náci film

A stadion morajlása egy pillanatra elhal, ahogy a versenyzők rajthoz állnak. A tömeg visszafojtja a lélegzetét, és a kamera ráközelít Jesse Owens arcára. A nap tűző sugarai élesen rajzolják ki izzadsággal gyöngyöző bőrét. A startpisztoly eldördül, és a futók megindulnak. Owens izmai a szemünk láttára feszülnek meg, ahogy kilő, tökéletes harmóniája a test szépségét hirdeti. A kamera együtt mozog vele, követve minden lépését, és megörökítve a történelmi pillanatot, ahogy az afroamerikai sprinter legyőzi a náci Németország bajnokát. 

Ez az egyik ikonikus jelenet az 1936-os olimpiáról szóló A népek ünnepe című filmből, amelynek elkészítéséhez Leni Riefenstahl negyvenkét operatőrt irányított. Ez volt az első olyan film, amelyben ma is használt modern technikai megoldások megjelentek: a futókat követő kamera, amely egy sínpályán gurult a versenypálya mellett, egyedülálló dinamikát adott a felvételeknek. A magasból készített totálképek a tömeg monumentalitását emelték ki, míg a teleobjektívvel rögzített közeliek a sportolók küzdelmét és szenvedését tették szinte tapinthatóvá. Riefenstahl innovációja forradalmasította a sportfilmezést, de a művészetét soha nem lehetett megszabadítani a politika árnyékától.

A nácik üdvöskéje magyar filmesekkel kezdett

Riefenstahl nem rendezőként kezdte pályafutását. Színésznőként debütált, első szerepe a Korda Sándor rendezte Tragédia a Habsburg-házban című filmben volt. Később Balázs Bélával közösen írta, rendezte és játszotta a Kék fény című filmet, amely elindította rendezői sikereit. Karrierje az 1930-as években ívelt fel, amikor olyan műveket készített, mint A hit győzelme (1933), Az akarat diadala (1934) és A népek ünnepe (1936), amelyek a náci eszméket dicsőítették.

Bár technikai újításaival és esztétikai érzékével forradalmasította a filmművészetet, munkái elválaszthatatlanok a Harmadik Birodalom ideológiájától. A személyes archívumából előkerült dokumentumok – kiadatlan fotók és kamerafelvételek, hanganyagok – alapján most új összegzés készült, amely minden eddiginél mélyebbre ás, és olyan bizonyítékokat tár elénk, amelyek megcáfolják Riefenstahl állításait, miszerint ő csak művészként tevékenykedett, politikai befolyás nélkül. A film bemutatja, hogy nemcsak szoros kapcsolatban állt Hitlerrel és bizalmasával, a fegyverkezési tárcát irányító Albert Speerrel, valamint a náci propagandaminiszter Goebbelsszel, hanem maga is aktívan részt vett a náci eszmék terjesztésében. 

Mellbevágó történelmi tények kerültek elő

A címében is Riefenstahl nevét viselő dokumentumfilm egyik megdöbbentő felfedezése, hogy a nő jelen volt a lengyelországi Końskieben történt 1939-es mészárlásnál, sőt, közvetlen szerepe is lehetett az ott dolgozó zsidó kényszermunkások elleni atrocitásokban. De kiderül az is, hogy filmjeihez koncentrációs táborokból „kölcsönzött” roma és szinti statisztákat. Ezek az információk alapjaiban rengetik meg azt a képet, amelyet Riefenstahl önmagáról festett, mint aki nem volt tudatában a náci gépezet bűneinek.

Évtizedeken át próbálta mosdatni magát. Tévés kibeszélő showműsorokban – borsos gázsiért cserébe – mesélt a múltjáról, a nézői reakciókat pedig archív kazettákon, igazi német precizitással rögzítette. Felvette és akkurátusan katalogizálta a telefonbeszélgetéseit, amelyekből az is kiviláglik, hogy sokan jóval a hitleri rezsim bukása után is hívei maradtak az akkori irányvonalnak. Egyik legismertebb interjúja a német ZDF televízióban készült, ahol könnyek között állította, hogy ő is a rendszer áldozata volt.

Így lett belőle a náci propaganda eszköze

Bár mint bevallotta, olvasta a Mein Kampfot, Hitler főművét, ez állítólag nem csinált belőle nácit. De ahogyan a német nép hitt a Führerben, ugyanúgy Riefenstahl is hitt benne. Háborús bűnöket ugyan nem lehetett rábizonyítani, de hosszú élete során soha nem kért bocsánatot akkori tevékenységéért, sőt, személyes dokumentumaiban gyászolja „meggyilkolt eszméit”. 

Riefenstahl remélte, hogy a németek visszatérnek a tisztességhez és az erkölcshöz, elvégre megvan hozzá a képességük, mondta. Ez az idézet akár az AfD-től, a mai Németország szélsőjobboldali nacionalista pártjától is származhatott volna

– nyilatkozta Andres Veiel, aki Riefenstahl élettársának halála után kapott hozzáférést a 700 doboznyi felvételből álló hagyatékhoz, és azokat felhasználva készítette el minden idők legmegosztóbb filmrendezőjének minden eddiginél komplexebb portréját.

Mindez arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk a művészet és az erkölcs kapcsolatáról. Külön lehet-e választani a művészi teljesítményt az alkotó morális felelősségétől? Riefenstahl esete azt mutatja, hogy nem lehet elvonatkoztatni a történelmi és politikai kontextustól, amelyben művei születtek, hiszen azok is egy embertelen ideológia szolgálatában álltak. Egy szép és tehetséges nőből ekként lett a náci propaganda eszköze – és munkája hozzájárult egy olyan világkép kialakításához, amely törvényszerűen vezetett a második világháború borzalmaihoz.

Ez a múlt tanulsága a jelenben

De a róla készült dokumentumfilm nem csupán a múltat idézi fel, hanem egyúttal figyelmeztetésként szolgál a ma élőknek is. Sandra Maischberger producer rámutatott:

Olyan időszakot élünk, amikor a fasiszta minták megint előtérbe kerülnek, sőt, társadalmilag egyre inkább elfogadottá válnak. Naponta találkozunk propagandával, torzítással, álhírekkel. A háború és a totalitárius rendszerek úgyszintén fenyegetnek, ráadásul a közvetlen közelünkben.

Riefenstahl munkássága tehát nemcsak a múlt, hanem a jelen tükre is: a művészet ereje soha nem válhat el attól, hogy milyen célokat szolgál. A dokumentumfilm azon keresztül, hogy feltárja egy ellentmondásos művész életét, arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az alkotóknak is van kötelezettségük a társadalom felé. Riefenstahl története keserű mementó, hogy a tehetség és a kreativitás nem mentesít a morális felelősség alól, és hogy a művészetet soha nem szabad a hatalom eszközévé tenni az emberiesség rovására.

Ha még nem hallottál a „Kis Varsónak” nevezett józsefvárosi zsidó ellenállásról, ebből a cikkünkből erről is sok mindent megtudhatsz.