegyelmek egy részét, miközben nem ötlik szembe, hogy Lengyelországban a mainstreamnek megfelelő erők meg pont fordítva játsszák ugyanezt a játékot.

Mindezek csak az elmúlt fél évből vett példák, de arra untig elegendőek, hogy lássuk: nem a populista autokraták és a liberális demokraták közt megy a küzdelem, még ha a populista reakció erősebb autokrata hajlamokat mutat is. A törésvonal ott van, amit föntebb boncolgattunk. Trump vitte a rozsdaövezetet, és hasít az amerikai vidéken, míg a demokraták visszaszorultak a nagyvárosokba és a szépen gondozott kertvárosokba. Európában a hagyományos iparvidékeken sorvad el a baloldal, és tör előre a szélsőjobb. Jól mutatja ezt Franciaország példája, ahol korábban a baloldal bázisát jelentő munkáskerületek Le Pen támogatói, a volt szocialista miniszter, Macron mögött pedig fölsorakoztak a történelmi városok rendre jobbra szavazó decens úri negyedei. Mellesleg a Tisza Párt is a Marina Parton érte el a legjobb eredményét, míg az egykori MSZP-fellegvárak narancsba borulnak. 

A fennálló rend hívei és a reakció erői tudtukon kívül ősi mintát követnek. Az emberiség fölemelkedése annak köszönhető, hogy megművelte környezetét, művelte saját magát, s ennek igen korán tudatára ébredt. A vezető csoportok hamar a műveltség letéteményeseként kezdtek gondolni magukra, s törekedtek arra, hogy ez megjelenésükön, szokásaikon, szóhasználatukon is lássék. A civilizáció folyamatában egyre mesterkéltebbé, művibbé, kimódoltabbakká válnak, hogy azután megjelenjen egy nyers áramlat, visszaszorítva-űzve a társadalmat a természetesség durva talajára. A woke funkciójában a francia udvari etikettre emlékeztet, míg a trumpisták és a hasonszőrűek a sansculotte-okra. 

A november óta tartó közösségimédia-siránkozásban a leggyermekibb, amikor egyesek arról panaszkodnak, hogy szemük előtt omlik össze egy nyolcvanéves világrend. Mintha a világrendeknek nem az lenne a szokásuk, hogy összeomoljanak, és mintha a Covid-disztópiával nem ért volna véget a hosszú XX. század. Utóbbival kapcsolatban azt kéne megérteni, hogy merőben mindegy, ki mit gondol, hogy indokolt volt-e vagy sem az intézkedéssorozat, csak azt kell regisztrálni, hogy nem felelt meg sem a liberális, sem a demokratikus metódusnak, és egy olyan világrendet villantott föl, amelyik semmiben nem hasonlít a háború utáni évtizedekére. 

A technika kinőtte a jelenlegi intézményi lehetőségeket, és az ember pillanatokra van attól, hogy elhiggye, maga is tud embert teremteni. Nem tudjuk, mi jön majd. Előléphet teljes vértezetben egy globális szuperállam, és széttöredezhet a világ, némi technikai visszaesést elkönyvelve. Egyelőre a káosz közeleg, de ha Johnny Rotten egy darabig még jól tartja magát, akkor legalább a zenei aláfestés jó lesz.

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: LMBTQ-tüntetés 2020. június 28-án Chicagóban, Illinois államban. Fotó: Natasha Moustache / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images / AFP)