április 4

A Hősök tere és az odavezető Felvonulási tér zúgott az éljenzéstől. Piros zászlók lobogtak a szélben, a kisdobosok ügyetlenül integettek a műanyag zászlócskáikkal, míg az úttörők harsányan énekelték: „Április 4-ről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép…” A hangszórókból dübörgő indulók alatt a tribünön álló kommunista elvtársak tapsoltak, elégedetten legeltetve szemüket a felvonulók végeláthatatlan tömegén. A Kádár-korabeli Magyarországon a „felszabadulás ünnepe” évről évre az állampárt egyik legfontosabb politikai eseménye volt.

Ezért szólt az ének április 4-ről

Április 4. – a hivatalos narratíva szerint ezen a napon szabadította fel a Vörös Hadsereg Magyarországot a náci uralom alól 1945-ben. Az iskolákban ezt tanították, az Új magyar lexikonban ez szerepelt, a híradókban ezt szajkózták. A valóság azonban ennél jóval összetettebb volt. Noha a nácizmus valóban kegyetlen elnyomást jelentett, és a szovjet előrenyomulás véget vetett ennek, a „felszabadulás” kifejezés sokak számára keserű iróniát hordozott magában.

Már maga az április 4-i dátum sem fedte pontosan a történelmi valóságot: az utolsó német egységek és a velük együtt harcoló magyar katonák csak április 12-én hagyták el az ország területét. De ez a néhány napos eltérés csak a legkisebb probléma volt, csupán abból adódott, hogy Sztálin eredeti terveiben a korábbi határidő szerepelt, és ezt senki nem merte megkérdőjelezni vagy vállalni a felelősséget a késedelemért. A nagyobb baj az volt, hogy a Vörös Hadsereg megjelenése nem csupán a nácizmus végét jelentette Magyarországon, hanem a szovjet típusú diktatúra kezdetét is. A „felszabadítás” sokaknak erőszakos rekvirálásokat, fosztogatásokat és – különösen a nők számára – tömeges erőszakot hozott. A magyar társadalomnak nem volt választása: egyik totalitárius rendszert egy másik váltotta fel.

Ezért volt fontos az ünnep az új államhatalomnak

A kommunista hatalom fokozatos kiépülése során április 4-e egyre inkább a rendszer legitimációjának egyik fő sarokköve lett. Az ünnepélyek minden évben egyre nagyobb szabásúak lettek, és aki nem vett részt rajtuk, az könnyen gyanússá válhatott. Az iskolákban kötelező volt a megemlékezés, a munkahelyeken a dolgozók összevezényelve hallgatták az ünnepi beszédeket, a sajtó pedig hosszú cikkekben méltatta a szovjet–magyar barátságot. Különösen látványos volt a katonai parádé, amely a rezsim erejét és a Szovjetunió iránti hűséget volt hivatott demonstrálni. A felvonuló páncélosok, a menetelő katonák és a dörgő harci repülők hozzájárultak a szovjetek által hatalomra segített új magyar kormány megnyugtatásához is. A tribünről integető vezetők széles mosolya egyértelmű üzenetet közvetített: a kommunista uralom rendíthetetlen.

A történelem ezen a napon mindig egyetlen nézőpontból volt bemutatva: a dicsőséges felszabadítók és az ezért hálával tartozó nép víziójaként. Ez a kép leginkább azért torzított, mert Magyarország már 1944. október 15-én megpróbált kilépni a háborúból, amikor Horthy Miklós kormányzó rádióbeszédben jelentette be a szovjetekkel Moszkvában kötött fegyverszünetet. Az ezt követő nyilas hatalomátvétel miatt az ország harcok színterévé vált, de a szovjet csapatok megérkezése után mégsem az elnyomott nép képét festették rólunk, hanem ránk sütötték az „utolsó csatlós” bélyegét. A felszabadítóként ünnepelt Vörös Hadsereg így nem egy meggyötört országot talált, amelynek népe fellélegezhetett, hanem egy olyan földet, amelyre kollektív bűnösként tekintettek.

Így hálálkodott a legyőzött Magyarország

És amely föld mégis mindenhonnan az ő neveiket visszahangozta. A budapesti Felszabadulás tér mellett az ország számos más településén neveztek el utcákat és tereket a szovjet hősökről és parancsnokaikról: Sztálinról és marsalljairól, Vorosilovról és Zsukovról, valamint arról a Tolbuhinról, aki a 3. Ukrán Front parancsnokaként kulcsszerepet játszott Magyarország megszállásában, különösen Budapest három hónapig tartó ostromában, amely a főváros szinte teljes elpusztításával, valamint több százezer katona és civil halálával járt. Ezen kívül a Gellért-hegy tetejére megálmodott Felszabadulási emlékmű is a hatalom jelképévé vált, – szó szerint – fennen hirdetve legyőzetésünket. 

Április 4-e hosszú évtizedeken keresztül Magyarország egyik legfontosabb állami ünnepe volt. Az idő múlásával azonban a lelkesedés megkopott, a kötelező felvonulások és szónoklatok egyre inkább kiüresedett rituálévá váltak. Az utolsó nagyszabású díszszemlét 1985-ben tartották, vagyis az ünneplés még jóval a rendszerváltás előtt csendben kikopott a köztudatból. 1989-ben azután hivatalosan is törölték a nemzeti ünnepek közül, helyére pedig egy józanabb, árnyaltabb történelmi megközelítés lépett. Ma már kevesen emlékeznek rá, de a szocializmusban felnőtt generációk számára ez az áprilisi nap egykor a propaganda és a valóság közötti szakadék egyik leglátványosabb példája volt.

Ha érdekel, hol vannak még mindig Magyarországon a felszabadító szovjetek világára emlékeztető utcanévtáblák, ebben a cikkünkben erről is olvashatsz.