Dombóvári Istvánnal, közismertebb nevén Dombival azért találkoztunk, hogy a nemrég megjelent, Netperces novellák című könyvéről kérdezzük. A beszélgetés alatt elmondta, hány percet netezik naponta, miért büszke a neki címzett gyűlölködő levélre, és miért nem venne részt egy főzőshow-ban. Interjú.

Netperces novellák címmel jelent meg legújabb könyved, amiben humoros, de leginkább elgondolkodtató novellákat olvashatunk. Mi inspirált a kissé társadalomkritikusnak is nevezhető történeteket?

Ugyanúgy inspirálódtam Örkénytől, mint a tévésorozatoktól, például a Black Mirrortól. Az írás is olyan, mint a stand-up, abból a szempontból, hogy miután elindítod, megy a maga útján. A könyv végén szereplő novellákból szép lassan elmaradoznak a poénok, nyilván, ekkor is asszociálnak a viccekre, mégiscsak humorista vagyok. Szórakoztató könyvet szerettem volna írni, de úgy alakult, hogy a végére beszorult egy kis társadalomkritika.

Melyik a kedvenc történeted?

Azok, amik nem annyira az elektronikával függnek össze. Az egyikben például egy munkahely titkos ajtajáról írok, amin nem léphetnek be a dolgozók, de az egyik nagyon kacérkodik az ötlettel, hogy megszegi ezt az egyetlen szabályt. Ez az ajtó kicsit biblikus metafora is, az emberi gyarlóságokról, gyengeségekről szól, amik átszövik a napjainkat.

A te életedben is volt már olyan, amikor túl messzire mentél, és átléptél egy határt?

Nem, csak az utolsó előtti lépésig jutottam el. Ennyire már nem vagyok hazardírozó. Lehet, hogy régebben inkább az voltam, de mára kiment belőlem.

Nagyon sok történetednek az a kiindulópontja, hogy túl sok időt töltünk a mobilunk nyomkodásával. Te mennyi időt töltesz egy átlagos napon ezzel?

Be van állítva a netfigyelő a telómon, ha a nap végére 30 percnél többet ír ki, haragszom magamra. Mikor fogok élni, ha folyamatosan a telefonomat nyomkodom? Nagyon impulzív vagyok, így kezelem a saját közösségi oldalaimat is. A gondolat megöli a tetteket, olyan ez, mint a humorban a peace. Ha valamit jónak gondolsz, hadd menjen! Mások oldalait egyáltalán nem szoktam nézegetni, nem akarom az ő életüket élni. Azért vannak közösségi oldalaim, hogy a sajátomat elősegítse.

Hogyan viszonyulsz a bejegyzéseid alatti negatív kommentekhez?

Értem, amikor valakit túlfűt az érzelem, tudom, hogy miről szól, velem is előfordult. Ha olvasunk valakiről, aki sikeres, egészséges, pénze is van, boldog, valahogy ma az jön elő ilyenkor belőlünk, hogy miért nem mi vagyunk azok? Legegyszerűbb lehetőség odahányni az első véleményünket, ami sokszor nincs is átgondolva. Nem szoktam törölni a negatív kommenteket, az olyan lenne, mintha beleavatkoznék a világ folyásába. Ha elfogadom a dicséretet, el kell fogadnom a rosszat is. Csak akkor szólok közbe, ha egymást gyepálják. Régen, amikor névtelen leveleket írtak, na abban még volt munka, volt időd is átgondolni, hogy mit akarsz írni, és még össze is téphetted a levelet, ha másnap meggondoltad magad, mielőtt a postán feladtad volna. 3 évvel ezelőtt én is kaptam egyet, a Dumaszínházba, egészen jólesett, örömmel vittem haza. A világ összes válogatott sértését tartalmazta, a felkoncolásomat taglalta, az inkompetenciáimat sorolta, mocskolódott, ahogy csak tudott.

Mért őrizted meg?

Ebben a digitális világban minden ebben a rohadt telefonba történik, minden, ami kézzel fogható, analóg emlék, már értéke van, szinte relikvia. Mi mást őrizhetnék meg, egy screenshotot? Örülök, hogy ez megtörtént velem, valószínűleg én kaptam az utolsó névtelen levelet a világon.

Bántottál már meg valakit?

Amikor a Showder Klub a csúcson volt, a sztárok, akiket kifiguráztam, odajöttek hozzám a műsor után, és ahelyett, hogy beszóltak volna, kvázi megköszönték a vicceimet. Ez azért nagy önigazolás volt, hogy látod, helyén van az ő, és az én humorérzékem is. 1-2 ember azért megsértődött azon, amit csináltam.

Jogosnak érezted a sértettségüket?

Nem. Az egy szórakoztató műsor volt, aminek az volt a célja, hogy szórakoztasson. Ha egy ilyen műsorban beszélnek rólad egy vicc kapcsán, akkor az diplomáciai mentességet érdemel, nem lehet a kinti világ szabályai szerint értelmezni.

Ha már szóba került a tévés szereplés, egy főzőshow-ba elmennél?

Négy különböző csatorna is hívott, Végül mindig nemet mondtam nekik.

Miért?

Egyrészt nem tudok főzni, másrészt nem kell ennyi szereplés. Néhány évvel ezelőtt, ha ilyet mond valaki, biztos kifiguráztam volna, de tényleg csak olyan feladatot kell választani, amiben megtalálod a helyet. Gasztrobloggerek,séfek üvöltözzenek velem, hogy rosszul választottam szét a tojást? Na ne már! Lehet látni, hogy egyre inkább kisebb a merítés a televízióban. Ugyanazok az arcok vannak a #Bochkorban, mint akik anno a Gyertek át!-ban voltak. Nagyon sokan tudnak sütni, főzni, de beszélni, na azt már nem. Az már nem annyira divatos, Insta-világban élünk.

Jól megválogatod, mire mondasz igent?

Sikerült elérnem, hogy már nem megyek castingokra, nem harcolok egy munkáért. Elmondtam a tévéseknek, hogy a 15 év alatt már megismerhettek, tudják, milyen vagyok, mit tudok. Volt még régen egy olyan műsor, ahol olyan arcokkal kellett versenyeznem, hogy már a váróban elszégyelltem magam. Nem nevezek meg senkit, mert senkit nem akarok megbántani, de nem akarok azzal harcolni, akinek az a teljes élete, hogy egyszer kilógatta a micsodáját. Mekkora törést okozna az bárkinek, ha ez az ember veszi el előle a melót? Úgyhogy nem, nincs több húspiacozás. Még 5-10 éve van a tévének, nekem is annyi van.

Ezt hogy érted? Hogy képzeled el magad 10 év múlva?

Nem akarok visszavonulni, még csak sugallni sem szeretném ezt, de 50 évesen a tévét már csak nézni szeretném, nem csinálni. Család, gyerekek, kutya, erre várok 10 év múlva, a tévézésre pedig úgy szeretnék visszagondolni, mint egy menő kirándulásra. Elenyésző ember utál, ami nagyon nagy szó. Szerencsére a humoristák se nem celebek, se nem sztárok, úgy üdvözölnek minket az utcán, mintha haverok lennénk, és ez azért jó. Úgy hátradőlni, hogy én szállok ki, és nem azért mert már nem hívnak, hanem mert én így döntöttem.