Ez nem vicc.
Hozod a márkás gúnyádat, ami pár hét alatt leszakadt, kilyukadt, kimoshatatlan foltokkal teli és naptól kifakult lesz. A helyiek viszont a hétköznapi, európaihoz hasonló öltözetük felett még egy bokáig érő, kapucnis lebernyeget, úgynevezett djellabát hordanak.
Hozod a legdrágább kempingfelszerelést, és két hónap múlva a kempingszékedet egy szakadás miatt állatbőrrel takarod le, az állandóan elkoszolódó benzinfőző tervezője meg oda tegye a svédacél orrát, ahová most gondolom. A gázfőzőről már szót se ejtek, hiszen egyedi fejlesztésű, faszenes "hobbitkályhán" főzőcskézek pont úgy, mint a helyiek. És pont úgy teát, mint a helyiek.
Szóval az amortizáció jelentős.
A járművön éppúgy, mint rajtunk.
Nincs kormányösszekötő gömbfej lógás nélkül, viszont vannak terepgumijaink minta nélkül. A lengéscsillapítókban hajdan belül lakott az olaj, most kívülről fogja a homokot. A féltengely szimering otthon még a váltóban funkcionált, mostanában legfeljebb 3P Garage utastársam, Szilárd következő fülcimpa tágítója lehetne. De a sor olyan végtelen, hogy nem is folytatom, majd ha a sztoriban odáig jutok, úgyis kivesézem.
Én világéletemben műszaki érdeklődésű ember voltam. Értem ezt úgy, hogy másoknak nem, meg úgy általában se dolgoztam sokat. Mégis, ha választani kell a fáradt olajba hullott csavarkeresgélés és a szőlőkapálás között, nos utóbbiból még szűz vagyok. De szerelni sem szeretek, ha nem muszáj, inkább vigyázok a járműveimre.
Emlékszem, hajdan bicikliztem.
Hogy hova? Természetesen Afrikába. Egyszer megálltam néhány napra Rómában egy többnyire magyarokból álló társaságnál, ahol valaki rögvest kölcsönkérte volna a bringát. Szabadkoztam. Ha már 1300 kilométert letekertem, én bizony ezzel szeretnék lejutni Tunéziába a Szahara nevű homokozóba is. Csak azért nem lett sértődés a dologból, mert egy magyarul valamelyest beszélő szlovák srác - nevezzük Ivánnak - mellém állt. "Igazad van Csontykám, amíg volt, én is úgy voltam, hogy a motorom és az asszonyt nem adom kölcsön. Az asszonyt talán". Mindezt persze félrészegen és talán mindenfajta szerrel módosított tudattal. Na, de ez se most volt.
A most, az most van mert a vadkempingezés vége az lett, hogy lejtőn le tök jól lement a Trabant, de a völgyből kiemelkedéskor már a slickre kopott gumijaim csak tekerték a port befelé, ezerrel. Ha esett volna az eső, még most is ott csörlőznék. A porozásnak egyébként meglett az a hátrányos következménye is, hogy végleg elmúlt a Trabi alapjárata. Az érzés nem hasonlítható egy hurutos betegség elmúlásához, hiszen óriási szívás, minden kuplung kinyomást követően önindítózhatunk, amíg végül az is elmúlik. Ezt nem várom meg.
Nyek-nyek-nyek.
Alapesetben félreállok, kinyitom a motorháztetőt, konstatálom, hogy napsütés van, árnyék nincs. Már az első percben, mint a friss húsra szálló zöld legyek, feltűnik öt önkéntes segítő. Kinézetre olyanok, mint Párizsban a bangladeshi esernyőárusok. Amíg süt a nap, addig egy sincs, de mihelyst elkezd esni, minden második ember bangladeshi esernyőárussá transzformálódik. Ez Afrikában sincs másképp. Ha a csillagok együttállása külföldi turistát és egy kinyitott motorháztetőt mutat, akkor hirtelen mindenki autószerelővé válik.
Ha nem hiszed, akkor gyere és próbáld ki.
Szóval a karburátor szart be, legalábbis ezt gyanítottam. Az egyik kezemen a telefon, a vonalban Vecsés, vagyis Krisztián. A másik kezemmel a nézelődők távoltartását intéztem, a harmadikkal pedig már ötödjére próbáltam kiküszöbölni az afrikai retek okozta csorbát.
Halló, Vecsés!? Igen, hallom...most hallom...most nem...karburátor...! küldök fényképet... a könyv szerint ezt így kéne... Megjött megerősítés, hogy amit tudok az tényleg úgy van. Ami meg nem úgy van, az a kókányolás. Ebben az a legrosszabb, hogy mindenek előtt ki kell találnom, mi lehetett a kókányoló gondolatmenete, vagyis, hogy mire gondolhatott a költő!?
Lépjünk tovább, egy egészen nagyot, hiszen kellenek új papucsok is a Trabira, amihez nem sokat, alig 500 kilométert kell autóznunk, de a karburátor próbálgatásával ebből már eltelt 222. Vagy azt hitted, egyhelyben próbálkoztam megszerelni ötször? Frászt! Az első után kitörtem a városból, elhintalovaztam egy darabig, megálltam egy kúton, újra szétszedtem és összeraktam, de nem lett jó. Tovább mentem, találtam egy pálmaligetet, szétszedtem, összeraktam, továbbmentem, nem lett jó.
Mindeközben, mint a Papírkutyákban a Dácsiás arc, folyamatosan kerestem a megfelelő kombót. Közben azért, ha boltot láttam, vettem valami apróságot. Először benzinszűrőt, aztán teflonszalagot, végül pedig szaniter boltban kenderkócot. Et voilà, meglett a megfelelő kombináció, a karbi újra működés jeleit mutatta.
Két hónap alatt 20.100 km!
Ha visszaosztom, minden napra jut legalább egy műszaki hiba, viszont egyetlen nap se volt amikor az autó ne futott volna pár száz kilométert. Pedig a félig kiszakadt, felspaniferezett futóművel ez igazi kihívás volt.
Na, de miközben ezeket a sorokat írom, megérkeztünk a sivatagból a civilizáció peremére, az első igazi autószervizzel rendelkező városba, Zagorába, és a híres Iriki Garázsba. Itt veszünk új gumikat és bevárjuk az érkező Macon 4x4 Challenge Morocco 2024 mezőnyét. Illetve azok kényszerleszálló, vagy szervizelni vágyó autóit.
Anno, az idei Bamakón Balló Marciék is itt szervizelték a Jeep-et, ahogy a videón is látszik:
Ha felzárkóznál:
A sorozat első részét itt találod.
A második részért pedig kattints ide.
20 éve rajzolták, semmit nem öregedett
Legutóbb az egyesek szerint merész, mások szerint suta 996-osnál tettem pontot a cikk végére, ami azt jelenti, hogy most a 997-es jön. Úgy tűnik, hogy a Porschénél is vették az adást, hogy a 996-ossal némileg túllőttek a célon: a radikálisan megújított forma megosztó lett, aminek a fő okai a fura, nem ovális fényszórók voltak. Én speciel nagyon szeretem a 996-ost, mert szimpatikusan merész és letisztult, de megértem azokat is, akiknek a furcsasága miatt kevésbé jön be.
Az autónak az utasterében töltjük az időt, nem mindegy milyen állapotban van. Sokan dédelgetjük a kis vackainkat otthon, amik korukból adódóan, akkor sem voltak már hibátlanok, amikor hozzánk kerültek, de megszoktuk, hogy ilyen, és nem tűnik fel mennyi hibája van, csak, ha rámutatnak.
Azért megjegyzem, a K. Tündés naptárak pótlására letöltöttünk néhány Sophie Marceau bikinis képet 1989-ből, merthogy a Maghreb országaiban nem sok csinos lányt fogsz megbámulni.
Ez egy más világ. A burkák világa, tetőtől-talpig ruhák, villogó tekintetekkel.
A többhónapos túránk során most hatodik alkalommal harapunk bele a Szaharába. Az első katasztrofálisan szeles volt. Utastársam a Szahara-occidentalban valahol Tan-tan és Tarfaya között a negyedik áttraverzált dűne után visszafordult, mondván hogy nincs már olyan testnyílása, ami ne lenne tele homokkal.
A következő négy vizitálási alkalom a tipikus turistás helyeken zajlott: Merzouga, Erg Chiagga, Lac Iriki.
Az idő túlnyomórészt langyos, 32-34-36 fok volt, a Trabiban az üveg mögött ez már kitekerte a hőtáguló spirált fix 70-re, ami örök emlékként ott is maradt.
Ja és a legyek.
Igen, az egy fontos momentum. Emlékeztek a Hofi-féle viccre?
"Atyám, csomó van az övén.
Nem az övén, az Övén."
Na, itt légy van a szemed sarkában, az orrodban, de a füledben is. A tieden is, meg az övén is. Mindenhol. Ha megállsz a tűző napon, az már fáj, ha beállsz valami fa, vagy tamaris alá, ott meg hadrendbe állnak ellened a legyek.
Kicsik, aprók, szemtelenek.
De, elábrándoztam.
A sivatagot nagy dűnékben, sok-sok homokkal, tevékkel, csillagfényes éggel, hőséggel képzelgi be az átlagpolgár. Nos, a Szahara nevű homokozóban csak 30 százalék a homok. Kicsit tudálékosan fogalmazva a sivatag elnevezés nem elsősorban geológiai, hanem meteorológiai fogalom, és csak bizonyos évi csapadékmennyiség alatt nevezhetjük a térségeket sivatagos területnek.
Ennek legnagyobb százalékos aránya a hammada, azaz a kősivatag. Itt még a kövek méretétől függően is specializálhatunk, azaz az apróköves, emberfejnél kisebb sziklás sivatagi területek neve a szerir.
De ott vannak még a kiszáradt tavak vastagon visszamaradt sóréteggel, azok a schott-ok, és tényleg csak a maradék 30 százalék az, amit a homoktengere miatt erg-nek nevezünk.
Tudtok mindent. Folytassuk akkor a kalandjainkkal, amik így már közérthetően elsősorban a hammadában zajlanak.
Miért is?
Mert a Trabant-expedíció nem a tömegturizmusról szól. Merzouga dűnéi mesés képeslaptémák ugyan, de nem tudod kivágni róluk a turisták tömegét, vagy elmédből a quadok bőgetését, terepjárók tobzódását és a mindenhol jelenlévő elfogóemberek tolakodó, gyere be, nézd meg, gyere be, edd meg, gyere be, vedd meg effektusát.
Természetesen egy zarándoklat gyanánt végigjártuk mindezeket is. Letudtuk, jó volt, veni, vidi... , szóval jöttünk, láttunk és nem jövünk vissza.
Nekünk jobban bejön a csend és a kaland bizonytalansága. Nem tudni, hol fogunk éjszakázni, nem tudni, hol fogunk kilyukadni, nem tudni, ha nem tudunk végigmenni, ki fog bennünket megmenteni. Megteszünk mindent, ami eszetlen és megteszünk mindent, hogy jól menjen, hogy sikerüljön.
Soha nem állok meg pénzt, bonbont követelő gyerekeknek, de minden esetben megállok a sivatagban egyedül gyalogló, piszkos, lerongyolódott, nem ritkán bomlott elméjű embereknek, hogy vizet/kenyeret adjak nekik.
De a motorját toló helyi mellett se mentünk még el úgy, hogy meg ne kérdezzük: benzin?
És ezt abból az önző, aljas indokból tesszük, hogy ha majd a jövőben valami zergéknek való úton tologatom a lomot, akkor csak pottyan majd az égből valaki, aki nekem segít tolni. (Mindezt nem a Trabant-expedíció favorizálására írtam, hanem mintának, ha ide keveredsz, így viselkedj.)
De, ha már itt vagyok a dűnék között valami kis vakbél faluban, hát meséljünk is.
Már korábban is készítettem egy nagyon hasonló kvízt, amit itt találsz.
Sőt, ha a nyomaték érdekel, akkor is tudok ajánlani egy kvízt.
A kitöltés nyomatékosan ajánlott!
Cikkek a Totalcar archívumából, ha érdekel a forgatónyomaték:
A teljesítményt a legtöbben könnyebben megértik, mint a forgatónyomatékot, hiszen nagyjából lineáris adatról van szó. Nagyon durván leegyszerűsítve arról van szó, hogy két minden egyéb szempontból megegyező autó közül az megy majd jobban, amiben több a lóerő. A nyomaték már nem ennyire egyszerű, hiszen a menést nem befolyásolja ennyire direkt módon, ezért is nehezebb értelmezni a newtonmétert, mint a lóerőt.
Ha mélyebben érdekel a téma, szeretnéd jobban megérteni a dolgot, akkor az a jó hírem van, hogy akadnak remek cikkeink a témában.
Ezek közül most elsősorban Gajdán Miki remek írását ajánlom:
De ne feledkezzünk el Göbi kiváló anyagáról sem:
Nyegli anyagát szintén kár lenne kihagyni:
Ilyen még életemben nem volt velem, egymás után hagytuk ott a fiatal, keveset futott autókat. Régen szinte vakon mertem volna az autóházakból autót venni, de mostanra ez is megváltozott.
Az idén hagytam élni a Bamakósokat, és cserébe három hónapig élhetem Afrikát. Mit nem értesz? A bandázás és a falkaszellem megidézése a Trabant-expedició low budgetben szervezett utazásaival szembe megy.
Mi most nem költünk nagy távokra, csak részletes ismeretekre, látnivalókra.
Nincs étterem, nincs hotel, sertésmáj konzervet hoztunk, macisajt meg itt is van.
Sosem volt számomra a pénz értékmérő, minden esetben beváltottam megtehető távolságra.
Most éppen magasságra.
A Tizi n'Tichka hágó felujítási munkálatai befejezéshez közelednek. Sok kicsi kínai összehordta az új, modern átkelés lehetőségét az Atlasz-hegységen.
Így már nem is érdekel annyira.
Igaz, a kihívásnak két hete azzal feleltem meg, hogy kitörtem a bal hátsó kerekemet. Reccs.
Meleg van. Forró homokon ülök az óceán partján, lábam langyos vízen lebeg. A nap épp lemegy. Dagály jön. Hangulatosan óceánra néző sátram szar helyen, de lusta vagyok. Hagyom. Ez Afrika, itt senki se kapkodással tölti az olcsó idejét, ráérünk, ha majd hullámok csapkodják a cipzárkocsi láncát. Holnap vége. Vége? Vége. Beérünk a célba, úgy három nap és otthon vagyok. Rosszul vagyok.
Hiányozni fog. Utálom, de szeretem, ide vissza kell jönni, ezt most élesen érzem, belül valami szúr. Már tervezek. Fejet török. Ötlök.
Csukott szemem kinyitom és máris reggel, a cappuccino késik, valójában nem is jön egyáltalán. Hajnalodik. Felkelek, de megint apály, gyalogolhatok az újbóli csobbanáshoz, sebaj.
Toyota! Igen! - hűvös, hajnali hullámmal fodrozódik belém az első reggeli gond(olat). Heuréka! Hisz itt mindenütt Toyota áll, azt ismerik, azt tudják, kimondani, leírni, körberajzolni, azzal kell újra eljönni! Mormogom.
Hé, vannak itt cápák?
Úszom egy kicsit, a víz még langyos, cápák is csak a Banana Islanden vannak, az meg ide vagy kétszáz méter. De a cápák is alszanak, a Hugó a vízilóban láttam, nem félek. Mercédesz! Ez is jó, hiszen régóta öreg mercik között élek, ismerik itt a helyi népek, azzal talán nem is lesz majd gondom, hiszen örökélet. Állítólag.
Toyota vagy Merci? Merci vagy Toyota? Finkle vagy Einhorn? Toyota vagy Merci? Merci vagy Toyota? Toyota vagy Merci? Merci vagy Toyota? Toyota vagy Merci? Merci vagy Toyota? Toyota vagy Merci? Merci vagy Toyota? Toyota vagy?
Már itthon vagyok, a kattogás szüntelen. Nevezni kéne. Hiluxot nézek, ami drága, de a Landinál olcsóbb, ráadásul platós, elfér rajta a temérdek cumó, ami jó, mert a tűzzel játszunk, én pedig szeretek otthonosan elhunyni. Hárommillió. Négymillió. Azt se tudják mennyiért adják, hát megőrültek ezek? A Mégse gombra nyomok, lássuk mi van inkább harci-merci fronton.
Semmi.
A kombik már elporladtak, a marketplészen épp egy romos huszonhármas mentőt áraznak egekbe a vásárolni amúgy nem kívánó, céltalan nosztalgiázók, szedán nem jó. Basszameg. A Hilux drága, a Merci szintúgy, de inkább nincs is. Mi legyen? Unimog! Az sem olcsó, nem is jó, de valahogy beakadt, rákeresek, bumm. Ott a Merci!
A tehergépkocsik között hirdetve láttam meg.
Ott állt egy temető betonplaccán árván, lemosva, kékben, ünneplőben, egyedül, csupa krómmal, nagy ablakokkal, szép vonalakkal, háttérben hervadt koszorúkkal. Ő kell nekem, és a Varionak is! Khm. Elnézést, még nem is említettem: Vario, alias Varró István a csapatunk legújabb tagja, a legjobb, a másik meg én vagyok. Vissza.
Felhívom, kicseng, felvesz.
Persze, megvan, jöjjenek! - mondja a kedves sírásó úr, majd bontjuk a vonalat. A megtekintést vasárnapra terveztük szűk szakértői körrel, reggel indulunk, délután estebéd, közte pedig majd insallah. Kövér Imre, Tóth István, Varró István a merciusi ifjak, na meg én, aki már azon a mámoros, sierra leonei éjszakán tudta, hogy ebből úgyis rohadtul ez lesz. Kezdek félni magamtól, egyre hülyébb ötleteim támadnak, ráadásul véghez is viszem őket. Vissza.
CÍM? - Kaposvári köztemető, Mező utca 2.
Egy bokor mögött pillantottuk meg, farfekvéssel várta szebb sorsát. Vonalak jók, hangja selyem, oldalán a felirat Pilato*. Rozsda? Van. De nem vészes, az alja rendben, a futómű pókhálós, motortér szintén. A pilótafülke szinte érintetlen, a vendégtér pedig rozsdamentes acél. Felező! Felező? Felező! Itt tudtuk meg, hogy a temetőbe szánt kivitelek felezőt kaptak, hogy gyalogtempóval gurulhassanak a sírok között. Dupla hátsó rugók? Dupla! Hogy bírják az extra terhet. Szintező? Na, az nincs, pedig majdnem kombi. Ki érti ezt?
Bambultuk, vizslattuk, kipróbáltuk.
Vezetni rossz. A váltó enciklopédikusan klattyan, a kormány pontos, a kilométer kilencvenezer. Ennyit tett meg negyven év alatt, hárommal. A térelválasztó viszont megöli a túlvilági partit, az ülést képtelenség rendesen hátratolni, úgy ülünk, mint szélvédőre tapadt bogarak. A Strombergből szivárog a benzin, a felezőből az olaj, az örökmécsesek fele kiégett. Mi legyen? Négyen állunk, tanakodunk. Mi legyen?
Kételkedve fixíroztuk.
Ő pedig csak állt, némán, csendben, fegyelmezetten, majd a szemünkbe nézett és így szólt öreg, dörmögő hangján. Figyeljetek! Én a halál kapujában rostokolok lassan negyven éve, nem láttam se tájat, se országot, sem semmi szépet. Nem voltam születésnél boldog családi hintó, nem álltam dugóban, a szmogban, ami fojtó. De örömöt se láttam, se gyereket nevetni, csak koporsókat százával, meg embereket temetni. Ha nem visztek, meghalok, ezek kidobnak már holnap, legyen ez egy jó nap kérlek, legyen ez egy jó nap.
Jön. Haza. Velünk, itt döntöttük el.
Pénz oda, Merci ide, a hazaúton azt éreztük örül. Azóta neve is van, ő lett Tigris, mert szíve mélyén harcos, és túléli majd kint is. A cél pedig újra Sierra Leone, vagyis a Bamako 2026-ra készülünk óriási erőkkel. Tigrist negyven évnyi rabságot követően most felkészítjük az önálló életre, majd visszavisszük a vadonba, ha addigra készen áll rá. Kövesd felkészülésünket az erre a célra létrehozott csoportban és drukkolj, szoríts, izgulj velünk, mert Tigrisnek tempót kell tudni menni a kiszáradt tómederben, és a dűnék homoktengerében is.
Kérdések, amiket eddig kaptunk és válaszok:
- Miért halottas? Mert a szedán kicsi, a kombikat pedig már elhasználták, lelakták, elhordták és amúgy is csak ketten megyünk, jól fog jönni a nagy raktér. Mentő pedig nincs, vagy nevetséges áron, motor és forgalmi nélkül.
- Nem zavar, hogy halottas? Nem, ezen túl tudjuk tenni magunkat, ráadásul a hátsó tér kipakolásra kerül és átalakul, ahogy a karosszéria is.
- Miért kell hazavágni egy ilyen patika autót? Nem patika, de Afrikára alkalmas, csak ki kell gyúrni egy kicsit. Amikor új autóval mentünk, az volt a baj.
- Mi lesz a benne élő lelkekkel? A lelkeket egy látóval meginterjúvoljuk, a jószándékúak jönnek velünk, a többit kiűzi.
- Aludni fogtok benne? Nem, a csomagtérben a csomagok lesznek, sátorban fogunk aludni, mert amúgy pont olyan, mint egy hatalmas terrárium.
- Mit szólt a csajod? Semmit, már megszokta.
- És a célban eladjátok? Az eredeti terv szerint igen, de már most szeretjük, úgyhogy valószínűleg nem leszünk rá képesek.
*A Pilato S.p.A. 1963 óta gyárt pompakocsit főleg Mercedesből, de Jaguarból is. A cég szárnyal, nem is csoda, a reklamációk száma elenyésző.
A fotók a Fiumei Úti Sírkertben készültek, ahogy 2003-ban is. Köszönjük a lehetőséget!
Ha élőben is látni akarod, gyere a PP-re!
A Budapest-Bamako 2024 második futama is lezajlott, mi meg szántszándékkal Afrikában ragadtunk. Nem elvenni, hozzátenni egy kicsit, információban, látványosságokban, a verseny szűkre mért idejének kibővítésével, "hogy jobban bekaphassuk Afrikát!”.
-Piroska és a Farkas meséje után szabadon.-
Szóval több, mint egy hónapos beszámolót nem fogok a nyakatokba önteni, de megmutatom, mi történhet, ha a verseny után hazafelé egyetlen héttel meghosszabbítjátok az utazásotokat.
Szóval. Levente a leendő és lehetséges jövőbeni "Bamakós" az idei versenyről tudva, de azon nem részt véve leesett a repülővel Afrikába. A marrakeshi reptéren bóbiskolva várta "Mohamed" a helyi taxisom, kezében olvasható "Dr. Bubó" táblával.
Egy másik taximan és Levi visszarángatták az álomvilágból Mohammedet, aki a Le relais de Marrakech-be szállította a kalandoromat. Bár a tervben benne van az esti medina és a Suk bejárása is, a járatkésés ezt a programot magával vitte.
Reggel cserébe nem keltünk korán, a nap se sütött, a szél is fújt, sehogy nem akart képbe kerülni az Afrika feeling. A Trabi menetkész majdnem 11 órára lett, de ez számomra nem kétségbeejtő. Mivel a kempingben hanyagoltuk az európai reggelit, Marrakeshben egy külvárosi, poros, lovas és szamárkordés piacon húzódtunk az út szélére, ahol is idős, kendős, kissé bajszos néni sütögetett lepényt.
Mögötte kávézó, olívaolaj, mogyorókrém, méz került még a lepényhez és a mindehhez dukáló tea.
Most a Parkoló Parádéra is érkezik a KpST park: a személyes kedvencemet, vagyis a gigantikus Renault Magnumot biztos kigurítják a kedvetekért. Sőt, nem csak nézegetni lehet majd: mivel ez egy autóztatós PP lesz, bárki beülhet majd a magasan lévő fülkébe és megtapasztalhatja, hogy milyen hasítani egy ilyen nyergessel.
Szóval vésd be szépen a naptárba: 2024 április 28., Hungexpo, Parkoló Parádé!
A Focus RS első generációja klasszikus poszterautó volt. Én ekkor már tíz éve autókereskedő voltam, szemeztem is a típussal, hogy csak kellene venni egyet, de nem követte tett az álmodozást. Húsz évvel később részben megvalósult az álmom, kipróbálhattam egy újszerűt.
0-100 km/h vagy 0-60 mph?
Sok esetben a gyártók nem a kilométer/órát, hanem a mérföld/órát használják, itt azonban lehetnek félreértések. Ahol ugyanis a mérföld az alap, ott a legtöbb esetben 60 mérföld/óráig mérnek, ami azonban kevesebb, mint 100 kilométer/óra, hiszen az egészre kerekítve 62 mérföld/óra lenne. Ez az elhanyagolhatónak tűnő adat értékes tizedeket jelenthet, ezért minden esetben jelzem, amikor csak 60 mérföld/óráig mért adat elérhető, és az ahhoz tartozó gyorsulás alapján kell összevetni két modellt.
Ha végeztél ezzel a kvízzel, de nem volt elég, itt van még pár hasonló:
Ebben a kvízben azt tudod megtippelni, hogy melyik autónak nagyobb a végsebessége.
Itt a teljesítmény a kérdés.
Itt pedig a tömeg.
A Közlekedési Hatóság mindent megtett, hogy ne sikerüljön, de nem adtam fel, és a végén én nyertem.
Úgy éve már, hogy Kwak felett mélázva mondtam igent Tibinek a jelentkezésre, most pedig már vége is, újra itthon, beteljesült az álom, ráadásul újráznék. Annak ellenére gondolok romantikával vissza rá, hogy távolabb áll tőlem, mint bármi, amit előtte azt hittem szeretek. Én egy wellnessbe járó, éttermeket látogató, kényelemre törekvő forma voltam, a nomád életmód, a kosz, a rázós utak, a túl meleg, a túl hideg, a túl sok ember mind-mind csak zavaró tényezőként szerepeltek életemben. De most, ahogy fogytak az első szupermaraton kilométerei (3539 km) Marokkó gyomráig, úgy fordultam át nepperből Balló Attenboroughba, majd albínó Mahátma Gandhiba.
Marokkó gyönyörű, Afrika Svájca, az Atlasz-hegység pedig egyenesen káprázatos, már az első, hóval borított hegyeket átölelő naplemente látványa is percek alatt leolvaszt. A cél Fez városa volt, itt várt minket az első bivouac (tábor), vagyis itt gyűlt össze először a mezőny apraja-nagyja. Sosem felejtem a Marriott szálló parkolójában felcsapott pop-up autószervizt, a fúrók, kalapácsok és az alájuk csengő koccintások zaját. Itt még mindenki ereje teljében várta a másnapi éles rajtot, dőltek a sztorik, ment a haverkodás, kecskebőr dobok ütemére fogytak a pálinkával kísért kolbászok.
Aztán csend lett.
Órákkal később már Fez hajnali zűrzavarában verekedtük át magunkat egy kaotikus körforgalmon, ahol az autósok, kamionosok, traktorosok és motorosok között megjelentek az elektromos rolleresek is. “Azt köszi bazdmeg” - káromkodott valaki a CB-n, talán koccantak? Nem tudjuk, mi csak nyomtuk a gázt, a cél Merzouga volt, a Szahara kapuja (477 km). Panorámánk néhány óra alatt hátteret váltott, a zöld felett diadalmaskodott a homok, na meg a hideg kő.
Szállásunk, a Kasbah Mohayut tárt kapukkal várt, csak rátalálni volt nehéz a sötét éjszakában, majd a szobát, amit foglaltam együtt kerestük a szállásadókkal a börtön/hotel kompozitnak ható épületegyüttesben. Vacsora, alvás, itt már nem iszol a csapból, nincs fűtés, cserébe fagyosak a hajnalok, de már zsizseg benned az adrenalin.
Jó reggelt!
Merzouga városa az Erg Chebbi dűnerendszer lábainál fekszik, a napfelteltét már leeresztett gumikkal és megemelt fordulatszámmal csodálhattuk a homokozóban. Egy dűnét végül mi is megszívtunk, pedig jobban készültünk a homokra, mint közút télen a hóra, de jött Levente a Cayennel és megoldotta a helyzetet.
A cél aznap Erg Chigaga volt (420 km). Úgy este nyolc körül érhettünk Zagorába, ahol egy utcában kettő, a profi rallysok körében ismert autószerviz működik. Megtalálni könnyű, ugyanis motorosok várnak a metropolisz bejáratánál minden pilótát, hogy a nekik jobban tejelő mekanikhoz kalauzolják őket.
Én csak tojásért, meg kenyérért szálltam ki az autóból, amit egy fiatal srác segített beszerezni, aki néhány dirhamért már folyékonyan tudott angolul. Elsőként egy sampon/fogkrém boltba toppantunk, és kérdezett a kofa:
- Hány tojás kell?
Mennyi van?,
- Tíz!
Akkor tíz.
- Mindet elviszed? - nem értettem a helyzetet, de fizettem, így odaadták.
Jól van Aziz, már csak kenyér kell! - jeleztem segítőmnek, csendben ballagtunk tovább a sikátorban.
Nini, egy halbolt! - de a Szahara közepén?!
- Mennyi kell?
Mennyi van?
- Három!
Akkor három.
- Mindet elviszed myfriend? - elvittem és azóta is remélem, hogy nem vertem túl nagy éket Zagora gasztronómiai vérkeringésébe.
Előtte is próbáltam tojást venni, amit oufe-nek írnak franciául, de a kiejtés már nem volt meg. Végül percekig ouffogtam néhány idős szaharávinak, de feladtam, pedig még a nemzetközi csirkeszárny lebegtetést is bevetettem. Sikertelenül.
A Jeephez visszatérve LEVERT A VÍZ.
Se kerék, se hátsó futómű - Tibi, mi a f@sz van? - kérdeztem fel csapattársam, mire közölte, hogy már nagyon ült a Wrangler vége, és a szerelők azt ígérték megoldják. És mi történt? Megoldották. Néhány óra alatt faragtak egy műanyag közdarabot a rugó fölé, így négy centit emeltek az autó farán. Előtte is tökéletes volt, így viszont már kényelmes is, úgyhogy este 10-kor folytathattuk utunk a tábor felé. Én az aznap esti, dűneközi bivouacot vártam a legjobban, na meg a reggeli kolbászos rántottát.
Mélytorok.
Ez mindent elmond a következő órákról, a 65 kilométeres aszfalt-tábor távról. Nulla látótávolság, zéró út, cserébe hulla fáradtan navigálhattunk órákon keresztül támpontok nélkül a koordináták mentén sziklás homokban, hogy végül éjjel kettőkor beugrathassunk egy sötét dűne gyomrába (N29 54.039 W6 25.145 - itt menj át a dűnén - Bamako itiner). Szél volt, hideg, és bár hó nem esett, ez az éjszaka gyötrelmes volt. De nem úgy, mint a reggeli napfelkelte a homokhegyek tetején, ami életre szóló élmény jelent mindenkinek.
06:30 - Indulás
Irány Assa (408 km), ki a homokozóból, majd gyors ebéd. Szerencsére mindenhol kapni kefta tajine-t, ami a csúcsban végződő kerámia neve, benne pedig hús és zöldségek. Forrón tálalják, még szinte sül benne a cucc, mellé hasáb és marokkói saláta jár. Érdemes kipróbálni, európai ízléssel is emészthető, sőt, finom étel!
Aztán vertük a kilométereket, összefutottunk a Moszkvicsos brigáddal, akik már a marokkói húsz fokban is ráengedték a fűtést, hogy hűljön a ruszki csoda. “Na, de hol fogunk aludni?” - kérdeztem Tibit, mert egy éjszaka a homokban bemelegítésnek még oké volt, rendszert azért egyikünk sem akart csinálni belőle. Booking találat nulla. Tripadvisor szintén. Googleben kettő, hoppá! A jobbikat választottuk, majd ide érkeztünk:
“Tesike, hova kerültünk?” - nyőgtem Tibinek az utolsókat megfáradt hangon, de éreztem, hogy csak most kezd izgalmassá válni a túra. Másodpercekkel később már a pálmabozótból előslattyogó strandpapucsos Aladdinokkal csacsorásztunk, mutatták a parkolást és tálalták háztetőre szervírozott vacsorát. Együnk? Ne együnk? - tanakodtunk. “Tudod, mit mondott Torrente, Tibi!” - úgyhogy megvacsoráztunk, majd közölték a helyiek, hogy a sárhotel megtelt :DDD - ezért minket máshova visznek.
Vittek is, mi voltunk az első vendégek a neten még nem látható hotelben, ráadásul komplett lakást kaptunk, a Jeep pedig kövön aludt egy mosónak készülő zárt garázsban közvetlenül alattunk. Afrika ilyen, semmi sem az, aminek elsőre látszik, a helyzet bármikor változhat, és ha szerencséd van, jó irányba.
Innentől összefolynak a napok, a végtelenségig írhatnám, sőt talán egy könyv is kijönne belőle, rövidítek.
Marokkó = Európa, de ezt csak azután érted meg, miután elhagytad délnek, vagyis Mauritánia felé. Már a határtól óriási a kontraszt, a házak eltűnnek, a táj kopár, a homokvihar állandó. Néhány falutábla jelzi csak, hogy épp egy településre érkeztél, meg az ajándékért rohanó emberek, akik ezúttal tényleg szegényebbek, mint a templom egerei. Az óceánpart viszony gyönyörű, életünk autózását éltük át egy hétfő reggelen, balra dűnék, jobbra óceán, a víz peremén ugrattunk egyenesen a napba. Az érzés hátborzongató volt, az egyik legnagyobb gyönyörűség, amit ember átélhet. Mindenkinek azt kívánom, hogy egyszer legyen alkalma kipróbálni.
Nouakchott, vagyis Mauritánia fővárosa már újra a pokol. Rommá tört, leharcolt, sokadik életüket élő Mercedesek és Toyoták, por, szemét, elképzelhetetlen szegénység. Ide halni jár a lélek, felfoghatatlan állapotok, a saját szememnek is alig hittem. Ha valahova, ide biztos ne foglaljon senki nyaralást, mi is csak úgy becéztük: Novicsok. Nem tudok túl sok pozitívumot felhozni se Mauritániáról, se a fővárosról. Meggyőződésem, hogy a Bamako Rally is csak azért jár erre, mert az ország pont útban van Szenegál felé.
Na, de Szenegál. Azok az éjszakák, azok a nappalok! Már a határátlépés után lassítani kellett, majmok rohangásztak az úton, újra bezöldült a táj. Szenegálban már vannak utak, nem is rosszak, ugyanakkor fekvőrendőrök is, 40 centis mind. A jó hír az, hogy itt legalább kitáblázzák, nem úgy, mint később Guineában.
Szenegál tehát zöld, újra vannak fák és bokrok, tíz nap után ez jól esik a szemnek, mint egy hűvös zuhany a 44 fokban. Itt volt talán a leghangulatosabb szállásunk is, a Wassadou kempingben dobtuk ki a sátrakat a Gambia folyó partján. Hatalmas pálmafák, fehér bungalók, reggel majmok vettek körül minket, miután a vízilovak bőgésére ébredtünk. Itt éreztük először, hogy ez már tényleg az az Afrika, amit vártunk.
Guinea már keményebb dió, az utak minősége rettenetes, és a fekvőrendőrök is hegyesebbek és kitáblázva sincsenek. Rögtön, a határátlépéskor éreztük, hogy a színvonal tovább romlik, amikor a nádtetős bódéban útlevelet pecsételtettünk, és egy kakas megtámadt egy velünk várakozó nőt.
Giniben kátyú követi a kátyút, haladni öttel lehet, idegtépő minden méter, a terep pedig sziklás, vagy ragadós, vöröshomokos. Az ország érzésre szegényebb, mint Szenegál, és kevesebb a teherautó is, ezért mindent az egekbe emelt Peugeot 504 kombik tetejére pakolnak, majd a kilenc méter magas fogat tetején még utaznak ketten, ők a pakolók. Guinea fénypontja számomra a Menyasszony fátyla vízesés volt, mert:
- végre lefürödhettem, de persze gyönyörű is egyben.
- itt ismertem meg a Zöld Mambát, és nem lettünk barátok.
Eleinte észre sem vettem, hogy a homokos placcal körbevett vízesés avaros peremén egy méteres betontömbön várva kémlelik a helyiek a fehér brigádot. Már pakolásztam, amikor halk ciccegésre lettem figyelmes, és egy fekete munkás hófehérre tágult szemekkel mutogatott, hogy húzzak már el onnan.
“Myfriend, de most miért? hát szabadstrand van, nem?!”- azt hittem pénzt akar, de mikor már hatan mutogattak a bozótra és utánoztak kúszó mozgást kezükkel, ráadásul rémület virított arcukon, hirtelen én sem maradtam nyugodt. Neonzöld kígyó csúszott felém, utólag tudtam meg Brúnó haveromtól, hogy Zöld Mamba lehetett. Ő még nem tudja, de néhány év és magammal viszem - kell az ész a csapatomba!
Végül mégsem vertünk sátrat ott :DD
A pálmaerdők felett jó zenére elsuhanó naplemente, a falvakból áradó tömjénfüst, a hangok, az illatok, a hangulatok mind-mind olyan löketet adnak a testnek és léleknek, ami segít végigtolni a leghosszabb, éjszakába nyúló etapot is, majd elkísér haza. Ez a feltöltődés. Guineában a természet gyönyörű, végig olyan, mintha egy filmet néznél, amiben te vagy a főszereplő, de a rendőrök már némileg árnyalják a képet.
Míg többségük beérte egy ajándék öngyújtóval vagy tollal, akadt egy csög, aki gépfegyverrel a kezében üvöltött 50 euróért, mert szerinte nem biztonságos, hogy papucsban ültem az anyósülésen. Ő pénzt akart, végül megkapta, mi meg elkönyveltük Afrika adónak, mert egy ilyen túrán valójában ez az összeg már nem számít, sokkal fájóbb az élmény, amire mindig emlékezni fogok, ha Guineára gondolok.
Sierra Leone már megint más világ. Az előző országokkal ellentétben angol gyarmat volt, ez a hivatalos nyelv, szerintük beszélik is, de a Krio mégis merőben más, mint a brit english. “How da bodi?” - “Hogy vagy?” köszön az első rendőr, majd az összes többi hasonlóképp követi, ugyanis az ellenőrzőpontok minden település elején és végén általánosak Nyugat-Afrikában. De a jópofizás csupán színjáték, a fehér ember nekik csak lehetséges bevételt jelent, meg az évtizedekig tartó élősködést rajtuk, amíg francia, vagy angol gyarmat volt a teljes környező régió. Ha a mezőny elején haladsz, beérik egy-egy öngyújtóval, vagy ajándék tollal is, az utolsóknak azonban fizetni kell.
Salonéban - ahogy a helyiek hívják - már nincsenek égig pakolt karavánok, a csomag többnyire az utastérben kap helyet, cserébe az emberek - vagy állatok - az autó tetején lobognak. Az autók többnyire vállalható állapotúak, legalábbis az összkép már inkább egy tisztességes bontóra hasonlít, mint guruló fémhulladék telepre.
Freetown, vagyis a főváros egy nyüzsgő hangyaboly tele autóssal, motorossal, kivilágítatlan kamionossal, sötétben az úton gyalogló feketékkel, de leginkább TVS tuktukokkal. A tuktuk / egyéb közlekedők aránya 50-50 százalék, a külső sáv gyakorlatilag csak az övék, le-föl kasulnak mindenen át, öttel.
Mi a Radissonban foglaltunk szállást az utolsó két éjszakára, azt hittük ott majd nem csesznek ki velünk, tévedtünk. Az érkezésünkkor közölték, hogy a szobánkat kiadták másnak, de ekkor eltört bennem valami, így végül lakosztályt kaptunk. Másnak sem volt zökkenőmentes a szobaátvétel, egy pár ugyanis bekészített glettet, glettvasat és létrát talált a szobájukban a kulcsok átvétele után. Ők nem reklamáltak, látták, hogy helyzet van és síkba húzták a falat a később betoppanó karbantartó meglepetésére.
Mindeközben az ötcsillagos hotel parkolója hirtelen autókereskedéssé vált, helyi nepperek rohangásztak az autók között, jutalékra pályázó felhajtók szondáztatták a megfáradt tulajokat. A háttérben esküvő készülődött, megjött a fehérbe öltözött násznép is, de addigra a magyarok már lefizethették a DJ-t, a medence mellett megterített asztalok irányából hangosan üvöltött a micsoda lány.
Pezsgőzés, sztorizás, balsorsok, szerencsés eladások - ezek az emlékek maradtak meg bennem az utolsó afrikai éjszakáról. Másnap repültem.
Csődöt mondott az alkuképességem. Egyszerűen nem tudtam hatni az eladóra, de annyira nem, hogy a végén drágábban vettünk meg egy autó, mint amennyiért hirdették. Kicsit csalódott voltam, de még így is jó áron vettük a kocsit, de milyen kocsit!
A célba éréssel nem ért véget a kaland. Még haza kell jutni!
Olyan kvízünk is volt, ahol nem a mennyivel, hanem a melyik volt a kérdés. Ezt itt találod.
