A kérdés a következő: ki alkalmasabb a NER vezetésére, Orbán vagy Magyar?

Ki hinné el, hogy tizennyolc megrendezett Pride után a tizenkilencedik idején akarná megvédeni a miniszterelnök a gyerekeket „a látással terjedő buziságtól”, mondja Puzsér Róbert a minapi beszédében. Fogadjuk el ezt alapállításként. Mely állításban arra gondol a költő, hogy ez a politikus, a miniszterelnök nem kemény elvi döntést hoz, hanem stratégia, taktika vezeti a kezét. Hogy ez egy politikai lépés. Egyébként ezzel a megállapítással még egyet is értek. A politikus politikusként viselkedik.

Csakhogy ebből akkor következnek további kérdések. És akkor azokat is fel kell tenni. Említek csak kettőt. 

 Végignézte a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a kiépítését, az alaptörvény elfogadását, a médiatörvény elfogadását, a nyugdíjpénztári pénzek elsíbolását, a sajtó egy részének elfoglalását, a fideszes oligarchia kiépülését. Ezek azért kemény dolgok voltak, emlékszünk jól, a rendszer kőkemény megalapozása, a sarokpontok lehelyezése. Hogy is mondjam, nem lehet utólag azt mondani, hogy akkor ez az egész még jó ügynek tűnt, csak, jaj!, később hogy félrecsúszott. Minek látszott ez akkor, Bélám?

És azt is kérdezem, hogy lehet az, hogy kollégáim, újságírók egy csoportja ugyancsak ott glettelt a NER kiépítésénél, ha jól érzem, abban voltak, hogy ami történik, az belefér. Van az az ár, amit még meg lehet fizetni azért, hogy itt kiépüljön valami más, ami jobb, mint az előző, gondolhatták. Van ilyen, én készséggel elhiszem, hogy vannak, akik ezt gondolták akkor. Nem is teljesen alaptalanul. Emlékszünk egyébként arra a támogatásra is, ami még az akkori baloldali-liberális sajtó bizonyos berkeiben is megvolt, hogy jöjjön bármi, csak ne a Gyurcsány. 

Sokan most is abban vannak, jöjjön bármi, csak ne az Orbán. A nagy sikerre való tekintettel újra ugyanaz a logika. Jöhet a NER minden egyes jellemző jegyét magán hordozó Magyar Péter is. Aki pont úgy bánik a sajtóval, mint Orbán – sőt, néha úgyabb –, és a nagy kérdésekben pont ugyanazt gondolja a világról, mint Orbán. De hogy a szokásos kérdésemet feltegyem, és megfejeljem azt Ceglédi Zoltán ismert slágerével: Mi a terv? Mi a másik ajánlat? Nem kellene első körben azt kitalálni, hogy milyen országban akarunk élni?

Sokan abban vannak, hogy Magyar Péter végre kiszabadította őket az Orbán–Gyurcsány-dichotómiából, a se Orbán, se Gyurcsány-átokföldjéről, ahol a tagadás az alapállás, és most már végre jó szívvel oda lehet állni valaki mellé, és lehet igent mondani valamire. Ez jól hangzik, de legfeljebb a Romana regényújság szintjén igaz. Ha valakinek az az alapfelvetése, hogy nem akarja azt a valamit, mindösszesen nevezzük társadalompolitikának, amit a NER jelent, akkor az Orbán–Magyar-dichotómia arra nem válasz vagy megoldás. És fordítva: ha valaki Orbánnal szemben Magyart választja, akkor valójában nem valami alapvetően mást akar, hanem Orbánt nem akarja, de amit az Orbán-rendszer a mélystruktúráiban képvisel, azzal tulajdonképpen meg tud lenni. Azt lényegében nem kifogásolja.

Gyorsan leszögezem, természetesen ez is legitim politikai törekvés. Csak akkor, ahogy arról már korábban is írtam, érdemes megállapítani és rögzíteni: az ügymenet, a választás, a vita, a tusakodás a NER-en belül zajlik. És akkor ebből még más is következik. Nevezetesen az a kérdés, hogy ki alkalmasabb a NER további vezetésére. Magyar Péter vagy Orbán Viktor? A kérdés ebben az esetben nem más. Ezt érdemes tisztázni magunk előtt.

A kettő – tudniillik a NER meghaladása és a Magyar–Orbán-választék – együtt nem létezik. Nem van.

A fentebb említett jöjjön bármi persze nem Magyarral kezdődött és nem is Márki-Zay Péterrel, már a több tételben elővezetett összefogósdi is erről szólt: nem a kontent meg a mondás az első, hanem az eszköz meg a cél. Látjuk, mekkora sikert aratott több alkalommal is.

Már ha, ismétlem önmagam, a cél semmi más, mint Orbán Viktor leváltása, és nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének meghaladása.

Azt is tudom, vannak olyanok, akik szerint a dolgok menete a következő: Magyar Péter majd leváltja Orbán Viktort, megdönti a NER-t, aztán pedig újra virágozhat minden virág a demokrácia mezején. Többek közt újra szolgálatba helyezheti magát a magyar politizáló értelmiség azon csoportja, ami most már másfél évtizede részben a margóról figyeli az eseményeket, duzzog önnön elvesztett fontossága fölött, másfelől a háttérben megkötötte a maga kompromisszumait a rendszerrel, az előtérben – főként a Facebook-politizálásban – azonban kikéri magának az egészet. Ez két dolog miatt sem fog működni.

Egy. Magyar Péter nem hülye. Pontosan tudja, hogy abban a pillanatban, ahogy feladja a régi ellenzékre vonatkozó kemény elutasító álláspontját, azonnal záporozni fognak rá a rendszerpropaganda tüzes nyilai, mely szerint Gyurcsány. Másfelől, mégis hogyan gondolják a sokpárti politikai mező kivirágzását azok, akik ezzel érvelnek. Magyar Péter majd készséggel szétosztogatja szavazóbázisát az újonnan megjelenő politikai pártok között? Kettő pont kettő: azok, akik azért álltak be a Tisza Párt zászlaja alá, mert elegük volt az óellenzéknek nevezett pártokból, majd hirtelen visszatalálnak azokhoz? Nyilvánvaló, hogy az az érvelés, mely szerint Magyar Péter nem más, csak a „bontógolyó”, butaság. 

Van még egy év, hitegesse magát minden érintett egészséggel.

A szerző újságíró, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A Karmelita épülete. Fotó: Shutterstock)