Az „Egy ideig próbáltam lekövetni és kielégíteni a vágyait (BDSM)” cikken, témán felbuzdulva végre rászántam magam, hogy már korábban is sok hasonló témát olvasva és saját helyzetemet is áttekintve leírjam a tapasztalataimat, véleményemet.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

A fenti bevezetőben említett poszt Emília álnevű olvasónk levelét tartalmazza, kattintson ide, ha még nem olvasta! Ebben a posztban viszont egy másik női olvasónk, Enikő levelét lehet elolvasni, aki házassága történetét írta meg nekünk, elsősorban arra koncentrálva, hogy a gyerekek érkezése, majd az ezt követő évek hogyan változtatták meg a kapcsolatát a férjével.

Enikő utal arra, hogy hasonló témában többen is írtak az utóbbi időben, igaz, ezekben a levelekben általában az volt a fókuszban, hogy az évek múlásával a szex hogyan tud kikopni egy kapcsolatból. Enikő ezzel szemben sokkal teljesebb képet ad arról, hogyan változik meg egy házasság, ha a feleségből anya lesz, és hogy szerinte hogyan kellene ehhez a helyzethez a férjnek-apának igazodnia. Amint a címnek választott idézetből sejteni lehet, Enikő nincs kibékülve azzal, ahogy a férje viselkedik mostanában, de erről a részleteket alább lehet elolvasni.

A bevezetőben ezen kívül csak arra szeretnénk önt emlékeztetni, amit remélhetőleg már jól tud: az ön tapasztalataira, illetve történetére is kíváncsiak vagyunk! Ha szeretné folytatni a beszélgetést, kérjük, írjon nekünk e-mailt!

Ön is írna? Ide várjuk a leveleket:
r/\ndi@m/\il.velvet.hu

Szóval azt hiszem, sokan küzdünk a tartós kapcsolatainkkal, pláne ha már házasságban és még gyerekekkel is együtt kerekítettük ki a közös életünket. A lényeg az, hogy marhára el van lustulva az emberiség, és tényleg mindent készen kapunk, nem értékeljük azt, amiért küzdeni kell, legalábbis hosszú távon olyan helyzeteket megoldani vagy teremteni, ami a komfortzónánkon kívül esik, csak azért, hogy a társunk napját picit is bearanyozzuk.

Nem szeretném azt sem jellemábrázolni, milyen a legtöbb nő sorsa, amikor majdnem, hogy 180 fokos fordulatot vesz az életük akkor, amikor anyákká válnak. Tisztelet a kivételnek, de a legtöbb férfi még mindig azt hiszi, hogy a gyerekkel való 24 órázás csak láblógatás, mellette minden más (háztartás...) rutindolog, mert erre szocializálódtunk. Meg ugye teremtsük meg nekik a harmonikus otthont, hogy mire ők a munkából hazaérnek, már semmi probléma ne háruljon rájuk és kvázi, mint a „Stepfordi feleségek” robotcicái villantsuk meg a kreativitásunk és varázsoljuk el kedves, megfáradt férfiurunkat.

Szóval a cikk írója, Emília sajnos nem fedett fel egyéb kulisszatitkokat a házasságukból, csak annyit, hogy „szexuálisan egyre inkább eltávolodtunk egymástól”, de ez elég összetett dolog szerintem. Viszont ha már említette, hogy gyerekek is vannak, akkor picit belemerülnék az anyaság-nőiesség kérdésébe.

8 év után összeházasodtunk, mikor már úton volt az első baba. Sokáig én is igyekeztem megtartani az egyensúlyt, amit persze lehetetlen, mert hiába volt szinte mintagyerek a lányom, akkor is mindig adódtak váratlan helyzetek, éjszakázás a fogzási időszakban, vagy csak éppenséggel rám tört a felnőtt társaság utáni igényem (korábban nagy társasági ember voltam, a munkámat is imádtam, minden nap élveztem dolgozni menni, sok inspiráló, kreatív ember közé), és nem mehettem akkor, amikor gondoltam.

Szóval én is sokszor inkább beletörődtem, hogy egyre több dologról kell lemondanom, és csak komolyabb logisztikázás után tudtam nagy nehezen mégis valami külön programot összehozni magamnak. Persze van, aki ezt könnyedebben megoldja egy babysitterrel, közeli nagyszülőkkel vagy a rokonságból valakivel. Én őszintén szólva inkább lemondtam a külön programokról, mert túl bonyolult lett volna leszervezni, pláne még szoptatós időszakban.

Szóval mielőtt még jobban beleásnám magam az önsajnálatba, és már háborognának rajtam... nem, nem szenvedés a gyereknevelés, csak sok olyan belső vívódás van szerintem a legtöbb nőben ilyenkor, amit főleg az első gyereknél nehéz egyedül megoldani, feloldani, miközben baromi sok örömet okoz az anyaság, nem beszélve arról, hogy hatalmas nagy önismereti próbatétel még annak is, aki amúgy erős egyéniség. Soha nem bántam meg, hogy anya lettem, sőt további két gyermek után még inkább nem.

A férjem az első gyereknél még egész aktív volt, ami a fürdetési időszakot illeti, szó nélkül... és itt ki kell hangsúlyoznom, hogy SZÓ NÉLKÜL, fürdette, tornáztatta, pelenkázta, majd átadta nekem, én altattam. Ez ment is egy darabig, majd elég hamar – alig 1 éves volt a nagyobbik – összejött a második kettő gyermekünk. Tehát ha most a szexuális életünket nézzük, nem volt túl hosszú idő a „végre visszakaptam a feleségem” (én meg majdnem a régi formám… de még nemigazán) és az „újra már egyre kellemetlenebb pozíciók sorozata” közötti időszak.

Még ekkor is segített kb. 1 éves korukig a fürdetésben, de nagyjából minden más feladat rám hárult. A három gyerek együtt meg már hatványozta a feladataimat, és a kis korkülönbség még az idegeimet is rendszeresen próbára tette, nem beszélve arról, hogy a kisebbek nagyon sokáig nem aludták át az éjszakát, ebből kifolyólag napközben is csak azt tartott erőben, hogy a gyerekek miatt nem hagyhatom el magam. De persze ettől én is sokkal feszültebb lettem a nap végére. Segítségem időnként anyukám jött, de messzebb lakik, így ha jött, 1-2 napra maradt, aztán 1-2 hétig megint csak egyedül.

A férjem sajnos ezt nem jól kezelte, mert hogy ezt már ő nem akarta, vagy nem tudta átérezni, és belegondolni, hogy egy jó kapcsolat fenntartása komoly munka mindkét fél részéről. Persze ő elutazott haverokkal nem egyszer, és kicsit sem érezte, hogy valahogy kompenzálnia kellene legalább azt, hogy ő ezt megteheti bármikor, mert nem tőle függnek napi szinten a gyerekek, hanem tőlem. Kezdetben persze nehezen tudtunk még vacsorázni is elmenni, max. ha közeli éttermet választottuk, mert sokáig szoptattam őket, de én már minden más apró figyelmességnek is örültem volna, csak törődjön velem többet annál, mint hogy ő várja, hogy én kezdeményezzek...

Bármennyire is imádom a gyerkőcőket, de amíg 3,5 évig otthon voltam, nagyon sok energiát kivettek belőlem, amit persze egy öleléssel, mosollyal pillanatok alatt kompenzálni tudnak a mai napig nálam, de akkor is fontos, hogy a szeretetkondérom másik felét a társam, férjem, életem szerelme töltse meg és ami a legfontosabb, önzetlenül. Mostanra már én is 4 éve, hogy dolgozom, valamelyest visszakaptam a felnőtt énemet, de persze már nem ugyanaz mint régen. Az esetek 80%-ában én loholok reggel és délután is a gyerekkel suliba-ból...

Amit a gyerekek érkezése előtte 8 évig kapott a férjem tőlem, azt várja most is, de nem érti meg, hogy megváltoztak a dolgok, és ahogy én is felelősségteljes nővé, anyává váltam, őneki is fordítva ez lenne a feladata. Ahhoz hogy én 110%-ot tudjak nyújtani neki a család kielégítése után, neki is kőkeményen oda kellene tennie magát, és úgy, hogy mondani se kelljen.

Mondani se kell, hogy az ellaposodott érzelmi kapcsolatból adódnak a napi konfliktusok, feszültségek, hisztik minden apróságon, mikor már a tehetetlenségtől házisárkányként lecsapok mindenkire. Mert higgyétek el, nem virágnyelven beszélek, világosan el szoktam mondani, és nem is nehéz kitalálni ennyi év után, minek örülne a másik...

De inkább marad a kényelmesebb verziónál, mindent rám hagy, amíg én teszem a dolgom, ő csak heverészik és pörgeti a telefonját (ha épp nem zsebhokizik a hálóban a laptopja előtt, amíg én lefürdök). Szóval eljutottunk a társas magány szindrómába, vagy ahogy szokás tudományosabban kifejezni, életközepi válságba. Azt hiszi, én kevésbé kívánom a szexet, pedig a hétből szerintem legalább 5-6-szor tuti kufircolnék, csak nem mindegy, milyen felvezetéssel indul... Ha csak a rutinról szól és mindig csak nekem kellene valami újat villantani, és még ezt ki is hangsúlyozzák, akkor ez frusztrál, és elveszi a kedvem attól, hogy valami szenvedélyes dologba kezdjem beleélni magam.

Szóval kell az a bizonyos szenvedély, ami megvan köztünk, de azt a bizonyos szikrát nehéz belobbantani.

Hiányoznak a kedves, simogató szavak, intimitás, apró gesztusokkal való törődés, az odafigyelés, a tisztelet, elismerés, megbecsülés, közös programok gyerekek nélkül is, változatosság, meglepetések... Mind-mind olyan, amin mindketten kell, hogy dolgozzunk, de ha folyamatosan csak az egyikünk „szolgálja ki” a másik igényeit, az langyos állóvízzé válik, megcsömörlik az, aki csak ad, és nem kap viszonzást...

Nyitott vagyok a változásra, a megújulásra, amitől mindketten fejlődnénk, változnánk egymás javára. De ehhez többször ki kellene szakadnunk a napi rutinból, romantikát csempészni bele, de ehhez két fél kell. Nem várhatom mindig én gyertyafényes vacsorával, mert egy idő után azt én unom meg, ő meg abba is csak belekényelmesedik.

Komolyan ennyire ellustultak (tisztelet a kivételnek) a mai férfiak a házasságokban, és azt hiszik, a szeretővel könnyebb? Rövid ideig biztos meghozza az új izgalmakat, de aztán ott is válaszút elé állnak, amikor pl. egyik fél már többet akar a másiktól, vagy amikor már elmúlik a rózsaszín köd...

Nem értem, ha valahol még ott a szenvedély, a vonzalom, és még három gyermek is, miért olyan nehéz ezen továbbdolgozni? Nem lehet kijelenteni, hogy én csak ennyit tudok nyújtani, mert azzal azonnal kinyírtad a kapcsolatod! A másik csak döbbenten áll ez előtt, és nem tud mit kezdeni vele, ha te nem vagy a fejlődésben partner.

Ez nem alaptermészet kérdése, alapvető emberi feladatunk fejlődni, és ha fontos a másik személye, ez nem is kérdés, hogy haladsz vele kézen fogva. Ha fontos neked az az ember, mert fontos számodra az eddig eltöltött idő, jó visszaemlékezni a régi szép időkre, akkor nem lehet pont most kiszállni, amikor egy nagy lépést kellene együtt megtenni... Amikor még várja, hogy nyújtsd felé a kezedet. Mert persze  fontos egy tartós kapcsolatnál az érzelmi biztonság, az állandóság, de munkát kell bele fektetni. Amit, hahóóóó, sokan elfelejtünk!!! Akkor, amikor már nem fogom a kezed, akkor már feladtam én is...

Elég régóta adok teljes szívvel, odaadással önzetlenül, hogy mostanra úgy érezzem, ha folyamatosan nem kapok viszonzást, ha nem érzem, hogy meg vagyok kellően becsülve, és mindig csak tőlem várja a megújulást, akkor egyszerűen elvesztem a lelkesedésemet, és már csak belefásultan teszem tovább a dolgomat. De tenni fogom továbbra is, mert ha én is úgy kezdenék el viselkedni ahogy ő, akkor csak csúsznánk együtt lefelé. Meg a gyerekeknek is nagyon rossz mintát mutatnánk, széthullana minden addig felépített dolog körülöttünk fizikailag és lelkileg is.

A legszomorúbb az egészben, hogy lehet, hogy az ilyen típus csak akkor fogja észrevenni magát, ha valóban a legmélyére csúszott. Ugye minden kezdet nehéz... Ha az örvényből ki akarunk keveredni, akkor nem jó kapálózni. Én elég régóta próbálom a kezemet nyújtani, de ő mindig a számára kényelmesebb utat választja, ami persze neki esik csak jól. Én sem vagyok tökéletes, követek el hibákat, de igyekszem is jóvá tenni és nem önsajnálatba temetkezni. A gyerekeket is erre próbálom tanítani. Anyagilag jól megvagyunk, a munkánkban kapunk elismeréseket, ha nem is mindig minden tökéletes ott sem.

Fáj, hogy nem egy tényleg igazi, felnőtt férfi partner van mellettem, aki válhatna simán belőle is, akire felnézhetek, aki érzelmi biztonságot ad, nem játszmázik és kerülgeti és hárítja a feladatokat és a felelősséget. De minden tanulható, ahogy az érzelmi intelligencia is, csak akarni kell!

Megfeneklett valahol 30 éves koránál. Együtt vállaltuk a közös életet, a három gyermekkel, de magától nem érzi, mi lenne az igazi dolga, inkább úgy viselkedik, mint egy kamaszfiú, aki még abban él, hogy először őt kell kiszolgálni, és ha meg is kapta, utána is csak akkor teszi a dolgát magától, ha éppen olyan a hangulata. Nem szeretek semmit se erőltetni, pláne egy felnőttnek mondogatni olyan dolgokat, amit magától kellene csinálnia napi szinten.

Szerettem és még mindig szeretem a játékosságát, a gyerekes oldalát, visszatérhetnének az együtt nevetgélések, de nem lehet ebbe az egyoldalú, önző viselkedésbe beleragadva létezni egy kapcsolatban. Nincsenek közös dolgok, amiket rendszeresen együtt csinálnánk, a párterápiára sem hajlandó, de nem is nyitott semmi másra. Nem látja még a fától az erdőt a királyfi létezésében, 40 évesen csak a saját igényeinek kielégítésére koncentrál.

Hát ezt teszi velünk ez a szuper fejlett kultúra, az információözön arról, mennyi minden már készen az ölünkbe pottyanhat egy gombnyomásra. De arra nem gondolnak a férfiak, milyen lesz majd megöregedni és esetleg egyedül maradni, mert ezt a létezést hosszú távon senki nem támogatja, a fiatalabb cicáknak meg méginkább több igényük van, lesz mindenre.”

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!