Nincs veszélyben a Vitara

Teszt: Ssangyong Tivoli - 2019.

2019.03.23. 08:20

Az utóbbi időben annyi Kiában és Hyundai-ban ültem, és azok egytől-egyig annyira egyben voltak, hogy rövid úton megszűnt a koreai autókkal szembeni bizalmatlanságom. Aztán kaptam tesztre egy Ssangyong Tivolit, és az első néhány kilométer alatt szépen lassan elkezdett újra talajt fogni a frissen elszállt előítélet.

Ez itt Tivoli, innen a név
Ez itt Tivoli, innen a név

Persze a Ssangyongból érkező elsőre kissé aggasztó zajok nem rántották magukkal a teljes koreai autógyártás megítélést a fejemben, de mégiscsak egy ismerős bizalmatlanság kapott friss táptalajt. Pedig a megpillantás egész jól sikerült. A sok szürke és fehér autó között a vidám narancssárgával megvett kilóra. Ráadásul sikerült a zseniálisan rusnya Ssangyong-féle formavilágot épp annyira megdolgoznia a Pininfarinának, hogy egy sokkal emészthetőbb, kedvesen esetlen, puffasztott Swift lett a vége.

Oldalról mintha tényleg a Swiftet tartották volna maguk előtt mintaként a dizájnerek - azzal a kiegészítéssel, hogy alátettek pont egy SUV-nyi fekete műanyagot, és túlfújták a kerékíveket, amik így akkorák lettek, hogy megáll rajtuk a pohár. Elölre sikerült egészen egyedi tekintetet rajzolni az elméletileg két sárkányt ábrázoló fura márkajel köré, hogy aztán hátul beteljesedjen a dizájn, és kifejezetten szimpatikus, kissé bárgyú tekintetű kedves kis krumpliként közlekedhessen a Tivoli a rengeteg Vitara között.

A külső alapján belülre is egy kis játékosságot és színeket várnánk, ehelyett az európai szem számára kissé nehezen élvezhető, kínai belpiacos hangulatot kapunk. Színek ugyan vannak, de épp ez a gond. A formai bravúrokat kerülő, funkcionális beltér önmagában még teljesen rendben van, de az a barna bőrözés mindenhol leuralja az összképet. Hiába átlátható a műszerfal, ha közben azon töprengünk, pontosan mihez is hasonló ez az árnyalat, amit a kormányon markolunk, és rendre pelenkák jutnak az eszünkbe - a tartalmukkal együtt. Egyébként valószínűleg a Ssangyong marketingesei sem találtak jobb hasonlatot, nemes egyszerűséggel barna belsőként emlegetik. Simán lehet, hogy van, akinek tetszik, mindenki másnak van még bézs és sima fekete is.

Bármelyik szín mellett döntünk is végül, az ergonómiával egy kis megszokás után rendben leszünk. A fontos funkciók könnyen elérhetők, nem kell sokat a menüben turkálni. A klíma – nagyon helyesen – külön kezelőfelületet kapott, hatalmas tekerentyűvel szabályozhatjuk a befújás erejét, és a két oldalán sorakoznak a zongoralakkba épített pirosas csíkgombok. Kicsit fura, hogy ezek közül hármat simán meg kell nyomni, de ha a hőfokot szabályoznánk, akkor a látszólag ugyanolyan gomb már billenőkapcsolóként funkcionál. Nyilván meg lehet szokni, de nem kifejezetten magától értetődő.

Hasonlóan fura a sávtartó gombja. A kormányon és a kormány mellett már mindent tűvé tesz az ember, mire megleli a kormányfűtésen és az elakadásjelzőn túl, a lehető legtávolabb a vezetőtől, és a vezetéshez tematikusan kapcsolódó egyéb gomboktól. Mentségére szóljon, ha egyszer bekapcsoljuk, működik, mint az álom. Egészen váratlan sikánokat is megnyugtató önbizalommal lekövetett, a rossz minőségű felfestések ellenére is, és autópályán rángatás nélkül, tökéletesen középen tartja az autót.

Kissé belerondít a képbe, hogy a sávtartó akkor igazán kényelmes, ha van hozzá radaros tempomat, de az még csak nem is rendelhető. Hiába segít a kormányzásban, ha közben folyamatos figyelmet igényel a sebesség tartása. Pedig egy ennyire jó sávtartóval, egy követő tempomattal kiegészítve élmény lehetne az autópályázás.

Ellenben van táblafelismerő. Csak nincs sok értelme. Egy ilyen rendszernek az a haszna, hogy amikor nem emlékszünk, vagy nem tudjuk pontosan, milyen korlátozás van éppen érvényben, akkor lepillantunk a műszerfalra. Ezzel szemben a Tivoli amikor lát egy táblát, büszkén kiteszi a 12x18 pixeles monokróm LCD-re, ezzel teljes egészében kitakarva az összes többi infót, majd öt másodperc múlva eltűnik, és soha többet nem találjuk. Értem én, hogy az volt a feladat, hogy felismerje a táblát, de így nem sok haszna.

Ugyan ilyen apró, de bosszantó a kormányon a hangerőszabályzó. Miután dicséretesen gyorsan összemelegedett a telefon a fedélzeti rendszerrel, és bőven túl hangosan felzendült a kissé dobozhangú Bluetooth Beethoven, pánikszerűen igyekeztem lejjebb venni a hangerőt, hosszan nyomva a mínusz gombot. De nem történt semmi, ugyanis csak egypöckönként lehet a hangerőt állítani. Amikor a 40-es erősségről szeretnél olyan 15 környékére eljutni, kifejezetten bosszantó tud lenni, hogy 25 alkalommal kell megnyomnod ugyanazt a gombot.

Ezek apróságok, bár fura, hogy ennyire egyszerűen orvosolható hibák miért maradtak a szériaváltozatban. Cserébe a fő versenytárshoz, a Vitarához képest azonos méretű kaszniban kicsit tágasabb a tér, főleg hátul. Ez első sorban a 10 centivel nagyobb tengelytávnak köszönhető, és még a csomagtér is egész használható a maga 423 literével, ami majdnem negyvennel nagyobb a Vitaráénál.

Van tehát egy jópofa külső, egy nem túl igényes anyagokból építkező, de jól összerakott, a kategóriához képest tágas belső, és néhány bosszantó apróság. Eddig nagyjából versenyben van a konkurenciával, de nem lehet tovább halogatni a vezetési élményt. Sokan túlértékelik ezt a szempontot, és egy kis városi terepjáró esetében igazán nincs is értelme beszélni róla, egészen addig, amíg hozza a kötelezőt. És hát a Tivoli hozza, de csak éppen hogy.

A motor finoman jár, elvan 8-9 literrel városban, 7 körül országúton, de lomha, mint a lajhár. A szigorú kibocsátási normák úgy belefojtották azt a 128 lóerőt ebbe az egyhatos benzinesbe, hogy még kettesben is unottan várja az ember, vajon mikor éri el a négyezres fordulatot. Annyi izgalommal azért lehet számolni, hogy kétezer környékén padlógázon megjelenik egy furcsa búgás, ami egészen addig erősödik, amíg az amúgy nem túl kellemes motorhang végleg el nem nyomja. Cserébe alacsony fordulaton hangja szinte semmi, és mivel szívó, magában hordozza a nyűgmentes, megbízhatóság ígéretét.

A váltóval lehet váltani. Nagyjából ennyit tud, de néha még ez sem megy tökéletesen, előfordul, hogy itt-ott kicsit akadozik, és a kapcsolási érzet sem fog fickós gangolásra csábítani. Ellenben gyakorló sofőröknek, vagy olyanoknak, akiknek gondot tud okozni a kuplungolás, jó szívvel ajánlom. Egyszerűen lehetetlen lefulladni vele. Akármilyen sután próbáltam elindulni, valahogy mindig kimozogta a váltó és/vagy a motor.

Az épphogy elég sormintába illeszkedik a futómű is. Éppen csak hozza a kötelezőt. Valamennyit csillapít, de nem volt akkora szívás visszaülni utána a betonkemény, zörgős Mazdámba. A rázós futóműve ellenére még kanyarodni sem olyan jó vele. Egy gyanútlanul gyorsan vett kanyar még teljesen vállalható tempóban is tud kifejezetten félelmetes lenni.

A szikár menettulajdonságok terén tehát érezni a lemaradást. A magyarországi kategóriaetalon Vitarához képest mindenképp. Sem gázt adni, sem váltani, sem kanyarodni nem igazán jó a Tivolival, és még csak nem is olyan csendes. A gördülési zaj erősen beszűrődik az utastérbe, pedig egy relatíve halk téligumi volt rajta. Talán egy nyárival majd jobb lesz.

Összességében kicsit olyan érzés a Tivolival közlekedni, mintha tételesen kiadták volna a fejlesztőcsapatnak, hogy milyen legyen az autó, de az egyes sarokpontok ellenőrzése során kizárólag a puszta létezésüket nézték. Hogy hogyan alakult a kivitelezés, az már nem volt fontos. Felismeri a táblákat? Fel. Tartja a sávot? Tartja. Lehet hallani a beszédet az utastérben? Lehet. De közben az összkép, a vezetési és utazási élmény nem az igazi. Persze átlagos közlekedéshez tökéletesen megfelel, de ezt tudja a konkurencia is. Ide jöhetne az a rész, hogy rendben, néhol érződik a lemaradás, de cserébe olcsó, mint egy Dacia. De nem jön.

Egy Duster legalább félmillióval olcsóbb a fapad és a közepes felszereltség környékén végig, bár egy csomó menő extrát nem tud a full extrás ligában, amit a Tivoli igen. A tesztautóban volt például Tech csomag 159 ezerért, sávtartóval és táblafelismerővel, intelligens kulcs 99 ezerért, 169 ezer forint volt az elektromosan állítható vezetőülés és a szellőztethető első ülések. 300 ezer forintba kerül a hét colos tablet a tolatókamerával és a navival, és még egy százas bánta a csodás steppelt barna műbőrt. Ez így összesen 6,3 millió. Elsőkerék-hajtás, manuális váltó, szívó benzin, fullextra. Vitarát ennyiért csak négykerékmeghajtással, vagy automataváltóval és kéttónusú fényezéssel lehet kapni. Közel azonos felszereltséggel százezrekkel olcsóbb.

Pedig a Tivoli nem rossz, de ezzel a puccos csomaggal drága. Ötmillió alatt az amúgy is ügyetlen extrák nélkül már érdemesebb elgondolkodni rajta. A hibáit egy kis finomhangolással javítani lehetne, és ha még az árát is kicsit lejjebb tudnák nyomni, akkor valós alternatíva lehetne. Talán majd az utódmodell belenő a cipőbe. Addig viszont nehéz megmondani, hogy kiknek is szól a Tivoli, hacsak nem azoknak, akik unják már a Vitarákat és szeretnének valami egyedi, de megbízható kis SUV-ba beülni, és ezért még a felárat is hajlandóak kifizetni.