We Love Budapest: Menedzserként igazgatjátok a zenekar életét már jó pár éve, nektek köszönhetően van élő zene például a New York Kávéházban és a Gundelben is. Hogy találtatok egymásra a zenészekkel?
Lakatos Lejla (L. Lejla): Én egy iskolába jártam a zenészeinkkel (Rajkó-Talentum Alapfokú Művészeti Iskola és Középiskola – a szerk.), táncművészeti tagozatra, de akkor még nem tudtuk, hogy évekkel később együtt fogunk dolgozni. 2012-ben egy állami felhívásnak köszönhetően kezdtük el a közös munkát, akkor a zenészek egy olyan nőt kerestek, aki tudja őket segíteni a PR kapcsán – így kerültem én a képbe. Sajnos az állami támogatásunk pár éven belül megszűnt, mindenki szétszéledt, mindenkinek volt más állandó munkahelye… Az évek során azonban volt egy mentorunk, Meskó Zsolt író-rendező, aki a zenekar mecénásaként mindig támogatott bennünket, sok olyan rendezvényre hívott meg minket, ami a létfenntartásunkban segített, és általa kerültünk ide, a New York Kávéházba, ekkor még a zenekarnak művészeti vezetője is volt: Sárközi Ferenc.
Ennek a lehetőségnek mindenki nagyon örült. A New York Kávéház mindig is irodalmi kávéházként működött, ahol hagyomány volt az élő zene, és ezt a hagyományt szerették volna folytatni a tulajdonosok. Közel kilenc éve dolgozunk itt, viszont családi vállalkozásként 3 éve működtetjük a férjemmel. Napi szinten 30 fővel dolgozunk együtt, mi koordináljuk a zenészeink napi működését, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a vállalkozásunk lehetővé teszi, hogy a zenészeink állami támogatás nélkül, főállásban tudnak dolgozni.
Lakatos László (L. László): Ez ritka, mert a zenei világban nem igazán van bejelentett munka, inkább az a gyakori, hogy magánvállalkozóként dolgoznak, de a kata megszüntetésével ez is csak rontott a helyzeten, s állami támogatás nélkül kevesen tudnak életben maradni. Fontosnak tartjuk a bejelentett munkát, mert szeretnénk stabil hátteret adni a zenészeinknek, hogy tisztán dolgozhassanak, és nagyon fontos, hogy azért nyugdíjuk is legyen majd.
L. Lejla: Itt a hangsúly az, hogy klasszikus cigányzenei műfajban cigányzenészekkel dolgozunk, és főállásban foglalkoztatjuk őket. Ez nagyon ritka, úgyhogy erre végtelenül büszkék vagyunk, és a zenészeinknek is óriási dolog. Hálásak vagyunk, hogy a cégcsoport lehetőséget adott arra, hogy a zenekari működést anyagi háttérrel finanszírozza.
L. László: Magyarország mindig is híres volt a cigányzenéről. Régebben szinte minden étteremben volt egy cigányzenekar, ma már sajnos ez elenyésző, de a cégcsoportnak nagyon fontos, hogy megtartsa ezt a hagyományt. Például a Gundel Étteremben már a kezdetekkor is cigányzenészek muzsikáltak. Él egy legenda, miszerint Gundel Károly egy fiákerre cigány muzsikusokat ültetett fel, és az egész Városligetben végigvonulva zenéltek, így próbálták a vendégeket becsábítani, valamint felhívni a figyelmüket, hogy itt élő zene szól. Amikor újra megnyílt az étterem, akkor ugyanúgy, ugyanazzal a felállással – cimbalom, bőgő, brácsa, prímás – egy női cigányzenekar muzsikált az étteremben.
WLB: Sokkal elterjedtebb a férfiakból álló zenekar. Sőt, valójában a köztudatban nem is létezik a női. Mi a helyzet most velük, és miért különleges, hogy ők anno összeálltak?
L. Lejla: Érdekességnek megemlítem, hogy Czinka Panna cigányprímás volt az, aki (női) zenekarával játszott az étteremben egykor. Nemcsak akkor, hanem most is nagyon különleges és egyedinek számít egy női cigányzenekar. A Gundel Étterem 2021-ben nyitotta meg újra kapuit a felújítás után, és szerette volna a történelemhez híven a vendégeket valami különlegességgel fogadni, így fogalmazódott meg, hogy legyen egy női cigányzenekar az étteremben. Két hónapos kutatómunka előzte meg azt, hogy a megálmodott képet valósággá tudjuk formálni.
Nagyon sok családban vitte tovább a hagyományt a lánygyermek is, de kevesen maradtak fenn, akik a feleség- és az anyaszerep mellett zenészként meg tudták állni a helyüket, illetve zenészként zenekarban muzsikálhattak. Többen zeneművészeti iskolát is végeztek, van, akinek a legmagasabb iskolai végzettsége van a zenei szakmáról, de nem dolgozik benne, hangszerét esetlegesen már nem is tudja használni. Nagy öröm volt nekem és a férjemnek, hogy ennek ellenére sikerült egy zenekart összeraknunk. Nagyon nehéz volt, sok támadás érte őket, de egy évig a hét minden napján női cigányzenekar szólt az étteremben. Azóta pedig mint egy különleges ékszerdoboz rendezvényekre értékesítjük a csapatot. Sajnos a legnehezebb feladat, hogy ha valaki lebetegszik, vagy nem tudja vállalni a zenekarban adódó feladatokat, akkor nem tudjuk pótolni, ugyanis nincs utánpótlás.
WLB: Ma Budapesten milyen helyeken lehet élő cigányzenét hallgatni?
L. Lejla: Rajtunk kívül egy-két hely van. A Covid előtt több olyan étterem üzemelt Budapesten, ahol megszólalt a cigányzene, de sajnos a legtöbb nem nyitott újra. Ilyen például a Mátyás Pince, ami óriási történelmi hagyománnyal rendelkezik, rengeteg magyaros estet csináltak, de még mindig zárva vannak. A cégcsoportnak köszönhetően, akik Budapest legexkluzívabb éttermeit és kávéházait üzemeltetik (Eventrend Group – a szerk.) lehet élő zenét hallani a New York Kávéházban, a Centrál Kávéházban, a Gundel Étteremben, a Spoon hajón és a nyári időszakban a Római-parton az Evezős Sörkertben is. Korábbi években a Városligeti Kávézóban is jelen voltunk. Kihalófélben van ma a kávéházi cigányzene, nagyon kevés olyan hely van ma Budapesten, ahol hallgatni lehet, és fontosnak tartjuk, hogy visszahozzuk, erősítsük ezt a hagyományt.
Azt fontos megjegyezni, hogy nemcsak a klasszikus cigányzenekari felállásban zenélnek a zenészeink, hanem van, amikor cimbalom nélkül csak hárman vagy ketten vannak, de mindegyik olyan felállás, ami illik a kávéházak szellemiségéhez. Olyan műsort próbáltunk kialakítani, ami a miliőhöz és a vendégkörhöz is illik – mást játszanak a zenészeink a New York Kávéházban, és mást a Centrálban vagy a Gundelben. Figyelünk arra is, hogy milyen típusú vendégkör jár egy-egy helyre, és ez alapján osztjuk be, hogy melyik helyen milyen típusú zene szóljon.
A fiatalabb korosztályhoz is próbálunk szólni. A zenekar olyan mai filmslágereket is játszik, amit ha meghallanak, egyből felkapják a fejüket. Ilyen A Karib-tenger kalózai, a Harry Potter, A Szépség és a szörnyeteg, de hosszasan sorolhatnám… Természetesen megszólaltatunk klasszikus műveket is, mint Liszt Ferenc 2. magyar rapszódiája, Monti Csárdása vagy Bihari János és Farkas Gyula művei. A világ minden tájáról érkeznek turisták, és próbálunk a zenei anyagban is figyelni arra, hogy mindenki igényét kielégítsük. Meg kell feleljünk a vendégkörnek, éppen ezért folyamatosan fejlődnünk kell. Muszáj hozzátennünk olyan zeneszámokat, olyan show-elemeket a fellépéshez, amitől ez egy kicsit másabb lesz, mert ezekkel tudjuk a fiatalok figyelmét felkelteni. Ha most körbenézünk, látjuk, hogy a közönségben mindenki fényképez és videóz, ez a show, erre óriási igény van a social media világában. Gyakorlatilag egy színházzá alakul a kávéház. Van olyan, aki direkt a zene miatt jön ide.
L. László: Itt, a kávéházban valójában 15-20 percet játszanak, mert ez egy attrakció. Amikor megérkeznek és bevonulnak a piros mellényükben, akkor valóságos tapsvihar köszönti őket, mindenki előveszi a telefonját, és videóznak. A zenekar mindig azt mondja, hogy ha a fotózás vagy a videózás miatt kapnának pénzt, akkor már milliomosok lennének.
WLB: (Ekkor csatlakozott hozzánk pár perc erejéig Hankó József, a zenekar prímása, így megragadtam a lehetőséget, hogy kérdezzek tőle.) Mi volt az eddigi legkülönlegesebb szám, amit el kellett játszanotok, és melyik az, amit a leginkább szerettek játszani?
Hankó József: A kávéházi zenészek egy életen át tanulnak, mert ahogy változik a világ, nekünk is változnunk kell. Nem hagyjuk el a tradíciót, azt mindig megőrizzük, ahogy a magyar nótát, operettet, régi filmzenéket, de haladnunk kell a korral, úgyhogy játszunk mi rockot, popot, amit kérnek – a rapen kívül szinte mindent eljátszunk. A magyar nóta pedig az abszolút kedvencünk.
WLB: Az látszik rajtatok, hogy nagyon elhivatottak vagytok, és a szíveteken viselitek a zenekar dolgait. Miért fontos ez az egész számotokra, van valamiféle küldetéstudatotok?
L. Lejla: Az a legfontosabb, hogy leromboljuk a sztereotípiákat. Sokan azért nem szeretik a cigányzenészeket vagy azokat az éttermeket, ahol ilyen zene szól, mert azt hiszik, hogy a muzsikus azért megy az asztalukhoz, mert szeretné, ha pénzt tűzne a vonójába. Sokan ezt tolakodásnak, kényszernek veszik. A cigányzenész attól érzi magát igazán jó zenésznek, ha valóban kérnek tőlük számokat, ha látszik a vendégen, hogy elégedett, jól szórakozik. Természetesen örülnek annak, ha pénzt keresnek, de a legnagyobb öröm, ha ezt úgy érik el, hogy ezért nem kellett asztalhoz lépniük. Úgyhogy nem azért lép oda az asztalhoz, mert pénzt szeretne kicsalni a vendég zsebéből, hanem mert ez élteti, számára ez az elismerés. Reméljük, hogy a nem cigány és a cigány emberek között hidat tudunk építeni, és nemcsak a negatívumot látják a cigányságban, hanem azt is, hogy mennyi értékünk van. Egy-egy zenészünk több nyelven is beszél, több országba hívják koncertezni őket, kitüntetéseket, díjakat kapnak, van, aki a Magyar Állami Népi Együttesben, van, aki a Dankó Rádió számos zenei műsorába kap meghívást.
L. László: Számunkra ez abszolút egy misszió, nemcsak munka, hanem küldetés is. Szeretném kiemelni, hogy ezek a zenészek bejönnek dolgozni déltől hatig, és utána mennek tovább még muzsikálni. Nem áll meg az élet és nem áll meg a munka, sokszor éjfélre érnek haza a családjukhoz. Egyrészt azért csinálják ezt, hogy a családjukat eltarthassák, másrészt a cigány társadalomban ez nekik egy óriási elismerés, hogy dolgoznak és van munkájuk, ráadásul azt csinálhatják, amiért tanultak és ami zsigerből jön.
WLB: Ha nem kerülnek be hozzátok, és nincs állami támogatás, akkor ma egy cigány muzsikusnak milyen lehetőségei vannak?
L. László: Sajnos nagyon kevés, szinte semmi lehetőségük. Az évek során mind emberileg, mind morálisan helyt tudtunk állni a feleségemmel, hosszú utat tettünk meg idáig, és szerencsére ma már sok cigányzenésznek munkát tudunk adni. Persze az lenne a legjobb, ha az összes budapesti cigányzenészt fel tudnánk karolni, mert rengetegen vannak, akik egyéb munkákból viszik haza a betevőt, holott csodás muzsikusok, de sajnos erre még nincs lehetőségünk.
L. Lejla: Ez egy nagyon szomorú helyzet, hogy nincs annyi lehetőségünk, mint amennyit elbírna a rendszer, mert a visszajelzések alapján azt látjuk, hogy a vendégek körében is óriási igény van a cigányzenére. Persze van néhány olyan muzsikus, aki mindig is a zenéből tartotta el a családját, mert meghívják külföldre, vendégzenész több zenekarban, vagy a saját kis zenekarával tud egy-egy rendezvényen dolgozni, de nem ez az átlag. Bár mi egy nagyon kis pici rendezvényszervező cég vagyunk, közel 30 fős társaságnak tudunk munkát és állandó jövedelemforrást adni, ezért mi nagyon hálásak vagyunk. Az utánpótlás borzasztóan nehéz, mert ma egy cigányzenész nem biztos, hogy a gyerekének is ezt akarja tanítani.
L. László: Ez egy nagyon szép szakma, de nem mindenki tud megélni belőle. Sok zenész ma már inkább nem adja tovább a stafétát, hanem főiskolára, egyetemre vagy szakmát tanulni küldi a gyerekét, mert annak van jövője. Olyan gyönyörű lenne, ha ez a műfaj nem halna meg, és életben tudnánk tartani. Ez is a küldetéstudatunk, hogy mindegy is, meddig tart ez a munka nekünk, bízunk benne, hogy mások is meglátják, hogy ennek van jövője, és még több zenészt alkalmaznak majd. Szeretnénk, ha visszajönne ez a régi hagyomány, hogy a kávéházakban és az éttermekben cigányzene szól, mert ez a zenészeknek és a világnak is jó. Azt persze fontos leszögezni, hogy a minőséget szeretnénk közvetíteni a vendégek felé.
WLB: Azt látom is, hogy a külföldieknek ez nagyon bejön, de mi a helyzet a magyar közönséggel?
L. Lejla: Nagyon sok pozitív visszajelzés érkezik a magyar vendégektől, örülnek annak, hogy van minőségi élő zene. A Gundel Étteremben talán több magyar vendég megfordul, sok visszajelzést kapunk, hogy tetszik nekik a zene, a zenekar, és hogy van zongoraművész is. Mivel a Gundel családiasabb hangulatú, és a Városliget szívében van, rengeteg magyar család is megfordul. Gyerekközpontú étterem, és szinte mindennap kapnak a zenészek olyan visszajelzést, amiből azt szűrjük le, hogy a kiváló ételek mellett ez egy pluszszolgáltatás, amit örömmel fogadnak. A mindennapi életben ez egy kis felüdülés a számukra. Itt olyan muzsikusok zenélnek nekik, mint a Kossuth-díjas Balázs János édesapja, aki a zongoraművész, vagy a 100 Tagú Cigányzenekar koncertmestere, Lendvai Ferenc a prímás. A New York Kávéházban Hankó József a prímás, akit szinte a világ minden részébe hívnak zenélni, sokat szerepelt tévéfelvételeken és a Dankó Rádióban, ismerik a magyarok.
L. László: Sokszor azt látjuk, hogy amikor besétálnak a jó megjelenésű, fiatal zenészeink, akkor lehull a lepel a közönség szeméről, és meglepődnek, hogy ízléses műsort kapnak.
WLB: Azért is kérdeztem, mert ha a kétezres évekre gondolok vissza, akkor ott a többség egészen mást értett cigányzene alatt, hiszen akkoriban inkább mulatós zenét lehetett hallani mindenfelé. Szerintetek ma is megvan még ez az asszociáció, amikor valaki cigányzenéről beszél?
L. Lejla: Nehéz lebontani ezt az évek alatt kiépült sztereotípiát. Sajnos a televízióban leginkább a mulatós cigányzenei vonulatot látni, olyan műsor ma már nincs, ahol a klasszikus kávéházi megy. Az elmúlt években az emberek anyagi helyzete is megváltozott, keveset járnak étterembe, így szűkül a lehetőségük, hogy megismerjék ezt a fajta zenét. A legtöbben sajnos ezért is keverik össze ezt a műfajt, amikor azt hallják, hogy cigányzene.
L. László: A többségi társadalomban sajnos a cigányzene kimerül a mulatósban. Ez egy eladható zenei műfaj, de nem ezt nevezzük cigányzenének. Azt fontos megjegyezni, hogy ahány cigány réteg, annyi zenei stílus van, mindegyiknek megvan a sajátja, és ezeket ők csodásan művelik. Ha elmész egy oláh cigány lagziba, ott olyan zenei élményt kapsz, amit még életedben nem hallottál, egy új élményben lesz részed. Alapvetően azt látom, hogy a sok sztereotípia mellett ma, a 21. században büszkeség cigánynak lenni.
L. Lejla: Reménykedünk benne, hogy a kultúra ismét elindul egy olyan irányba, amikor színháztermeket, fesztiválokat tudunk elérni, és 2×45 perces koncertekkel tudjuk megtölteni a tereket. Annyira jó lenne, ha nagy érdeklődés lenne a szervezők részéről, és népszerűsíteni tudnánk ezt a műfajt.
WLB: Rengeteget említitek a missziót, a sztereotípiák lebontását és a hagyomány továbbvitelét. Ez mind szép és jó, de könnyű is megvalósítani? Milyen nehézségekkel néztek szembe?
L. Lejla: Mi nem vagyunk zenészek, nem játszunk hangszeren, mi menedzseri szempontból állunk a cégünk élén és a művészeink mögött, és az a feladatunk, hogy ezt értékesítsük, illetve megtaláljuk azokat a helyeket, ahová ez a fajta zenei szolgáltatás befér. Ezt az emberek sokszor nem tudják összeegyeztetni, hogy ha nem vagyunk – úgymond – szakmabeliek, akkor hogyhogy a zeneiparban dolgozunk. Azt gondolom, hogy valóban, mi nem rendelkezünk zenei szakképesítéssel, de nekünk nem is ez a feladatunk, hanem az, hogy értékesítsük őket, és meg tudjuk ismertetni a közönséggel ezeket a nagyszerű művészeket.
L. László: Azt hozzá kell tenni, hogy a feleségem diplomás pedagógus, táncművész, főállásban rendezvényszervező a jezsuita szerzetesrendnél, ezek mellett édesanyja egy két és egy 14 éves fiúnak. Háziasszony, aki a rengeteg munka mellett vezeti a háztartást is. Én pedig a gyermekvédelemben dolgoztam, majd televíziós és rádiós szakemberként dolgoztam nagyon sokáig. Sokszor megkapjuk, hogy mi mit keresünk itt, nem is vagyunk zenészek, miért alkalmazunk zenészeket… Van ennek az egésznek árnyoldala is. Iszonyatosan sok munkánk és időnk van benne, valójában nincs hétvégénk, nincs szabadságunk, sosem kapcsoljuk ki a telefont. Bár van más, állandó munkánk, de szívvel-lélekkel fordulunk efelé, mert komoly érzelmi alapja van annak, amiért a szívügyünknek tekintjük.
L. Lejla: Nagyon jó kapcsolatot ápolunk mindenkivel, akivel dolgozunk, szinte baráti viszonyban vagyunk egymással, mindent meg tudunk beszélni, enélkül ez nem is tudna ilyen jól működni. Nekünk nem az a fontos, hogy nyerészkedjünk, hanem hogy az emberek, akikkel együtt dolgozunk, azt érezzék, hogy anyagilag, emberileg és erkölcsileg is a helyükön vannak, hogy megbecsülik őket. Ez a legnagyobb üzenetünk kifelé, hogy reméljük, hogy ez a hadakozás itt társadalmon belül is meg tud szűnni, mert nekünk az a célunk, hogy a lehetőségeinkhez mérten ezt a műfajt felemeljük, és elérjük, hogy még több emberhez eljusson.
(Borítókép: Lakatos Lejla és Lakatos László, valamint a Rom'Art Művészeti és Kulturális Egyesület Zenekara, Bielik István – We Love Budapest)
