Egyszer sem írta, hogy sajnálja vagy bármi ilyesmi

Régóta olvaslak benneteket a Velveten. Volt pár történet, ami mélyen megérintett és sokáig emlékeztem is rá. Most én szeretném leírni, hogy miért adtam fel azt, hogy boldog legyek.

Véletlenszerűen adjuk az álneveket a Randiblogba saját történeteket beküldő olvasóinknak, és a fenti bevezetővel kezdődő történet írójának a Vincencia álnév jutott. Már a fenti pár sorból is kiderül, hogy Vincencia éppen életének egy nagyon nehéz szakaszán megy keresztül, és ezúton is köszönjük Vincenciának, hogy megírta nekünk, kiírta magából, ami a szívét nyomja.

Nem fogunk többet előre elmesélni Vincencia történetéből itt a bevezetőben, csak arra szeretnénk emlékeztetni azokat az olvasóinkat, akik esetleg még nem ismerik a Randiblog Inboxot, hogy nekünk bárki, bármikor írhat e-mailben bármiről, ami társkereséssel-párkapcsolatokkal-szakítással kapcsolatos. A beérkezett történeteket minden esetben álnéven közöljük, alább találja a címünket, akár most azonnal is írhat!

„37 éves vagyok. Gyerekek, férj. Szép élet. Lenne papíron... de ez most itt nem lényeg. Válás, szétköltözés. Mindennapos történet.

Keresgélés, ismerkedés. Rövidebb kapcsolatok, valahogy nem találom a helyem. Csalódások sora. A „lehet, velem van baj”-érzés állandósul. Aztán jön valaki, aki elvarázsol, és ahogy rám néz, hát úgy már régen nézett bárki. Kellek neki, érzem, gyakran találkozunk. Lassan felengedek a tartózkodásból. Kezdem megkedvelni. A jövő tervezgetése az ő részéről. Tök jól érzem magam a bőrömben. Egyik nap még minden rendben, és következő nap az exét kísérgeti orvoshoz, és kb. eltűnik, nem jelentkezik. Teli vagyok rossz érzésekkel, és egy ideje megvan bennem az, hogy ha viharba kerülök, akkor szembefordulok a hullámfronttal. Rákérdeztem, mi baj.

És akkor jön a feketeleves, hogy hát ő az exét látva elbizonytalanodott, és most eltűnne egy időre. De majd meg fogom látni, hogy mennyit számít neki a mi kapcsolatunk. Erre lehet, nem jogosan megírtam, hogy akkor itt ennek vége, ha egy nap alatt ez így megfordul benne...

Egyszer sem írta, hogy sajnálja vagy bármi ilyesmi. Vagy adjak egy esélyt.

Szakítottunk. Utólag volt szíve megírni, hogy ő állítólag szerelmes volt belém... Erre miért volt szükség, nem értem.

Annyira igazinak látszott az egész, annyira őszintének. És most megint itt vagyok, egyedül, ahogy kezdtem. Ez a férfi nem csupán a szívemet törte össze, de magával vitte a maradék bizalmat, ami még megvolt bennem, a maradék reményt.

Igyekszem a gyerekekben, a munkában és az alkotásban vigaszt találni.

Ez most más, mint a korábbi csalódások. Onnan pár nap alatt felszedtem magam a padlóról és mentem tovább. Ez most a K.O. kategória. Nem tudom, hogy teszem ezt helyre magamban.”